Hogyan tudnánk a templomba menni?

1993. december 5-én keresztelkedtem meg Minszk városában. Abban az időben Belorussziában csak abban a városban volt gyülekezete Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának. Oda jártam istentiszteletre, de Boriszovban éltem, 70 kilométerre onnan. 17 éves voltam, és éles ellenállásra találtam a családomban. Az akkori megpróbáltatásoknak köszönhetően azonban a hitem és bizonyságom az igazságról megerősödött. Szerencsémre kétszer is eljutottam a Freiberg Templomba Németországban, hogy a halottakért keresztelkedjek. Türelmetlenül vártam az időt, amikor saját felruházásomban részesülhetek.

1996-ban kezdtem el randizni a jövőbeli férjemmel. Igor örömmel elfogadta a visszaállítás üzenetét, és 1997. február 23-án megkeresztelkedett. Március 1-én összeházasodtunk. Mivel erős bizonyságom volt a templomi munkáról, mindennél jobban szerettem volna eljutni a templomba, amilyen hamar csak lehetett.

1997 szeptemberében Szentpétervárra költöztünk Oroszországba, ahol Igor az egyetemre járt. Nelli, a kislányunk, ott született. Egy évvel azután, hogy Igor az egyház tagja lett és egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, még mindig nem tudtunk eljutni a templomba, mert nem volt vízumunk, és nem kaptunk kilépési papírokat.

Amikor Nelli hat hónapos volt, várandós lettem. Úgy tűnt számomra, hogy reménytelen a helyzetünk. Igor nem tudott biztos munkahelyet találni, mert nem volt vízuma. Három munkahelyen dolgozott, de még ebből sem tudtunk megélni. Igor szülei időnként pénzt és élelmet küldtek segítségképpen, de én teljesen kétségbeestem a pénzügyi nehézségeink miatt. Még rosszabbul éreztem magam, amiért nem tudtunk elmenni a templomba. 1998 augusztusában, azután, hogy az árfolyam élesen emelkedett, úgy döntöttünk, visszatérünk Belorussziába.

Második kislányunk, Jelena, 1999. január 6-án született Minszkben. Igornak immár volt biztos munkája, de még mindig nem volt elég pénzünk, hogy a templomba menjünk. Fokozatosan spóroltunk, és 2000 augusztusának végén elvittük a gyerekeket Németországba. Igornak élnek rokonai Kaiserslauternben, és náluk maradtunk.

Szeptember 2-a kora reggelén elindultunk a templomba, Frankfurtba. Bár az út fárasztó volt, és kétszer is át kellett szállnunk, tele voltunk lelkesedéssel és örömmel. Hálásak vagyunk minden templomi munkásnak, a templomelnöknek, és a nőtestvéreknek, akik a kislányainkra vigyáztak, amíg mi végigmentünk a felruházáson. Az egy felejthetetlen nap volt! Nehéz szavakba önteni az ott tapasztalt érzéseket, de nagyon jók voltak.

A felruházás után a pecsételőszobába mentünk, ahol Jelena már sírt (akkor lett volna az alvásideje). A sírása miatt alig hallottam a pecsételő szertartást, de azért nagyon boldogok voltunk. Ez volt életünk legcsodálatosabb útja, mert az Úr házában voltunk.

Sikerült még egyszer eljutnunk a templomba. 2001 februárjában egy csoport egyháztag utazott Minszkből Freibergbe. Részt akartam venni a halottakért végzett pecsételésben, mivel olyan keveset hallottam a saját pecsételésemből. Hálás voltam, amikor Igort és engem megkértek, hogy vegyünk részt benne.

Már van egy fiunk is, Robert, és családként a Minszk 2. sz. gyülekezetet látogatjuk (vagy ahogy Belorussziában ismerik, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Második Vallási Társaságát). Miközben számos nehézséget legyőztünk, újak jelentek meg. Nagyon hálás vagyok mindezen próbatételekért. Mindegy, mi történik velünk ezen az úton, a Mennyei Atya csak jót akar nekünk. Senki más nem segíthet nekünk a legnehezebb óránkban. Ha a nehézségek miatt elutasítjuk őt, az olyan, mintha eldobnánk egy mentőövet, mert nem akadályozta meg, hogy a folyóba essünk.

A teher és az iga könnyű, amikor az Úrral járunk. Ő nem ad elviselhetetlen megpróbáltatásokat.

Marina Tyimofejeva a Minszk 2. sz. gyülekezet tagja az Oroszország Moszkva Déli Misszióban.