Nem volt élelmünk

Misszionáriusokként a Kanada Winnipeg Misszióban a társam és én Prince Albert csodaszép városában szolgáltunk Saskatchewan tartományban. Én Laie-ban nőttem fel Hawaii-on, a Laie Hawaii Templom árnyékában. A társam, Larmour elder, Belfastból jött, Észak-Írországból. Családunk és otthoni egyházközségünk támogatott minket, de a havi pénzellátmányunk időnként valahol elakadt. Egy ilyen helyzet okozta ezt az élményt is.

A hónap elején, miután megkaptam a csekkemet, Larmour elder csekkjére vártunk, hogy továbbítsák a misszióirodából. Szokás szerint ki kellett fizetni a lakbért, a szekrényünk pedig kezdett kiürülni. El kellett döntenünk, hogy az albérletet fizetjük ki a csekkel, vagy ennivalót veszünk. Az albérlet mellett döntöttünk.

Eltelt pár nap, és még mindig nem kaptuk meg Larmour elder pénzét. Megettünk minden ételt a lakásban, kivéve egy fél csomag fagyasztott zöldséget és egy régi összefagyott levescsontot, amit csak nagy erőfeszítések árán sikerült kiszabadítani jeges börtönéből. E hozzávalókból főztem egy zöldséglevest. Nem volt sok, de ezért is hálásak voltunk.

Másnap úgy döntöttünk, hogy egy, az otthonunktól nem messze eső területen fogunk kopogtatni. Az utca végtelennek tűnt, és senkit nem érdekelt az üzenetünk. Maró éhség gyötört bennünket, és mindketten kezdtünk elgyengülni az élelemhiánytól. Amint az utca végéhez közeledtünk, úgy döntöttünk, tartunk egy kis szünetet. Találtunk egy padot egy parkban az utca végén, és próbáltuk összeszedni az erőnket. A társam így szólt őszintén könyörögve: „Éhes vagyok.” Majd megszakadt érte a szívem, ahogy ott ültünk. Én kétszer akkora voltam, mint ő. Tudtam, hogy én még jó darabig kibírom, de nem hittem, hogy ő sokáig húzza, ha nem kap valamit enni.

Én voltam a rangidős társ, ezért a szívemben azért könyörögtem a Mennyei Atyához, hogy adja meg a szükséges dolgokat az átvészeléshez. Átnéztem a parkon, és megláttam egy rövid utcát, amely úgy öt házból állt. Az eddig végigjárt hosszú utca folytatása volt. A társamhoz fordultam, és ezt mondtam: „Gyere, fejezzük be ezt az utcát!” Hozzám fordult, és azt felelte: „Inkább menjünk haza!” Végül megegyeztünk, hogy ha befejeztük az utcát, és senkit nem érdekel a dolog, hazaindulunk.

Amint az első ház mellett elhaladtunk, egy házaspár a felhajtón valamit csinált az autóján. A „Ma nem, fiúk” mondatra továbbmentünk a következő házhoz. Az ajtóhoz érve éreztük a finom házi étel csodás illatát. Hirtelen feltárult az ajtó, és egy mosolygós, középkorú hölgy fogadott minket: „Gyertek be, fiúk! Remélem, éhesek vagytok!”

Némileg habozva beléptünk, nem tudva, hogy mi vár ránk. Bevezetett az étkezőbe, ahol két tányér már ki volt készítve. Leültünk, ő pedig nekilátott az étel felszolgálásának. Egy gombócot kezdtem érezni a torkomban, királyoknak való lakomát várva. Vagy netán kidob, ha észhez tér, és rájön, hogy kik is vagyunk.

Miután kirakta az asztalra a sertéskarajt, krumplipürét és a szószt, meg minden köretet, így szólt: „Nem tudom, miért főztem ezt az egészet, de valami ezt súgta nekem. Nem vártam társaságot, egyedül élek itt. Nagyon örülök, hogy épp erre jártatok. Még nem ettetek, ugye?”

Így feleltem: „Nem, de tudja, hogy kik vagyunk?”

„Mormon misszionáriusok vagytok, nem? – kérdezte. – Nem mondotok akkor egy áldást az ételre?”

Megáldottuk az ételt, és hálát adtunk a sok áldásért, amit az Úr nekünk adott. És a mai napig nem tudok jobb ételre gondolni, mint amelyről az Úr gondoskodott a szükség idején.

Mert az Úr megmondta: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, … és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:19–20)

Adam N. Ah Quin a Villa Bonita egyházközség tagja a Las Vegas Nevada Paradise cövekben.