Szeretnél velem jönni az Elemibe?

A harmadikos évfolyamból mindenki egyetértett abban, beleértve engem is, hogy Christy volt a mászókák és a hinták királynője. Senki nem tudott olyan gyorsan mászni és olyan magasra hintázni, mint Christy. És ugyanilyen jól játszotta a játékokat is. Számomra azonban az volt a legfontosabb, hogy Christy és én jó barátok voltunk. Egyszer az iskolában az egyik szünetben Christy megkérdezte: – Szeretnél velem jönni az Elemibe?

Még sohasem hallottam az Elemiről azelőtt. – Mi az az Elemi? – kérdeztem.

Christy elmagyarázta: – Az Elemi egy különleges dolog az egyházamban, ami csak a gyerekeknek szól. Ha elmész, akkor ott énekelni fogsz, új barátokat találsz, új dolgokat tanulsz, találkozhatsz az elemis tanítómmal, aki nagyon, nagyon rendes.”

– Olyan rendes, mint Palmer tanítónéni? – kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy egyetlen tanító sem lehet annyira rendes, mint a mi harmadikos tanítónénink.

Christy nevetett. – Igen, legalább olyan rendes, mint Palmer tanítónéni.

Az iskola után hazáig futottam, hogy megkérdezzem az édesanyámat, elmehetek-e az Elemibe. Az édesanyám azonban nem örült annyira a dolognak, mint én. – Szeretnék többet megtudni a dologról – mondta. – Mi a neve Christy egyházának?

Hát, ez kezdésnek elég nehéz kérdés volt, mert azt kellett felelnem anyának: – Nem emlékszem a névre. Nagyon hosszú neve van, és még soha nem hallottam azelőtt. Láttam édesanyám arcán, hogy ez rossz válasz volt.

– Várj egy pillanatra! Azonnal felhívom Christyt! Odaszaladtam a telefonhoz és felhívtam Christyt, még mielőtt édesanyám egy szót szólhatott volna.

A telefon kétszer csengett, mielőtt Christy felvette volna. – Halló tessék!

– Christy! – kiáltottam. – Mi is az egyházad neve? Figyelmesen hallgattam, majd azt mondtam: – Anya, Christy egyházának neve Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Amikor láttam, hogy édesanyám homlokáról nem tűntek el az aggodalom ráncai, tudtam, hogy segítségre lesz szükségem. Azt mondtam a telefonba: – Christy, mesélnél édesanyámnak az Elemiről?

Szerintem Christy hallotta a hangomon, hogy mennyire kétségbeesett vagyok, mert kerek öt másodperc alatt odahívta az édesanyját a telefonhoz. Az édesanyáink hamarosan beszélgetni és nevetgélni kezdtek, mintha ezer éve barátok lennének. Azután anya azt mondta Christy édesanyjának, hogy igen, elmehetek az Elemibe.

Amikor először elmentem az Elemibe, tényleg olyan volt minden, mint amilyennek azt Christy mesélte, sőt még jobb is. Christynek igaza volt, az elemis tanítónk tényleg nagyon, nagyon rendes volt. Legalább olyan rendes, mint Palmer tanítónéni. Ráadásul még egy könyvet is adott nekem az Istenbe vetett hitről.

Miután hazamentem, megmutattam a könyvemet és mindent elmeséltem az édesanyámnak az Elemiről. Sőt, a „Köszöntünk téged” éneket (Children’s Songbook, 260) el is énekeltem neki és a két öcsémnek. Ezt a dalt énekelték nekem a gyerekek. Miközben édesanyám megnézte a könyvemen lévő képet Jézus Krisztusról, majd belelapozva elolvasott néhány oldalt, arca megnyugodni látszott. Azután azt mondta, hogy ha szeretnék, akkor minden héten elmehetek Christyvel az Elemibe.

Nagyon szerettem volna járni, de igazából csak néhány alkalommal tudtam elmenni, mert véget ért az iskola, és a családommal nyaralni mentünk. Felpakoltuk az autót, majd Kaliforniából elutaztunk Illinois államba, a nagymamám tanyájára.

Utazásunk második napján, amikor Utahban voltunk, az autópálya mentén hatalmas plakátokat láttunk, melyeken Christy egyházának neve állt. Ezekkel a plakátokkal hívták meg az embereket Salt Lake Citybe, hogy nézzék meg az úgynevezett látogatóközpontokat. Anya azt mondta, hogy szeretne ott megállni, hogy többet megtudjon az egyházról.

Amikor beléptünk a látogatóközpont ajtaján, egy barátságos férfi köszöntött bennünket, aki egy névtáblát viselt. Miközben körbevezetett minket, anya nagyon sok kérdést tett fel a férfinek, aki örömmel válaszolt valamennyi kérdésre. A látogatás végén anya felírta nevét és címét a vendégkönyvbe, majd bejelölte az „IGEN” melletti kis négyzetet, amellyel azt jelezte, hogy szeretné jobban megismerni az egyházat.

Amikor a nyaralásból hazaértünk, két fiatal férfi jött a lakásunkba, akik magukat eldereknek hívták. Elmondták nekünk, hogy ők misszionáriusok, és azt az üzenetet kapták a Salt Lake Cityben található látogatóközpontból, hogy anya szeretne többet megtudni az egyházról. Azt mondták, hogy nagyon szeretnék tanítani a családunkat Mennyei Atyánk tervéről és Jézus Krisztus evangéliumáról. Így kezdték el tanítani a családomat a misszionáriusok.

Amikor először mentünk együtt istentiszteletre, azt mondtam a családomnak, hogy amikor belépnek a kápolnába, tegyék karba a kezüket. Azt tanultam az Elemiben, hogy ezzel mutatjuk ki tiszteletünket. Mindannyian próbáltuk karban tartani a kezünket, de olyan sok ember akart velünk kezet fogni és üdvözölni minket az istentiszteleten, hogy a kezeink nem sokáig maradtak karba téve.

A misszionáriusi leckék végén a misszionáriusok megkérdezték édesanyámat, hogy szeretne-e Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává megkeresztelkedni. Azt válaszolta, hogy előtte még imádkozik. Másnap reggel 6 órakor anya felhívta a misszionáriusokat. Elmondta nekik, hogy egész éjjel imádkozott a keresztelkedéssel kapcsolatban, és a válasz az imájára igen volt. A testvéreim és én is azt mondtuk nekik, hogy szeretnénk megkeresztelkedni.

Még mindig emlékszem, amikor beléptem a keresztelőmedencébe. Fehérbe voltam öltözve, és belül annyira boldognak éreztem magam, hogy nevetni és kiáltani tudtam volna. Felnéztem, és láttam, hogy édesanyám sírt örömében. Majd Christyre néztem, aki legalább annyira izgult, mint én, mivel ez az egész dolog, azzal kezdődött, hogy megkérdezte tőlem: – Szeretnél velem jönni az Elemibe?