Kevésnek éreztem magam
Név a szerkesztőségben, Svédország, Stockholm
Illusztráció: Allen Garns
Elfoglalt fiatal édesanya voltam, amikor elhívtak segítőegyleti elnöknek. Az egyházban nőttem fel, és a tanítások szerint éltem, de tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, és aggódtam, hogy vajon képes leszek-e segíteni a küszködő nőtestvéreket az egyházközségemben.
Az egyik vasárnap különösen csüggedtnek éreztem magam az egyházban. Egész nap folyton megállított valaki, akinek rám volt szüksége. Néhányuknak jóléti segítség kellett, míg másokat csak meg kellett hallgatnom. Aztán a Lélektől az a késztetés érkezett, hogy ne menjek be az úrvacsorai gyűlésre, amikor elkezdődött, így meglepetésemre egy kevésbé tevékeny nőtestvérbe botlottam a folyosón, akinek vigaszra és segítségre volt szüksége, mely nem tudott várni a gyűlés végéig.
Mire véget értek a programok, teljesen kimerültem. Egész úton hazafelé sírtam az autóban. A fejemben ugyanaz a mondat zakatolt: „Beszélj a püspökkel!” Úgy éreztem, a püspök talán tudna valami bölcset mondani arról, hogyan érezhetném kevésbé leterheltnek magamat az elhívásomban, de nem akartam zavarni őt a hosszú nap után az egyházban. Úgy döntöttem, majd később hívom fel, ám ekkor megcsörrent a telefon. A püspök volt az. Késztetést érzett, hogy felhívjon.
Elmondtam neki, milyen kimerítő volt, hogy oly sok mindent kellett egyszerre megoldanom, és milyen szomorú voltam, hogy nem segíthettem több nőtestvérnek. Türelmesen meghallgatott, aztán áttekintettünk néhány jóléti kérdést is, amely a nap folyamán felmerült, és már jobban is éreztem magam.
A beszélgetés végén azt mondtam: „Azt hittem, mondasz majd valami bölcsességet arról, hogyan érezhetném kevésbe leterheltnek magamat.” Elmondta, hogy bárcsak tudna ilyesmit mondani, de sajnos nem megy.
Jóllehet a kérdéseim nem kerültek megválaszolásra, mégis boldognak éreztem magam, amikor letettem a telefont. Úgy éreztem, hogy az Úr választ adott az útmutatás és a támogatás iránti igényemre.
A következő hetek során a bizonytalanság érzései visszatértek, így azért imádkoztam, hogy megértsem, mit kell tennem, hogy jobb segítőegyleti elnök lehessek. Egyik nap aztán, miközben az általános konferenciát hallgattam, néhány szó megragadta a figyelmemet, a Lélek pedig erőteljesen szólt a szívemhez. Megértettem, hogy azért éreztem olyan kevésnek magamat, mert egymagamban kevés is voltam.
Saját példáján keresztül a püspök megmutatta nekem, milyen fontos hallgatni a Szentlélekre. A Lélek a kulcs az egyházi elhívásainkhoz, nem pedig a saját tehetségeink vagy készségeink. Hosszú idő óta először éreztem ismét békességet és bizonyosságot.
Még mindig kevés tapasztalatom van, és éppen olyan elfoglalt vagyok a családommal, mint korábban, viszont már nem gondolom azt, hogy tökéletesen kellene végeznem az elhívásomat. Mennyei Atyám biztosíthatja számomra mindazt, amire csak szükségem van az Ő akaratának teljesítéséhez, és képes felmagasztalni az erőfeszítéseinket, ha mi betartjuk a parancsolatait.