Imádkoztam az ösvényért, hogy megtaláljam a családi feljegyzéseimet

Kép

családi feljegyzéseket nézegető személy

Fénykép a szerző jóvoltából

Sok évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy beszélnem kell a nagyapámmal a családtörténetünkről. Amikor meglátogattam Nagyapát, gyenge és törékeny volt. A nagynéném megkért, hogy ne zavarjam őt, ezért nem kérdeztem a családtörténetünkről. Néhány hónappal később megházasodtam, és Tajvanról az Amerikai Egyesült Államokba költöztem. Sajnáltam, hogy nem volt még egy lehetőségem beszélni Nagyapával, mielőtt elhunyt. Más családtagokat is kérdeztem a családtörténetünkről, de senki sem tudott segíteni. Szomorú és csalódott voltam magamban, amiért olyan sokáig vártam, hogy többet tudjak meg Nagyapától, és amiért figyelmen kívül hagytam a Lélek késztetéseit, hogy beszéljek vele a történetéről.

Egy nap, a pátriárkai áldásomat olvasva, lenyűgözött benne egy rész, mely arról szólt, hogyan segíthetek csodálatos munkát végezni elhunyt őseimért és más, még élő személyekért. Azt gondoltam: „Hogyan történhetne ez meg, ha azt sem tudom, hol kezdjem el?” Később a Tan és szövetségek 82:8, 10-ben ezt olvastam:

„Továbbá azt mondom nektek, új parancsolatot adok nektek, hogy megérthessétek titeket illető akaratomat;

Én, az Úr, meg vagyok kötve, amikor megteszitek, amit mondok; de amikor nem teszitek meg, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra.”

Éreztem, hogy az Úr bátorít engem, és imádkoztam, hogy megtaláljam a módját, miként leljek rá a családtörténeti feljegyzéseimre.

Néhány hónappal később Kínában, Sanghajban találkoztam Vu Hszüe-livel, aki Tajvanról érkezett látogatóba. Hamarosan jó barátok lettünk. Amikor megtudta, hogy a családom származási rendjét keresem, bátorított, hogy ne adjam fel. Azt javasolta, hogy kiindulási pontként menjek el a helyi lakcímnyilvántartóba Tajvanon, és kérjek ki régi címeket. „Talán kiderül valami” – mondta.

Tajvanra repültem, abban a reményben, hogy megtalálom a feljegyzést dédnagyapám lakhelyéről, de az épület sajnos már nem állt. Nem tudtam a születési helyét és azt sem, hogy ki volt az első ősöm, aki Tajvanra jött. E kis döccenő ellenére Hszüe-li azt mondta, ne aggódjak. „Csak legyen hited! – bátorított. – Isten és a fátyol túloldalán lévő őseid is segíteni fognak.” Néhány nappal később visszatértem Sanghajba, csodát remélve és azért imádkozva.

Az egyik vasárnap délután Hszüe-li küldött nekem egy képet néhány leszármazási feljegyzésről. Megkérdezte, hogy ismerős-e valamelyik név.

Megdöbbentem. Az őseim nevei voltak a lapon! Amikor megkérdeztem, hogyan talált rájuk, a következő csodával határos történetet mesélte el:

Már hetek óta a családtörténeted járt az eszemben, és úgy éreztem, el kell mennem a dédapád lakcímére, hogy szétnézzek a területen.

A gyorsvonaton töltött két óra után busszal Csekan településre utaztam, ahol azelőtt még soha nem jártam. Elaludtam, és a végállomáson a sofőr ébresztett. Leszálltam, körülnéztem, és láttam, hogy egy halászfaluban vagyok. Egy fiatal boltostól kértem eligazítást, az utca túloldalán. Taxit hívott nekem, és a sofőrt egy olyan helyre irányította, ahol egy öregember lakott. Amikor megérkeztem, és megkérdeztem ezt az embert, hogy hol találom a község genealógiai nyilvántartását, azt mondta, hogy sétáljak el néhány háztömbnyire egy tengerparti templomhoz.

A templomnál férfiak egy csoportját találtam, akik teáztak és beszélgettek. Azt mondták, hogy éppen a Liu család éves genealógiai gyűlését kezdik, felkészülésként egy októberi nagy konferenciára. Elmagyaráztam, hogy azért vagyok ott, hogy családi neveket keressek a barátomnak.

„Általában senki sincs ebben a templomban – mondták. – Az ajtó zárva van, kivéve azt a két-három órát, amikor az éves gyűlést tartjuk. Nagyon szerencsés vagy, hogy itt találkoztál velünk.”

Amikor elmondtam a férfiaknak, hogy a Liu Pej nevet keresem, azt mondták, hogy évek óta gyűjtik a Liu család nemzedékrendjét, de nem emlékeznek erre a névre. Az egyik férfi kedvesen felajánlotta, hogy megmutatja nekem a saját nemzedékrendi feljegyzését. Amíg én átkutattam a feljegyzéseket, ők folytatták a gyűlést. Körülbelül 10-15 perc múlva felkiáltottam: „Megtaláltam!”

Döbbenten abbahagyták a beszélgetést, és felkapták a könyvet. Megmutattam nekik a nevet, mire azt mondták, hogy az illető Liu Csiu-san úr családi vonalából származik, aki aznap részt is vesz a találkozón. Vettem egy példányt a genealógiai könyvből, amely 26 nemzedékre és 2660 évre visszamenőleg tartalmazta az ősök neveit az oldalágakon is.

Liu Csiu-san úr később kivitt a vasútállomásra. Azt mondta, ha egy órával korábban vagy másnap jövök, akkor semmit és senkit nem találtam volna ott. Azt mondta: „Ez a hely máskor zárva van. Ez biztosan az ősök áldása. Ez egy igazi csoda!”

Hszüe-li az én angyalom. Telve van Krisztus szeretetével, és mindig szívesen segít Isten munkájában. Nagyszerű példa a másoknak nyújtott szolgálattételre. Szolgálatra való hajlandósága lelkek százaira hozott hatalmas áldást és egy csodát. Tanúbizonyságomat teszem, hogy vannak közöttünk angyalok, de ahhoz, hogy segítséget kapjunk tőlük, vágynunk kell arra, hogy az Úr küldetését végezzük. Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) ezt mondta: „Higgyetek magatokban! Higgyetek abban, hogy nagy és jó dolgokat tudtok véghezvinni. Higgyétek el, hogy nincs olyan magas hegy, melyet ne tudnátok megmászni. Higgyétek el, hogy nincs olyan hatalmas vihar, melyet ne tudnátok átvészelni.”¹ Amikor az Úr útmutatására törekszünk, meglátjuk az Ő kezét és az angyalokat az életünkben, és képesek leszünk elvégezni azt, amire kér bennünket.