Egy misszionárius reménye

Amikor úgy nyolcéves fiú voltam, kis szívemben ott élt a vágy, hogy missziót szolgáljak. Amikor 14 lettem, cserékre kezdtem járni az elderekkel. Ez tovább növelte a munka iránti vágyamat, és elkezdtem megszeretni is.

Ki gondolta volna, hogy egy fekete felhő nemsokára veszélyeztetni fogja ezt a vágyamat?

Amikor legdrágább földi kincseinket elvették tőlünk, köztük a zimbabwei Gweruban álló kis házunkat, nem volt hova menni. Megmaradt kis vagyonunkat eláztatta az eső, ezért minden rothadni kezdett. Nyomorogtunk, és a gondoskodás terhe súlyosan nehezedett egyedülálló édesanyám vállára.

Nem maradt más hátra, mint hogy a nagyanyám vidéki tanyájára költözzünk. Középiskolai tanulmányaimat egy vidéki iskolában folytattam. Megváltozott az élet. Az iskola messze volt, így sok kilométert kellett gyalogolnom naponta. Nem volt áram, gyertyafénynél kellett tanulnom. A vizet egy közeli bányavágatból kellett hordani.

E próbatételek közepette a családom egy maradt az imában, de távol voltunk a kápolnától. Gyakran éreztük a Lelket azon a messzi területen, amikor egyházi énekeket énekeltünk és az evangéliumot tanítottuk egymásnak. Kevés reményünk volt, de több reményre leltem azokban a percekben, amikor a Lélek oly erősen átölelt bennünket.

Pislákoló reményemnek és a missziós szolgálat vágyának fáradságos időket kellett megélnie. Országom politikai zűrzavarba, gazdasági hanyatlásba esett. Nagyon drága lett a nagynéném városi otthonába való utazás, ahol az iskolai szünnapokon ellátogathattam az istentiszteletre. Mindeme nehézségek közepette szem elől tévesztettem azt, amit reméltem – a teljes idejű missziós szolgálatot.

Kétévnyi vidéki tanulás után visszatértem Gweruba. Ismét elkezdtem az egyházba járni, és a korábban érzett Lélek visszatért. Családom vidéken maradt, és sok gond miatt szenvedtek ott.

Ekkortájt adtam be a missziós papírjaimat. Az orvosi és fogorvosi ellenőrzésekre költött pénzt szenvedő családom megsegítésére használhattam volna. Ők azonban nem zúgolódtak vagy kérdőjelezték meg a szándékaimat. Nagyanyám és édesanyám is tudta, hogy megnőtt az Úr szolgálata iránti vágyam. Missziós elhívásom 2003 februárjában érkezett. A Dél-Afrika Durban Misszióba szólt a szolgálat. Nehéz volt a felkészülés, mert mindent egyedül kellett csinálnom.

Közeledett az idő, hogy a missziómba induljak. Áprilisban vidékre utaztam, hogy elbúcsúzzak a családomtól. Amint közeledtem a kis kunyhóhoz, amelyben a családom lakott, a várt öröm elmaradt. A nagymamám fájdalmak közt feküdt egy matracon. Nem tudott megszólalni sem. Könnyen szöktek a szemembe, és elnehezedett a szívem. Nagymama azt sem tudta, hogy ott vagyok.

Másnap reggel, mielőtt a kakas megszólalt, felébredtem, hogy a városba induljak. Utolsó búcsút intettem látszólag élettelen nagymamámnak. Majd sona nyelven – az egyik zimbabwei nyelven – érthetően megszólalt: „Tafadzwa, ufambe zvakanaka.” Biztonságos utat! Ennyit tudott csak mondani. Tudtam, hogy meg fog halni a misszióm alatt.

Aznap éjjel a nagymamám utoljára vett levegőt. Visszamentem a temetésre, és a misszióba indulás szomorúsággal, bánattal és szívfájdalommal volt tele. Elmaradtak a misszióba indulókat rendszerint kísérő mosolyok.

Szolgálat közben nem tudtam másra gondolni, mint arra, min megy keresztül a családom odahaza, ahol az élet, pillanatnyilag legalábbis, szinte elviselhetetlen volt.

De a családom, az országom és minden olyan ember miatt, aki bajoktól szenved, azt reméltem, hogy hittel folytatni tudom a missziómat. A mennyek nem vakok. Mindazok számára, akik sok-sok nemzetben szenvednek – emlékezzetek az Úr szavaira, melyeket Joseph Smith-hez intézett: „Vigasztalódjon tehát szívetek, mert minden javukra fordul azoknak, akik igaz úton járnak, és az egyház megszentelésére törekednek.” (T&Sz 100:15)

Nem mondhatnám, hogy könnyű volt a misszióm, vagy hogy a hazatérésem után könnyű volt, de vigaszomra szolgál az a tény, hogy semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől (lásd Rómabeliek 8:35–39).

Hálás vagyok a lehetőségért, hogy missziót szolgálhattam. Ünnepélyesen bizonyságomat teszem, hogy Jézus a Krisztus, és hogy őáltala ott is reményre lelhetünk, ahol már nincsen remény.

Tafadzwa Tanjani a Mkoba 1. sz. gyülekezet tagja a Zimbabwe Gweru kerületben.