Rátalálni a nagyira

Kép

man-sitting-in-an-attic

Illusztráció: Allen Garns

Nagyon bánom, hogy sohasem ültem le a nagymamámmal beszélgetni az életéről, és nem jegyeztem fel az emlékeit a leszármazottainknak. Halála után édesapám és a nagybátyáim elmondták, milyen kevésre tartotta magát, sőt időnként azt is kérdezte: „Miért lenne bárki is kíváncsi rám?”

Amikor a családom pénzügyi nehézségek következtében a nagyi öreg házába költözött, boldog emlékek áradata tört rám, sajnálkozással vegyítve. Néhány nappal a beköltözésünk után az egyik este átnéztem jó néhányat nagymamám régi fényképalbumaiból és emléktárgyait tartalmazó dobozaiból, melyek régi leveleket rejtettek nagybátyámtól, régi templomi ajánlásokat, sőt még a nagyapám temetési programja is ott volt. Miután átnéztem ezeket, azon kezdtem töprengeni, vajon van-e még.

Késztetést éreztem, hogy felnézzek a padlásra, ahol azonnal egy zsákra bukkantam, melyben egy régi, kék mappa hevert, nyilvánvalóan kidobásra ítélve. Ebben a mappában rátaláltam egy élettörténetre, amelyet nagymamám 30 évvel azelőtt kezdett írni. Később – legnagyobb meglepetésemre – kiderült, hogy a családból senki sem tudott a mappa létezéséről. Édesapámnak és a nagybátyáimnak igazuk volt: a nagyi olyan kevésre tartotta magát, hogy senkinek sem szólt arról, hogy elkezdte megírni az élettörténetét.

Aznap éjjel végigolvastam minden egyes szót azon a nyolc oldalon, és eközben rengeteg mindent megtudtam a nagymamámról – milyen volt az élete a középiskolában, hogyan találkozott a nagyapámmal, és milyen nehéz volt számára bezárni a mozit, amelyet nagyapámmal közösen nyitottak meg.

Olvasás közben éreztem, hogy ott van velem, mintha azt mondaná, ne aggódjak többé amiatt, hogy nem jutottam el a szóbeli történetének feljegyzéséhez, ahogyan terveztem. Nagymamám saját kézzel írt élettörténetének olvasása felbecsülhetetlen értékkel bírt, és csökkentette a sajnálkozást, amelyet már oly régóta éreztem. Az Úr gyengéd irgalmának bizonyossága is volt ez, valamint tanúság arról, hogy a családtörténet nem csupán azon ősök felkutatásáról szól, akiket nem ismertünk ebben az életben. Az is fontos része, hogy többet tudjunk meg azokról, akiket oly nagyon szeretünk, és akikkel becses időt töltöttünk együtt itt a földön.

Amikor leülök majd a többi családtaggal, hogy megírjam a történetüket, és azt kérdezik, miért érdekelnének ők bárkit is, akkor majd biztosítom őket afelől, hogy érdemes elmesélni a történeteiket, és hogy a leszármazottaik hálásak lesznek ezért, éppúgy, ahogyan én is hálás vagyok a nagymamámnak, hogy ránk hagyta ezt a felbecsülhetetlen értékű beszámolót.