Isten hatalmával, nagy dicsőségben

Az első látomás után nagyjából három évvel, 1823. szeptember 21-e éjszakáján az ifjú Joseph Smith imádkozott, hogy elnyerje bűnei bocsánatát, és tudja, milyen megbecsülésben és helyzetben áll Isten előtt.¹ Egy személy jelent meg az ágya mellett, aki a nevén szólította, és kijelentette, hogy „ő egy hírnök, akit Isten színe elől küldtek… és a neve Moróni”. Kifejtette, „hogy Istennek munkája van”² Joseph számára, és útmutatással látta el őt a Mormon könyve napvilágra kerülését illetően. Jelentőségteljes az, hogy Moróni üzenetében először a Mormon könyve került szóba.

A Mormon könyve egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról, és a megtérés nagyszerű eszköze az utolsó napokban. Az evangélium megosztásával a célunk mindenki meghívása, hogy jöjjön Jézus Krisztushoz³, fogadja be a visszaállított evangélium áldásait, és a Szabadítóba vetett hit által tartson ki mindvégig.⁴ Az evangélium prédikálásának az alapvető célkitűzése az, hogy segítsünk az egyéneknek megtapasztalni a hatalmas szívbéli változást⁵, valamint szent szövetségek és szertartások által kötődni az Úrhoz.

Az idők teljessége adományozási korszakában a fátyolnak ezen az oldalán lévő egyének számára az vezette be a szabadítás és a felmagasztosulás munkáját, hogy Moróni beszélt Joseph Smithnek a Mormon könyvéről.

Tovább okítva Josephet, Moróni azután az ószövetségi Malakiás könyvéből idézett, szóhasználatában kissé eltérve a megszokott fordítástól:

„Íme, én ki fogom nyilatkoztatni nektek a papságot, Illés próféta keze által, az Úr nagy és félelmetes napjának eljövetele előtt. […]

És ő a gyermekek szívébe ülteti az atyáknak tett ígéreteket, és a gyermekek szíve atyáikhoz fordul. Ha nem így lenne, akkor az egész föld teljesen elpusztulna az ő eljövetelekor.”⁶

Azért építünk templomokat, hogy legyenek olyan szent helyek, ahol az élőkért és a halottakért is megköthetők és elvégezhetők az emberiség szabadításához és felmagasztosulásához szükséges szent szövetségek és szertartások. Amit Moróni Joseph Smithnek mondott Illés és a papsági felhatalmazás létfontosságú szerepéről, az kibővítette a szabadítás és a felmagasztosulás munkáját a fátyolnak ezen az oldalán, a mi adományozási korszakunkban pedig elindította a halottakért végzett munkát a fátyol másik oldalán.

Összefoglalva, Moróninak a Mormon könyvéről és Illés küldetéséről 1823 szeptemberében elmondott tanításai fektették le a szabadítás és a felmagasztosulás munkája tanbéli alapját a fátyol mindkét oldalán.

Joseph Smith szolgálattételének minden vonatkozására hatással voltak azok a leckék, amelyeket Morónitól tanult meg. Egy ünnepélyes gyűlésen például, melyet a Kirtland templomban tartottak 1837. április 6-án, a Próféta az alábbi kijelentést tette: „Mindazok után, ami elhangzott, a legnagyobb és legfontosabb feladat az evangélium prédikálása.”⁷

Majdnem pontosan hét évvel később, 1844. április 7-én Joseph Smith elmondott egy beszédet, amely ma a King Follett-értekezésként ismert. Ebben a beszédben leszögezte, hogy „a legnagyobb felelősség, amelyet Isten ránk ruházott ebben a világban, a halottaink felkutatása.”⁸

Mégis hogyan lehet az evangélium prédikálása és a halottaink felkutatása egyaránt az Isten által ránk ruházott legnagyobb feladat és felelősség? Szerintem Joseph Smith próféta mindkét kijelentésben azt az alapvető igazságot hangsúlyozta ki, hogy a felhatalmazással bíró papsági szertartásokon keresztül kötött szövetségek az Úr Jézus Krisztushoz kapcsolhatnak minket, valamint a szabadítás és a felmagasztosulás munkája velejét jelentik a fátyol mindkét oldalán.

A misszionáriusi, valamint a templomi és a családtörténeti munka egyaránt annak a nagyszerű munkának az egymást kiegészítő és egymáshoz kapcsolódó vonatkozásai, amely azon szent szövetségekre és szertartásokra összpontosít, amelyek lehetővé teszik számunkra az isteniség hatalma elnyerését az életünkben, végül pedig a visszatérésünket Mennyei Atya színe elé. Így a próféta két kijelentése, amelyek kezdetben ellentétesnek tűnhetnek, valójában kiemelik e nagyszerű utolsó napi mű középpontját.

A Szabadító ezt mondta:

„Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”⁹

Magunkra vesszük a Szabadító igáját akkor, amikor szent szövetségekről és szertartásokról tanulunk, azokban érdemesen részesülünk, és azokat tiszteletben tartjuk. Biztonságosan kötődünk a Szabadítóhoz, amint hithűen emlékszünk az elfogadott kötelezettségekre, és minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ezek szerint éljünk. Ez a kötelék Ővele pedig életünk minden időszakában a lelki erő forrása.

Azt a felhívást intézem hozzátok, hogy vegyétek fontolóra az áldásokat, melyeket Jézus Krisztus szövetséget megtartó tanítványainak ígértek. Nefi például látta „Isten Bárányának az egyházát [az utolsó napokban], és kevés tagja volt, …Isten szentjei… ott voltak az egész föld színén; de birodalmaik… kicsik voltak”¹⁰.

Látta továbbá „Isten Bárányának hatalmát, hogy leereszkedett a Bárány egyházának szentjeire és az Úr szövetséges népére, …és igazlelkűséggel és Isten hatalmával voltak felfegyverezve, nagy dicsőségben.”¹¹

Az „igazlelkűséggel és Isten hatalmával voltak felfegyverezve, nagy dicsőségben” nem csupán egy tetszetős elgondolás vagy gyönyörű szentírásbeli szófordulat. Ezek az áldások nagyon is nyilvánvalóak az Úr számtalan utolsó napi tanítványának az életében.

A Tizenkettek tagjaként a megbízásaim révén az egész világot bejárom. És részem van annak az áldásában, hogy sokatokkal találkozhatok és emlékezetes leckéket tanulhatok tőletek. Bizonyságot teszek arról, hogy az Úr szövetséges népe ma valóban fel van fegyverkezve igazlelkűséggel és Isten hatalmával, nagy dicsőségben. Halandó képességeinket messze meghaladó hitnek, bátorságnak, rálátásnak, kitartásnak és örömnek voltam és vagyok a tanúja – és ezt csak Isten biztosíthatja.

Tanúja voltam Isten – a szövetségek és szertartások iránti hűség által elnyert – nagy dicsőségben való igazlelkűségének és hatalmának egy olyan fiatal egyháztag életében, akit részben lebénított egy borzalmas autóbaleset. A gyógyulás és a korlátozott mozgásképességgel járó új életmódhoz való alkalmazkodás kimerítő hónapjait követően találkoztam és beszélgettem ezzel a rendíthetetlen lélekkel. A beszélgetésünk során megkérdeztem: „Mit segített neked megtanulni ez a tapasztalat?” Az azonnali válasz ez volt: „Nem vagyok szomorú. Nem vagyok dühös. És minden rendben lesz.”

Tanúja voltam Isten – a szövetségek és szertartások iránti hűség által elnyert – nagy dicsőségben való igazlelkűségének és hatalmának az egyház újonnan megkeresztelt és konfirmált tagjai életében. Ezek a megtértek alig várják, hogy tanuljanak és szolgáljanak; készségesek, de gyakran nem biztosak abban, miként tegyenek félre régi szokásokat és erősen berögzült hagyományokat, mégis örömmel válnak „polgártársai[vá] a szenteknek és cselédei[vé] az Istennek”¹².

Tanúja voltam Isten – a szövetségek és szertartások iránti hűség által elnyert – nagy dicsőségben való igazlelkűségének és hatalmának egy olyan család életében, akik gyengéden gondoskodtak egy halálosan beteg házastársról és szülőről. Ezek a hősies tanítványok olyan alkalmakról is beszámoltak, amikor a családjuk teljesen egyedül érezte magát, és olyan alkalmakról is, amikor tudták, hogy az Úr emeli fel és erősíti meg őket. Ez a család őszinte hálát juttatott kifejezésre azon nehéz halandó tapasztalatokért, amelyek lehetővé teszik számunkra a fejlődést és azt, hogy hasonlóbbá váljunk Mennyei Atyánkhoz és a Megváltónkhoz, Jézus Krisztushoz. Isten a Szentlélek társaságával segítette és áldotta meg ezt a családot, és olyan szent menedékké tette az otthonukat, amilyen a templom.

Tanúja voltam Isten – a szövetségek és szertartások iránti hűség által elnyert – nagy dicsőségben való igazlelkűségének és hatalmának egy olyan egyháztag életében, aki megtapasztalta a válás szívfájdalmát. Ennek a nővérnek a lelki és érzelmi gyötrelmét tovább fokozta az ahhoz kapcsolódó igazságtalanság érzése, hogy a házastársa szövetségeket szegett meg, és felbomlott a házasságuk. Igazságosságot és felelősségre vonhatóságot akart.

Miközben ez a hithű asszony a vele történteken vívódott, még elszántabban és behatóbban tanulmányozta és gondolta át a Szabadító engesztelését, mint az életében bármikor. A lelkén idővel lecsapódott Krisztus megváltó küldetésének – a bűneinkért, valamint a fájdalmainkért, gyengeségeinkért, csalódásainkért és gyötrelmeinkért való szenvedésének – az alaposabb megértése. Sugalmazást kapott egy beható kérdés feltevésére: Mivel már meg lett fizetve az ár ezekért a bűnökért, miért követeled az ár kétszeres megfizetését? Felismerte, hogy egy ilyen követelmény nem lenne sem igazságos, sem pedig irgalmas.

Ez a nő megtanulta, hogy ha szövetségek és szertartások által kötődik a Szabadítóhoz, akkor ez képes begyógyítani azokat a sebeket, amelyeket valaki más erkölcsi önrendelkezésének a hamislelkű gyakorlása okozott, ez pedig képessé tette őt arra, hogy meg tudjon bocsátani, és békességben, irgalomban és szeretetben részesüljön.

A szövetség ígéretei és áldásai kizárólag a Szabadítónk, Jézus Krisztus miatt lehetségesek. Hív minket, hogy tekintsünk Őrá¹³, jöjjünk Őhozzá¹⁴, tanuljunk Tőle¹⁵, és az Ő visszaállított evangéliuma szövetségein és szertartásain keresztül kötődjünk Hozzá¹⁶. Bizonyságot teszek arról és ígérem azt, hogy a szövetségek tiszteletben tartása igazlelkűséggel és Isten hatalmával fegyverez fel minket, nagy dicsőségben. És tanúságot teszek arról, hogy az élő Úr, Jézus Krisztus a mi Szabadítónk. Ezekről az igazságokról teszem örömteli bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.