„Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?”

Nem sokkal a misszióm után, amikor a Brigham Young Egyetemen tanultam, felhívott az édesapám. Elmondta, miszerint hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, valamint hogy a csekély túlélési esélyei ellenére eltökélte, hogy meggyógyul és visszatér a megszokott életviteléhez. Ez a telefonhívás kijózanító pillanat volt számomra. Édesapám volt a püspököm, a barátom és a tanácsadóm. Miközben édesanyámmal és a testvéreimmel a jövőn merengtünk, az borúsnak tűnt. Az öcsém, Dave, akkor New York államban szolgált missziót, és a távolból vette ki a részét ezekből a súlyos családi eseményekből.

Az akkori egészségügyi szakemberek műtétet javasoltak, hogy megpróbálják visszaszorítani a rák terjedését. A családunk buzgón böjtölt és csodáért imádkozott. Úgy éreztem, elegendő hitünk van abban, hogy édesapám meggyógyulhat. Közvetlenül a műtét előtt a bátyámmal, Normmal, áldást adtunk édesapámnak. A tőlünk telhető legnagyobb hittel imádkoztunk, hogy meggyógyuljon.

A műtétet többórásra tervezték, azonban egy kis idő elteltével az orvos kijött a váróhelyiségbe, hogy beszéljen a családunkkal. Elmondta, hogy amint nekikezdtek a műtétnek, látták, hogy a rák édesapám egész testében szétterjedt. Az alapján, amit láttak, édesapámnak csupán néhány hónapja maradt hátra. Nagyon megviselt minket a hír.

Amikor édesapám felébredt a műtétből, izgatottan várta, hogy megtudja, sikerrel járt-e a beavatkozás. Megosztottuk vele a rémisztő hírt.

Tovább böjtöltünk és imádkoztunk egy csodáért. Miközben édesapám egészsége gyorsan romlott, azért kezdtünk el imádkozni, hogy megszabadulhasson a fájdalmaitól. Idővel, ahogy az állapota egyre rosszabbra fordult, arra kértük az Urat, hogy engedje őt minél hamarabb eltávozni. Csupán néhány hónappal a műtét után, amint azt a sebész megjósolta, édesapám elhunyt.

Az egyházközség tagjai és a családunk barátai rengeteg szeretetet és gondoskodást árasztottak a családunkra. A temetés gyönyörű volt, és szép emléket állított édesapám életének. Ahogy azonban telt az idő, és a családommal megtapasztaltuk édesapám hiányának a fájdalmát, azon kezdtem tűnődni, hogy vajon miért nem gyógyult meg. Eltűnődtem, hogy a hitem volt-e túl gyenge. Egyes családoknak miért van részük csodában, és a miénknek miért nem volt? A missziómon megtanultam, hogy a szentírásokhoz forduljak válaszokért, így elkezdtem kutatni a szentírásokat.

Az Ószövetség tanít egy olyan illatos fűszerről vagy olajról, melyet sebek gyógyítására használtak, s amelyet egy Gileádban honos bokorból állítottak elő. Az ószövetségi időkben a kenetet Gileád balzsamának nevezték.¹ Jeremiás próféta elpanaszolta a népe között megfigyelt csapásokat, és gyógyulásban reménykedett. Jeremiás azt kérdezte: „Nincsen-é balzsamolaj Gileádban? Nincsen-é ott orvos?”² Az irodalom, a zene és a művészet révén a Szabadítót, Jézus Krisztust gyakran nevezik Gileád balzsamának a figyelemre méltó gyógyító hatalma miatt. Jeremiáshoz hasonlóan én is azon tűnődtem: Nincsen-é balzsamolaj Gileádban a Nielson család számára?

Az Újszövetségben, Márk 2. fejezetében Kapernaumban találjuk a Szabadítót. Szerte az országban elterjedt a Szabadító gyógyító hatalmának a híre, és sokan utaztak Kapernaumba, hogy a Szabadító meggyógyítsa őket. Oly sokan gyűltek össze annak a háznak a környékén, ahol a Szabadító tartózkodott, hogy nem volt elég hely mindannyiuk befogadására. Négy férfi egy gutaütött embert vitt a Szabadítóhoz, hogy meggyógyítsa őt. Képtelenek voltak átjutni a tömegen, ezért megbontották a háznak a tetejét, és leeresztették a férfit, hogy találkozhasson a Szabadítóval.

Miközben ezt a beszámolót olvastam, meglepődtem azon, amit a Szabadító mondott, amikor találkozott ezzel az emberrel: „Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid.”³ Arra gondoltam, hogy ha egyike lettem volna annak a négy férfinak, akik odavitték ezt az embert, talán ezt mondtam volna a Szabadítónak: „Igazából azért hoztuk őt ide, hogy meggyógyítsd.” Azt hiszem, a Szabadító így felelhetett volna: „Meggyógyítottam őt.” Vajon annak előtte nem teljesen értettem volna meg, miszerint a Szabadító gyógyító hatalma nemcsak a testünk meggyógyítására vonatkozó képességére utal, hanem egy talán ennél is fontosabb dologra: hogy képes meggyógyítani a szívünket, és az én családom összetört szívét is?

A Szabadító fontos leckét tanított ezen az eseten keresztül, miközben végül testileg is meggyógyította a férfit. Világossá vált számomra az üzenete: meg tudta érinteni a vakok szemét, és ők képesek voltak látni. Meg tudta érinteni a süketek fülét, ők pedig képesek voltak hallani. Meg tudta érinteni azok lábát, akik nem tudtak járni, ők pedig képesek lettek rá. Meg tudja gyógyítani a szemünket, a fülünket és a lábunkat. Ami azonban a legfontosabb: meg tudja gyógyítani a szívünket, amikor megtisztít minket a bűntől, és felemel minket a nehéz megpróbáltatásokban.

Amikor a Szabadító a feltámadása után megjelenik a Mormon könyve-beli népnek, ismét az Ő gyógyító hatalmáról beszél. A nefiták hallják az Ő hangját a mennyből ezt mondva: „…nem tértek-e most vissza hozzám, és bánjátok meg bűneiteket, és tértek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket?”⁴ Később a Szabadító ezt tanítja: „mivel nem tudjátok, talán majd visszajönnek és bűnbánatot tartanak, és szívük minden szándékával hozzám jönnek, és én meg fogom gyógyítani őket”⁵. A Szabadító nem egy testi gyógyításra utalt, hanem a lényük lelki módon történő gyógyítására.

Moróni segít ezt jobban megértenünk, amikor megosztja atyja, Mormon szavait. Miután a csodákról beszélt, Mormon kifejtette: „És Krisztus ezt mondta: Ha hisztek énbennem, hatalmatokban lesz mindazt megtenni, amit én jónak látok.”⁶ Megtanultam, hogy a hitemnek Jézus Krisztusra kell összpontosulnia, és el kell fogadnom mindazt, amit Ő jónak lát, amikor hitet gyakorolok Őbenne. Most már értem, hogy édesapám halála beleillett Isten tervébe. Most, amikor egy áldás során a kezeimet egy másik személy fejére helyezem, a hitemet Jézus Krisztusba vetem, és tisztában vagyok azzal, hogy egy ember meg tud és meg is fog gyógyulni testileg, ha azt Krisztus jónak látja.

A Szabadító engesztelése – mely elérhetővé teszi mind az Ő megváltó, mind pedig a képessé tevő hatalmát – az a legfőbb áldás, melyet Jézus Krisztus mindenkinek felkínál. Amikor szívünk minden szándékával bűnbánatot tartunk, a Szabadító megtisztít minket a bűntől. Amikor vidáman alávetjük akaratunkat az Atyának még a legnehezebb körülmények között is, a Szabadító felemeli a terheinket és könnyűvé teszi őket.⁷

Azonban íme a nagyobb lecke, amelyet megtanultam. Tévesen azt hittem, hogy a Szabadító gyógyító hatalma nem működött a családom esetében. Ahogy most egyre érettebb szemmel és több tapasztalattal tekintek vissza, látom, hogy a Szabadító gyógyító hatalma nyilvánvaló volt minden egyes családtagom életében. Annyira a testi gyógyulásra összpontosítottam, hogy nem láttam meg a bekövetkezett csodákat. Az Úr megerősítette és a képességeit meghaladóan felemelte édesanyámat ebben a nehéz megpróbáltatásban, ő pedig hosszú és gyümölcsöző életet élt. Rendkívül pozitív hatást fejtett ki gyermekeire és az unokáira. Az Úr szeretettel, egységgel, hittel, valamint ellenálló képességgel áldott meg engem és a testvéreimet, mely akkor fontos részévé vált az életünknek, és ez a mai napig folytatódik.

De mi a helyzet édesapámmal? Mint mindenki, aki bűnbánatot tart, lelkileg ő is meggyógyult, amikor olyan áldásokat keresett és nyert el, amelyek a Szabadító engesztelésének köszönhetően érhetőek el. Bocsánatot nyert a bűneire, és most várja a feltámadás csodáját. Pál apostol ezt tanította: „a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek”⁸. Tudjátok, azt mondtam a Szabadítónak: „Elhoztuk az édesapámat hozzád, hogy meggyógyuljon.” A Szabadító pedig akkor világossá tette számomra, hogy Ő meg is gyógyította őt. Gileád balzsamja bevált a Nielson család számára – nem úgy, ahogy elképzeltük, viszont egy még jelentőségteljesebb módon, mely megáldotta és továbbra is megáldja az életünket.

Az Újszövetségben, János 6. fejezetében a Szabadító egy felettébb érdekes csodát vitt véghez. Csupán néhány hallal és pár vekni kenyérrel ötezer főnek adott enni. Sokszor olvastam már ezt a beszámolót, de van egy olyan része ennek az eseménynek, amely korábban elkerülte a figyelmemet, most viszont nagyon is jelentőségteljes számomra. Miután a Szabadító 5000 embert jóllakatott, arra kérte a tanítványait, hogy gyűjtsék össze a maradékokat, mellyel 12 kosarat töltöttek meg. Eltűnődtem, a Szabadító vajon miért szánt időt erre. Világossá vált számomra, hogy az egyik tanulság, amelyet ebből az esetből levonhatunk, a következő: képes volt 5000 embert táplálni, és még maradt is étel. „[K]egyelmem elegendő minden… embernek”⁹. A Szabadító megváltó és gyógyító hatalma minden bűnre, sebre vagy megpróbáltatásra képes kiterjedni, nem számít, milyen nagy vagy nehéz az – és még marad is belőle. Az Ő kegyelme elegendő.

Ezzel a tudással hittel haladhatunk előre, tudva, hogy amikor nehéz idők jönnek – mert biztosan jönni fognak – vagy amikor a bűn veszi körül az életünket, a Szabadító ott áll „gyógyulás[sal] az ő szárnyai alatt”¹⁰, és hív minket, hogy jöjjünk Őhozzá.

Tanúságomat teszem nektek Gileád balzsamáról, a Szabadító Jézus Krisztusról, a mi Megváltónkról, valamint az Ő bámulatos gyógyító hatalmáról. Tanúságomat teszem azon vágyáról, hogy meggyógyítson benneteket. Jézus Krisztus nevében, ámen.