Ha odafigyelsz

Aucklandben, Új-Zéland északi szigetén nőttem fel. Hamiltonban, a Church Főiskolán voltam diák, ahol nagyon sok jó élménnyel lettem gazdagabb. Rögbiztem egy veretlen csapatban. Az iskola gazdasági vezetőjének irodájába jártunk diakónus kvórum elnökségi gyűlésekre, aki egyben a püspökünk is volt. Nagyon sokat tanultam a papságról olyan jó tanároktól, akik megmutatták nekünk, hogyan kell tanácskozni és a többi fiú szükségleteit figyelembe venni. Az egyik legfontosabb dolog azonban, amit tanultam, a Szentlélek követése volt.

Akkoriban még nem volt szeminárium, de voltak vallási óráink a főiskolán. Az egyik évben a Mormon könyvét kellett elolvasni. Már közeledett az év vége, és én még nem fejeztem be az olvasását, ezért az egyik este fennmaradtam olvasni. Ez volt az első alkalom, hogy felismertem a Szentlelket, miközben olvastam a Mormon könyvét. Hirtelen rádöbbentem, hogy a Mormon könyve nem csupán egy könyv; hanem valóban az, aminek állítjuk – Isten szava. Megtanultam összekapcsolni a szentírások olvasását a Szentlélek jelenlétével. Azt is megtanultam, hogy különbség van a között, hogy csak érezzük a Szentlelket vagy felismerjük a Lelket és annak megfelelően cselekszünk. Ha a kettőt összekombináljuk, megtanulhatjuk irányelvünkké tenni azokat a helyes döntések meghozatalában.

Később, amikor 19 éves voltam, Francia Polinéziában szolgáltam missziót, ahol két nyelvet – a franciát és a tahitit – kellett megtanulnom, anélkül, hogy a Misszionáriusképző-központban tanultam volna. Lelkem mélyéig alázatossá tett a helyzet. Megtanultam, hogy a misszionáriusok jobban dolgoztak, amikor mindent megtettek a tanulás érdekében. Bár voltak hibáik, a Lélek segített nekik. Rájöttem, hogy a Lélek nélkül semmit sem tehetünk. Amikor azonban velünk van a Lélek, a nyelvek, akárcsak a misszionáriusi munka, elkezdenek kibogozódni.

Még később, amikor utolsó évemet töltöttem az Auckland Egyetem Jogi Karán, maradt egy vizsgám a diplomám megszerzéséig. Kétgyermekes házas apa voltam, dolgoztam, és második tanácsos voltam a püspökségben egyidejűleg. Elég elfoglalt voltam tehát, és vártam, hogy végezzek az iskolával, hogy a nyomás egy része megszűnjön.

Reggel fél tízkor elmentem a jogi könyvtárba, hogy „bemelegítsek” a délután fél háromkor kezdődő vizsgára. Amint ott ültem és tanultam, körülnéztem. Senkit nem láttam a csoportomból, és ezt kicsit szokatlannak találtam. A Lélek ezt mondta nekem: „Mindjárt kezdődik a vizsgád.”

Azt gondoltam: „Az nem lehet, mert a vizsgám fél háromkor lesz.”

Nem vettem tudomást a dologról, és tovább tanultam. Szerencsémre úgy öt perc múlva a Lélek azt mondta: „Épp most kezdődött a vizsgád.” Nem vártam meg a harmadik figyelmeztetést.

Leszaladtam az épület pincéjébe, ahol egy táblán kiírták az összes vizsgát. Ott állt: „Vállalati jog, B-28 terem, 9:30.” Összefutottam a két vizsgáztatóval, akik a lifttel jöttek le. Ezt mondtam: „Tudom, hogy késtem, hibáztam. Bemehetnék még?” Annak ellenére beengedtek, hogy 40 percet késtem a háromórás vizsgáról. Leültem; a szívem kalapált. Megnéztem a kérdéseket és azt gondoltam: „Ebből semmit sem tudok!”

Így hát elmondtam magamban egy imát: „Mennyei Atyám, hálás vagyok a figyelmeztetésedért. Bocsásd meg nekem, hogy az elsőről nem vettem tudomást, és kérlek, áldj most meg, hogy be tudjam fejezni!”

Béke szállt meg. Ismét a vizsgalapra néztem és ezt gondoltam: „Ó, azt tudom”, és elkezdtem írni. Amikor a vizsgáztató azt mondta – „Lejárt az idő!” – abbahagytam az írást. Később, amikor megtudtam, hogy sikerült a vizsgám, csak hálát tudtam érezni.

Az ilyen és ehhez hasonló élmények megtanították nekem, hogy a Mennyei Atya egyénileg ismer bennünket, és meg fog áldani, ha helyes döntéseket próbálunk hozni. A T&Sz 84:88-ban a Szabadító ezt mondja: „Előttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erőt adnak nektek.”

Bizonyságom van arról, hogy Ő elküldi a Lelkét hozzátok, és ha figyeltek, irányítani fog benneteket.