Foglalkozzunk a mentálhigiénével!

Bár a szövetség ösvényén örömmel járva a családunk gazdag áldások sokaságát élvezte már, olykor rendkívül magas hegyekkel is szembetaláltuk magunkat. Szeretnék néhány rendkívül személyes példát megosztani a mentális betegségeket illetően. Ide tartozik a klinikai depresszió, a súlyos szorongás, a bipoláris zavar, az ADHD, vagy néha ezek kombinációja. Ezeket az érzékeny témákat az érintettek jóváhagyásával osztom meg veletek.

A szolgálatom során több száz olyan egyénnel és családdal találkoztam, akik hasonlókat éltek át. Néha azon tűnődöm, hogy a pusztító betegségbe, amely ellepi az országot¹ – ahogy azt a szentírások említik –, talán beletartoznak a mentális betegségek is. Ez világméretű jelenség: ellep minden földrészt és kultúrát, valamint hatással van mindenkire – fiatalra, idősre, gazdagra és szegényre egyaránt. Az egyház tagjai sem kivételek.

Ugyanakkor a tanunk arra tanít bennünket, hogy igyekezzünk Jézus Krisztushoz hasonlóvá válni, és Őbenne tökéletessé lenni. A gyermekeink azt éneklik, hogy „próbálom Jézust követni”². Szeretnénk tökéletesek lenni, éppen úgy, ahogyan Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus tökéletes.³ Mivel a mentális betegség nem feltétlenül illeszkedik a tökéletességről alkotott képünkbe, így az túl gyakran tabu marad, ami túl sok tudatlanságot, túl sok csendes szenvedést és túl sok kétségbeesést eredményez. Sokan – túlterheltséget érezve amiatt, hogy nem felelnek meg vélt normáknak – tévesen úgy hiszik, nincs helyük az egyházban.

Az efféle megtévesztés leküzdéséhez fontos emlékeznünk arra, hogy „a Szabadító szereti Atyja minden egyes gyermekét. Teljességgel átérzi a fájdalmat és küszködést, amelyet sokak tapasztalnak, miközben mentális betegségek széles változataival élnek együtt. Ő »mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenved[ett] el; …magára [véve] népének fájdalmait és betegségeit« (Alma 7:11; kiemelés hozzáadva; lásd még Zsidók 4:15–16; 2 Nefi 9:21). Mivel Ő megért minden megpróbáltatást, tudja miként gyógyítsa meg »az összetört szívűeket« (Lukács 4:18; lásd még Ésaiás 49:13–16).”⁴ A kihívások nem jellemhibák meglétét jelzik, hanem gyakorta inkább azt, hogy további eszközökre és támogatásra van szükség.

Engedjétek meg, hogy megosszak veletek néhány olyan megfigyelést, amelyekre akkor tettem szert, amikor a családunk próbatételeken ment keresztül.

Először: számos ember fog velünk gyászolni; nem fognak ítélkezni felettünk. Súlyos pánikrohamok, szorongás és depresszió miatt a fiunk mindössze négy hét után hazatért a missziójáról. Szüleiként nehéznek találtuk a küzdelmet a csalódottsággal és a szomorúsággal, hiszen oly sokat imádkoztunk a sikeréért. Mint minden szülő, mi is azt akarjuk, hogy gyermekeink gyarapodjanak és boldogok legyenek. A misszió fontos mérföldkőnek ígérkezett a fiunk életében. Azon is eltűnődtünk, mit gondolhatnak mások.

Nem tudtuk, hogy a fiunk hazatérése mily mérhetetlenül lesújtóbb volt az ő számára. Megjegyzem, szerette az Urat, és szolgálni akart, mégis képtelen volt rá olyan okok miatt, amelyeket nehezen értett meg. Hamarosan teljes reménytelenség és mélyen gyötrő bűntudat lett úrrá rajta. Többé nem érezte magát elfogadottnak, inkább lelkileg eltompultnak. A halál visszatérő gondolata emésztette.

Ebben az észszerűtlen állapotban a fiunk úgy gondolta, nem maradt más hátra, mint véget vetni a saját életének. A Szentlélek, valamint a fátyol mindkét oldalán lévő angyali seregek kellettek a megmentéséhez.

Mialatt az életéért küzdött, ebben a roppant nehéz időszakban a családtagok, egyházközségi vezetők, egyháztagok és barátok a várhatónál jóval többet tettek azért, hogy támogassanak és szolgálattételben részesítsenek bennünket.

Még soha nem éreztem a szeretet efféle kiáradását. Még soha nem éreztem ilyen erőteljesen és személyes módon, hogy mit jelent megvigasztalni a vigaszra szorulókat. A családunk örökké hálás lesz ezért a kiáradásért.

Leírni sem tudom azokat a megszámlálhatatlan csodákat, amelyek ezeket az eseményeket kísérték. Hálásak vagyunk, amiért a fiunk túlélte, de hosszú idő, valamint sok orvosi, terápiás és lelki gondoskodás kellett a gyógyulásához és ahhoz, hogy elfogadja: szeretik, értékelik, és szükség van rá.

Tisztában vagyok vele, hogy nem minden ilyen eset ér úgy véget, mint a miénk. Együtt bánkódom azokkal, akik túl korán veszítették el egy szerettüket, és mostanra csak a gyász érzése és megválaszolatlan kérdések maradtak nekik.

A következő észrevételem az, hogy szülőként nem mindig könnyű felismernünk a gyermekeink küzdelmeit, de képeznünk kell magunkat. Hogyan ismerhetjük fel a különbséget a normális élettel kapcsolatos nehézségek és a betegség jelei között? Szülőkként szent feladatunk segíteni a gyermekeinknek, hogy eligazodjanak az élet kihívásai közepette, de kevés közöttünk a mentálhigiénés szakember. Mindazonáltal gondoskodnunk kell a gyermekeinkről azzal, hogy segítünk nekik megtanulni, hogy miközben igyekeznek megfelelni a helyénvaló elvárásoknak, legyenek elégedettek az őszinte erőfeszítéseikkel. Személyes hiányosságainkból adódóan mindannyian tudjuk, hogy a lelki növekedés egy szüntelen folyamat.

Ma már értjük, hogy „nem létezik egyszerű és általános gyógymód az érzelmi és mentális jóllét eléréséhez. Meg fogjuk tapasztalni a stresszt és a zűrzavart, mert egy bukott világban élünk, bukott testtel. Emellett számos további tényező is hozzájárulhat egy-egy mentális betegség kialakulásához. A mindenkori mentális és érzelmi jóllétünktől függetlenül is egészségesebb a fejlődésre összpontosítani, mint a hiányosságaink megszállottjának lenni.”⁵

A feleségemnek és nekem az egyetlen dolog, amely mindig segített, az volt, hogy olyan közel maradtunk az Úrhoz, amennyire csak lehetséges. Utólag már látjuk, miként tanított bennünket az Úr türelmesen, az óriási bizonytalanságok ideje alatt. Az Ő fénye vezetett bennünket lépéről lépésre a legsötétebb órákon át. Az Úr segített meglátnunk azt, hogy az örökkévalóság távlatában egyetlen lélek értéke sokkal fontosabb bármely földi feladatnál vagy eredménynél.

Ismétlem, a mentális betegségekről való tájékozódás felkészít bennünket arra, hogy segítsünk magunkon és másokon, akik esetleg küszködnek. Az egymással folytatott nyílt és őszinte párbeszéd segíteni fog a megérdemelt figyelemben részesíteni ezt a témát. Elvégre tájékozódás előzi meg a sugalmazást és a kinyilatkoztatást. Ezek az oly gyakran láthatatlan kihívások bárkire hatással lehetnek, amikor pedig szembekerülünk velük, leküzdhetetlennek tűnnek.

Az első dolog, amit meg kell tanulnunk, az, hogy biztosan nem vagyunk egyedül. Arra kérlek benneteket, hogy tanulmányozzátok a mentálhigiéné témáját az Evangéliumi könyvtár Segítség az élet kihívásaihoz című részében. A tanulás nagyobb megértéshez, fokozottabb elfogadáshoz, több könyörülethez és nagyobb szeretethez vezet majd. Képes enyhíteni a tragédiát, miközben segít egészséges elvárásokat, valamint egészséges kapcsolatokat kialakítanunk és fenntartanunk.

Az utolsó észrevételem: folyamatosan vigyáznunk kell egymásra. Szeretnünk kell egymást, és kevésbé ítélkezőnek kell lennünk – különösen akkor, amikor a várakozásaink nem teljesülnek azonnal. Segítsünk a gyermekeinknek és fiataljainknak érezni Jézus Krisztus szeretetét az életükben, még akkor is, amikor nehezükre esik szeretniük önmagukat. Orson F. Whitney elder, aki a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként szolgált, ezt a tanácsot adta a szülőknek, hogy miként segítsenek a küszködő utódaiknak: „Imádkozzatok… gyermekeitekért. Szorosan kapaszkodjatok beléjük a hitetekkel.”⁶

Gyakran elmélkedtem azon, mit jelent szorosan kapaszkodni beléjük hittel. Úgy hiszem, ehhez szükség van a szeretet, a szelídség, a kedvesség és a tisztelet egyszerű cselekedeteire. Azt jelenti, hogy engedjük őket a saját ütemükben növekedni, és bizonyságot teszünk, hogy segítsünk nekik érezni a Szabadítónk szeretetét. Ehhez szükség van arra, hogy többet gondoljunk rájuk, és kevesebbet magunkra vagy másokra. Ez általában azt jelenti, hogy kevesebbet beszélünk, és sokkal, de sokkal több időt töltünk hallgatással. Szeretnünk kell őket, képessé kell tennünk őket, és gyakran kell dicsérnünk őket az arra irányuló erőfeszítéseikben, hogy sikeresek és Istenhez hűek legyenek. Végezetül: mindent meg kell tennünk, ami az erőnkből telik, hogy közel maradjunk hozzájuk – éppen úgy, ahogyan Istenhez is közel maradunk.

Mindenkihez szólok, aki személyesen érintett egy mentális betegségben: szorosan ragaszkodjatok a szövetségeitekhez, még akkor is, ha most nem érzitek Isten szeretetét. Tegyünk meg mindent, ami erőnkből telik, majd „álljunk mozdulatlanul, …hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését”⁷.

Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus a Szabadítónk. Ő ismer minket. Szeret bennünket, és várni fog ránk. A családi próbatételeink során megtudtam, mennyire közel is van Ő mihozzánk. Az ígéretei igazak:

Tudván, mily szilárd az alapunk, jelentsük ki mindig örömmel:

Jézus Krisztus nevében, ámen.