Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Nem szerettem a családtörténeti munkát, de aztán csodákat tapasztaltam meg
A családom Tajvanban keveset tudott a családtörténetünkről, de miután gyakoroltam a hitemet, csodáknak lehettem tanúja.
Tízéves koromban, amikor Tajvanban éltem, a nagymamám bemutatta a családunknak a misszionáriusokat. Az édesapám keresztelhetett meg engem, az anyukámat és a testvéremet. Azonban nem sokkal azután, hogy egymáshoz pecsételtek bennünket a templomban, a családtagjaim felhagytak az istentiszteletre járással.
Így természetesen a családtörténeti munka felelőssége rám hárult, de ez a feladat soha nem volt könnyű számomra.
Az egyházi vezetőink felhívására próbáltam végezni ezt a szent munkát, de a különböző kudarcélmények miatt egyre kevesebb erőfeszítést tettem érte.
Egyfelől, a szüleimnek soha nem tetszett a halottakért végzett templomi munka gondolata. Úgy érezték, hogy az őseink helyett hozunk döntést abban, hogy részesüljenek-e a szertartásokban, és ez tiszteletlenség az ő önrendelkezésükre nézve.
Másfelől, nehezemre esett adatokat találnom az őseimről. A legtöbb kínai család vezet egy csiapu nevű családtörténeti naplót, amely Kr. e. 2000-ig visszamenőleg is tartalmaz feljegyzéseket. Ám az én családomban a csiapu nem tartalmazta a férfi ősök születési és halálozási éveit, a női ősökről pedig semmilyen adat nem szerepelt benne. Így nem tudtam neveket beküldeni a templomba, vagy szertartásokat végezni az őseimért.
E kudarcok miatt feladtam a családtörténettel kapcsolatos próbálkozásaimat.
Újrakezdés
Mire főiskolára mentem, már évek óta nem is gondoltam a családtörténetre. Aztán az egyik félév során a cövekem arra buzdított minket, hogy tűzzük ki célul, miszerint elviszünk egy családi nevet a templomba. A cövekünk vezetői megígérték, hogy ha imádkozunk, mielőtt nekiállunk családtörténeti munkát végezni, akkor az Úr elvezet minket azon őseinkhez, akik szeretnék, hogy elvégezzék értük a szertartásokat.
Először nem lelkesedtem különösebben ezért a felhívásért. Korábban már próbálkoztam és kudarcot vallottam.
Mégis, amint mindennap azért imádkoztam, hogy sikeres legyek a családtörténeti munkában, és vágyat érezzek az erőfeszítéseim folytatásához, a szívem meglágyult. Hamarosan vágyat kezdtem érezni az újrakezdésre.
Az egyik este erős késztetést éreztem, hogy megnyissam a családfámat a FamilySearchön, és kutatni kezdjek az egyik felmenői ágon. Miután sikertelenül rákerestem néhány névre a keresővel, rábukkantam egy weboldalra az egyik felmenőmmel kapcsolatban.
Mint kiderült, ez az ős a tajvani forradalom egyik kiemelkedő alakja volt, és ezen az oldalon mindent leírtak róla, amit tudni lehetett, forrásokkal együtt. Innentől már további adatokat tudtam meg a gyermekeiről és a szüleiről.
Ennek az egy internetes keresésnek köszönhetően hat másik nevet tudtam találni és benyújtani a templomba aznap, és egy hónapon belül több mint 50 nevet nyújtottam be.
Hihetetlen volt!
Számított, amit tettem?
Hamarosan sok-sok nevet vittem el a templomba, de még mindig kételkedtem, hogy a fátyol túloldalán lévő őseim vajon elfogadják-e ezeket a szertartásokat. Azon tűnődtem, hogy számít-e, amit teszek.
Így hát megerősítésért imádkoztam. És amikor legközelebb elmentem a templomba, az egyik ősöm pecsételése után a templomi pecsételő könnyes szemmel fordult felém. Elmondta, hogy érezte, mennyire izgatott az ősöm, amiért részesült a szertartásban.
Tudom, hogy Isten megválaszolta az imámat, és hogy a helyettesítő munkám valóban sokat számít.
Ahogy telt-múlt az idő, a szüleim még mindig nem tudtak megbarátkozni a családtörténeti munka gondolatával. De éreztem, hogy az őseim vigasztalnak és támogatnak engem, különösen, amikor magányosnak éreztem magam, amiért én voltam a családom egyedüli tevékeny tagja. Úgy érzem, hogy segítenek meglágyítani a szüleim szívét is.
John A. Widtsoe elder (1872–1952) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította, hogy „aki csak segíteni próbál a túloldalon lévőknek, cserébe segítséget kap az élet minden területén”1.
És én éreztem ezt a segítséget a túloldalról.
A családtörténet az egyik legizgalmasabb és leghálásabb munka, melyet Jézus Krisztus egyháza tagjaiként végezhetünk. Miközben Izráelt egybegyűjtjük a fátyol túloldalán, „angyalok seregét” sorakoztatjuk fel, hogy támogassanak minket halandó utunkon, összekapcsolódunk a mennyekkel, és közelebb jövünk Krisztushoz. És ahogy azt Wendy Watson Nelson nővér mondta a bizonyságában, „a családtörténeti munka csodákat hoz majd a ti és a szeretteitek életébe is”2.
Tudom, hogy ez igaz.