Henry B. Eyring elnök

Eyring elnök azokra az elődökre vezeti vissza a családi hit örökségét, akik hallgattak a Lélek sugalmazására és követték azt, valamint a papsági vezetők irányítását. Dédapja, Henry Eyring, aki miután 1853-ban, 18 évesen elhagyta Németországot, a következő évben a Missouri állambeli St. Louis-ban ismerkedett meg az egyházzal. Azon vágya, hogy egy jelet kapjon az egyházzal kapcsolatban, azzal az álommal teljesedett be, melyben Erastus Snow elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából – akit csak később ismert meg –, megparancsolta neki, hogy keresztelkedjen meg. 1860-ban, a mai Oklahoma és Arkansas területen végzett missziója során egy hasonló álomban látta Brigham Young elnököt legelőször.¹

Eyring dédnagyapa akkor találkozott Mary Bommelivel, a svéd bevándorlóval, amikor a missziója után az ő pionír csoportjához csatlakozott a Utahba vezető útvonalon. Maryt, akinek családja akkor csatlakozott az egyházhoz, amikor ő 24 éves volt, a németországi Berlinben bebörtönözték az evangélium hirdetéséért. Letartóztatásának éjszakáján írt egy levelet annak a bírónak, aki úgy volt, hogy ki fogja őt hallgatni. A bírónak, „egy világi embernek” mesélt a feltámadásról, a lélekvilágról, és arra biztatta őt, hogy bánja meg a bűneit, ha családjával meg akar menekülni a „nagy bánattól”. A bíró hamarosan ejtette a vádat, Maryt pedig kiengedték a börtönből.² Henry és Mary röviddel azután kötöttek házasságot, hogy megérkeztek a Sóstó-völgybe.

Eyring elnök ősei Európától egészen a Dél-Utah és Arizona sivatagos területein át az észak-mexikói gyarmatokig megszelídítették a vadont, terjesztették az evangéliumot, menekültek az üldözőik elől, iskolákat alapítottak és oktatták a gyermekeiket.

A második világháború kirobbanása és a benzinhiány miatt az Eyring család nem tudott eljutni a 27 km-re lévő New Brunswick Gyülekezet vasárnapi gyűléseire. Emiatt a család engedélyt kapott arra, hogy a New Jersey állambeli princetoni otthonukban tartsák meg a gyűléseket. Hal azzal viccelődött, hogy soha nem hiányzott az Elemi gyűlésekről, ami nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy csupán egyszer tartottak Elemi gyűlést az otthonukban.

Eyring elnök gyakran felidézi a családjából és az alkalmi látogatókból álló kis gyülekezet úrvacsoragyűléseinek csodás lelkületét. Nem bánta, hogy rendszerint csak a családja vett részt rajtuk, vagy hogy ő és a fivérei alkották a gyülekezet teljes ároni papságát. Amikor azonban a fiúk kezdtek belépni a tinédzserkorba, az édesanyjuk nagyon vágyott rá, hogy a család egy nagyobb létszámú utolsó napi szent közösségben éljen.

1946-ban Henry sikeresen elhelyezkedett a Princeton Egyetemen. Számos díszdoktori címet nyert és jelentős díjakat szerzett kémiából. Szorgos tudományos munkája miatt, melyet világhírű tudósokkal végzett, kiváló esélye volt rá, hogy jelöljék őt a Nobel-díjra.

Ezzel körülbelül egy időben, Henry telefonhívást kapott A. Ray Olpintől, a Utah Egyetem elnökétől, aki felkérte, hogy legyen az egyetem dékánja, és folytassa kémiai kutatásait. Felesége, Mildred, Henryre bízta a döntést, de emlékeztette őt azon ígéretére, melyet évekkel korábban tett neki. Henry azt ígérte, hogy közelebb költözik családjával az egyház központjához, ha a fiúk idősebbek lesznek. Mikor Henry visszautasította az ajánlatot, Mildred, aki Utahban nőtt fel, arra kérte, imádkozzon a döntéséről, és átadott neki egy levelet, hogy olvassa el, ha beért a laboratóriumába.

Henry, miután elolvasta a levelet, melyben Mildred a csalódottságáról írt, és miután imádkozott és gondolkodott, felhívta Olpin elnököt, és azt mondta, elfogadja az állást, elsősorban azért, hogy felépítse az egyetem tudományos részlegét. Látszólagos áldozathozatala, hogy elhagyja Princetont, végül áldásnak bizonyult az ő és családja számára. Az egyik ilyen áldás az volt, hogy Hal hajlandó volt apja példáját követni, mikor egy hasonló útelágazáshoz ért évekkel később.

– Amikor a testvérem tizenéves volt, észrevettem, mennyire különbözik a többi tizenévestől – mondja Harden Eyring, aki mentorként és barátként tekint a bátyjára. Harden azt mondja, míg Hal a főiskolára járt, belefeledkezett a szentírásokba, és ötször olvasta el a Mormon könyvét.

Hal nem tartotta többre magát másoknál, de elutasította az olyan tevékenységekben való részvételt, melyek csorbát ejtettek volna a lelkiségén. Szakított időt arra, hogy játsszon a Salt Lake City-i East Középiskola kosárcsapatában, de a tanulmányai elsőbbséget élveztek.

– Mikor tizenéves voltam, eljártam a fagyizókba, ahová mindenki más is járt – mondja Harden. – De Hal nem járt el esténként a helyi szórakozóhelyekre. Ő inkább olvasott és tanult.

Bátyja, Ted, a Utah Egyetem kémiaprofesszora végzős volt, mikor együtt járt néhány órára Hallal. Ted megfigyelte, hogy Hal bárkivel fel tudta venni a versenyt az osztályban. – Amikor Hal összeszedi magát, bármit képes elérni – mondja. – Ő egy eredendően vicces fickó, és még a komoly, kihívást jelentő helyzetekben is képes megőrizni a jókedvét. Hal nagyon hasonlít az édesapjára.

Ahogy azonban idősödött, Hal felfedezett egy nagy különbséget saját maga és az édesapja között.

Henry Eyring arra biztatta fiait, hogy tanuljanak fizikát, és tudományos pályafutásra készüljenek. Hal sikeresen végzett fizikából a Utah Egyetemen, ám egy napon, mikor megkérte édesapját, hogy segítsen egy összetett matematikai feladatot megoldatni, Henry számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hal nem osztozik a szenvedélyében.

– Az apám egy tábla előtt állt, melyet az alagsorban tartottunk – emlékszik vissza Eyring elnök. – Hirtelen megállt. „Hal – mondta – már a múlt héten is egy hasonló problémán dolgoztunk. Úgy tűnik, most sem érted jobban, mint akkor. Hát nem foglalkoztál vele?“

Hal azt mondta, nem. Ezután elismerte, hogy nem a fizika köti le minden gondolatát. Az édesapja egy pillanatra elgondolkodott, majd a következő gyengéd szavakkal engedte útjára fiát, hogy rátaláljon a saját szenvedélyére: „Találnod kell valamit, amit annyira szeretsz, hogy amikor semmin sem kell gondolkodnod, az lesz az, amin gondolkodsz majd.”³

Hal ennek ellenére elvégezte a tanulmányait fizikából 1955-ben, mielőtt belépett az Egyesült Államok Légierejéhez. A koreai háború nemrég ért véget, és minden egyházközségből csak korlátozott számú fiatal férfit hívhattak el teljes idejű misszióra. Egy ideig zárva volt a Salt Lake City-i misszióház, és egyetlen misszionárius sem ment ki a missziós mezőre. Egy áldásban azonban a püspöke azt ígérte neki, hogy a katonai szolgálata lesz a missziója. Két héttel az új-mexikói Albuquerque közelében lévő Sandia támaszpontra való megérkezése után, Halt elhívták kerületi misszionáriusnak a Nyugati Államok Misszióba: olyan elhívás volt ez, melyet esténként és hétvégenként végzett két éven át, míg a hadseregben szolgált.

Katonai kötelezettségeinek eleget téve, Hal jelentkezett a Harvard Üzleti Egyetemre, ahol 1959-ben magiszteri fokozatot, 1963-ban pedig doktori fokozatot szerzett üzletigazgatásból. Bár megvolt hozzá az esze, hogy sikereket érjen el tudományos területen, Hal rájött, hogy az ő szenvedélye mások tanítása, felemelése és erősítése.

Míg 1961 nyarán a Harvardra járt, Hal találkozott a kaliforniai Palo Altóból származó Kathleen Johnsonnal, J. Cyril és LaPrele Lindsay Johnson lányával. Nyári képzésre járt Bostonban, Halt pedig már az első alkalommal, hogy meglátta őt, mintha villámcsapás érte volna. A jelenlétében azonnal a legjobbat akarta kihozni magából, és ez az érzés tovább folytatódott közös életük során is.

A nyáron randevúztak egymással, majd folytatták az udvarlást telefonon és levelezésen keresztül, miután Kathleen visszatért Kaliforniába. 1962 júliusában Spencer W. Kimball elder adta őket össze a Utah Logan templomban. Ugyanabban az évben Hal a Stanfordi Üzleti Egyetem adjunktusa lett.

Kilenc évvel később Hal állandó munkatárs lett a Stanfordi Egyetemen, és a Stanford Első Egyházközségében szolgált püspökként. Rokonaival a közelében a „dolgok rendben mentek”, emlékezik vissza. Ám 1971-ben az éjszaka kellős közepén, Kathleen két szokatlan kérdéssel ébresztette őt fel: – Biztos vagy benne, hogy jó irányba halad az életed?

Azon tűnődve, lehetnének-e még ennél is boldogabbak, Hal visszakérdezett: – Hogy érted ezt?

– Nem tudnál tanulmányokat készíteni Neal Maxwell számára? – válaszolta Kathleen.

Neal A. Maxwellt nem sokkal azelőtt nevezték ki az Egyházi Oktatási Szervezet biztosává. Sem Hal, sem Kathleen nem ismerték őt személyesen, de Kathleen úgy érezte, a férje talán többet tehetne azért, hogy életeket változtasson meg.

– Tanulmányokat végezni Neal Maxwell részére, pályafutásom eme fokán? – válaszolta Hal. Elvégre is azt gondolta: „Tanulmányokat készíteni egy fiatal végzős is képes.”

Egy kis szünet után Kathleen így szólt: – Imádkoznál róla?

Házasságának ezen a pontján Halnak esze ágában sem volt figyelmen kívül hagyni felesége tanácsát. Kimászott az ágyból, letérdelt és elmondott egy imát. – Nem kaptam választ – mondja – és borzalmasan éreztem magam emiatt, mert nem is akartam sehová menni.

A következő napon a püspökségi gyűlés közben Halnak eszébe jutott egy jól ismert hang, mely megfeddte őt azért, hogy könnyelműen bánik felesége sugalmazásával. – Nem tudhatod, hogy a pályafutásod során melyik út vezet felfelé – mondta. – Ha valaha is megint kapsz egy másik állásajánlatot, hozd elém!

Halt megrázta ez az élmény, és azonnal hazatért. – Van egy kis gondunk – mondta Kathleennek. Attól tartott, hogy hibát követett el, amikor több felajánlott állásajánlatot is elmulasztott, míg a Stanford Egyetemen volt. – Soha nem imádkoztam egyikről sem – mondja. Megalázkodva imádkozni kezdett a jövőjéről.

Kevesebb, mint egy héttel Kathleen késő esti kérdése után Maxwell biztos felhívta Halt és meghívta őt egy gyűlésre, Salt Lake Citybe. Másnap odarepült, és a két férfi Hal szülei házában találkozott. Maxwell biztos első szavai ezek voltak: – Szeretném önt megkérni, hogy legyen a Ricks Főiskola elnöke.

Még a felesége sugalmazása, és a kapott lelki dorgálás sem készítették őt fel egy ekkora meglepetésre. Megmondta Maxwell biztosnak, hogy imádkoznia kell róla. Hiszen alig tudott valamit a Ricks Főiskoláról. Másnap reggel találkozott az Első Elnökséggel. Maxwell biztos ezután azt mondta neki, ha akarja, övé az állás.

Miután visszatért Kaliforniába, Hal továbbra is buzgón imádkozott. Jött egy válasz, de majdnem elmulasztotta. – Hallottam egy hangot, mely oly halk volt, hogy nem figyeltem rá – emlékszik vissza. – A hang azt mondta: Ez az én iskolám! Felhívta Maxwell biztost, és azt mondta: – Jövök!

Így hát Hal feladta a stanfordi pozícióval járó előnyöket egy mobilházban való életért az idahói Rexburgben. Az 1971. december 10-i, Ricks Főiskola elnöki pozíciójába történő beiktatása után több hónap is eltelt, míg családját beköltöztette az új otthonukba, melynek felépítésében ő is segített.

– Mikor elmentem a Ricksre, rájöttem néhány dologra – mondja. – Az egyik az volt, hogy nem vagyok akkora szám, mint hittem, értve ezalatt a nagyszerű stanfordi pozíciómat. A másik, hogy tudtam: a feleségem előbb kapott kinyilatkoztatást, mint én. Végül pedig, hogy szerencsés fickó vagyok, hogy itt lehetek. Ezért ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésre, hogy „hogyan is adhattam fel a stanfordi karrieremet?”, inkább azt mondom: „Mennyei Atyám elintézte a dolgot. Soha nem tűnt áldozatnak!”

Az a hat év, melyet Eyring elnök Rexburgben töltött, áldásnak bizonyult a családja és a főiskola számára. Egy alázatos házitanító bölcs tanácsa segített emlékezetessé tenni azokat az éveket. A házitanító, egy mélyen hívő gazdálkodó, arra buzdította Eyring elnököt, hogy mozduljon ki az irodájából, hogy találkozhasson a főiskola tantestületével, alkalmazottaival és a diákokkal, hogy biztathassa őket és kifejezhesse nekik a háláját.

Hal imádkozott az ügyről, ösztönzést érzett ennek a tanácsnak a követésére, és kezdett több időt tölteni az iskola hithű tanulóival, elkötelezett tantestületével és alkalmazottaival. Egy másik oktatóval együtt még hittan órákat is tartott. Miközben azon fáradozott, hogy formálja a főiskola lelki és tudományos alapjait, Kathleennel megszerették a főiskola közösségét és Rexburg lakóit.

Rexburgben töltött éveik alatt az Eyring család tagjai közelebb kerültek egymáshoz. Addigra Halnak és Kathleennek már négy fia volt: Henry J., Stuart, Matthew és John. Később abban az áldásban volt részük, hogy két lányuk is született: Elizabeth és Mary Kathleen. Ám Hal és Kathleen még ebben a kicsi, vidéki városban is résen kellett, hogy legyen. Az egyik dolog, ami aggasztotta őket, az a televízió programok mennyisége és minősége volt, melyeket fiaik néztek. Henry J., a legidősebb fiú visszaemlékszik egy élményére, amely jelentősen megváltoztatta az Eyring otthon légkörét.

– Egy szombat este, éjfél körül az öcsémmel a tévé előtt ültünk – mondja Henry J. – Egy elég közönséges vígjátékot vetítettek, amit nem lett volna szabad néznünk. Az alagsori szoba nagyon sötét volt, csak a tévé fénye világított. Édesanyánk egy szó nélkül bejött. Bő, fehér hálóinget viselt, és a kezében egy ollót tartott. Hang nélkül benyúlt a készülék mögé, megragadta a vezetéket és összetekerte. Majd bedugta az olló végét, és egyetlen mozdulattal elvágta a vezetéket. A készülék szikrázott, a képernyő kialudt anya pedig megfordult és kisurrant a szobából.

Henry J. kelletlenül az ágya felé indult. Találékony testvére azonban levágta egy rossz porszívó vezetékét és hozzácsatlakoztatta a tévékészülékhez. A fiúk hamarosan ismét a tévé elé vetették magukat, így alig maradtak le a műsorukról.

– Anyáé volt azonban az utolsó szó – mondja Henry J. – Mikor hétfőn hazaértünk az iskolából, a padló közepén találtuk a készüléket, vastag üvegképernyőjén egy hatalmas töréssel. Azonnal anyára gyanakodtunk. Mikor szembesítettük, tökéletesen rezzenéstelen arccal ezt felelte: – Port töröltem a tévé alatt, és leborult.

Eyring elnök tiszteletben tartotta felesége kívánságait, a gyermekek tiszteletben tartották édesanyjuk akaratát, és ezzel vége is lett a televíziózásnak az Eyring családban. – Anya legtöbbször néma példamutatással irányít – jegyzi meg Henry J. – Mindazonáltal ihletett és rettenthetetlen is. Anya öntudatossága nagy áldást jelentett a gyermekek és az unokák számára. A sorsdöntő pillanatokban és a mindennapokban is örökre megváltoztatta életünk irányát.

Eyring elnök még mindig a feleségének tulajdonítja, hogy vágyat érez arra, hogy mindent megtegyen, amit csak tud és a legjobb önmaga legyen, és hálás, hogy a gyermekeiket is megáldotta ugyanilyen módon. Szívesen dicséri őt a példájáért és a családra gyakorolt lelki hatásáért. Kathleen szintén dicsérően beszél róla, elmondva, mennyire hálás, hogy férje ilyen fogékony a Lélekre, és hogy ennyire hatékonyan tanítja és éli az evangéliumot az otthonukban.

– Nem is volt kérdés, hogy Hal szívében ki foglalta el az első helyet – mondja a felesége. – Egy nagyon versenyszellemű környezetben élt, hozzáértő munkatársak között a Stanfordon, de mindig is a családja volt számára az első. Minden nap végén, mikor esténként összegyűltünk, megkérdezte: „Kit nem hívtunk még fel?” Ezután, a Lélektől vezérelve odament a telefonhoz, és felhívta a család egyik tagját, akinek aznap este éppen beszélgetésre volt szüksége.

Mivel nem volt otthon tévé, a családtagoknak több ideje jutott egymásra, és arra, hogy a hobbijaikkal foglalkozzanak, kifejlesszék a tehetségeiket, sportoljanak, és egyéb tevékenységeket végezzenek családként. Az évek során Eyring elnök a főzőtehetségét csiszolta (maga készíti a kenyeret), ráérzett a fafaragás ízére, és megtanult vízfestékkel festeni. Alkalomadtán köszönőkártyát vagy vízfestékkel készült festményt küld emlékbe.

Eyringék otthona ma tele van festményekkel, metszetekkel és bútorokkal, melyeket ő készített képzett pártfogók segítségével. Az alkotások legtöbbje valamilyen erkölcsi leckét vagy lelki benyomást ábrázol. Ezen kívül időt szakít rá, hogy naponta e-maileket – melyeket szeretetteljesen csak „kis lemezeknek” hívnak – küldjön a családjának, melyben mostanra már 25 unoka van.

– Apa családi naplója, melyet e-mailben küld szét fotókkal és a gyermekek hozzáfűzéseivel, segít úgy éreznünk, mintha mégis az ebédlőasztal körül ülnénk és történeteket mesélnénk egymásnak minden este – mondja Henry J.

Eyring elnök akkor még nem tudta, de maga mögött hagyta a világi foglalkozást, amikor elfogadta a Ricks Főiskola által ajánlott állást. A főiskola elnökeként betöltött munkája és ezzel egyidejűleg területi képviselői szolgálata, valamint a Vasárnapi Iskola általános testületében való tagsága miatt sokkal többször került kapcsolatba az egyház vezetőivel, akik felismerték a tehetségeit és lelki ajándékait. Mindeközben az Úr ismerte szolgálatkészségét.

A Ricks Főiskolán töltött hat év után az Eyring elnöknek átadott fontos elhívásokban a vezetők sugalmazásra törekedtek, így találták meg őt. Abban az időszakban, mikor ezekre az elhívásokra készült, a Lélek tanította őt, miközben dolgozott, a mennyek akaratát kutatta, odafigyelt a válaszokra, és az őseihez hasonlóan a kapott sugalmazások szerint cselekedett. Mikor az elhívások jöttek, ő már készen állt.

1977-ben Jeffrey R. Holland, az új EOSZ biztos, megkérte Eyring elnököt, hogy szolgáljon helyettes biztosként. Három évvel később, mikor Holland biztos a Brigham Young Egyetem elnöke lett, Hal az ő helyét vette át EOSZ biztosként. Ebben az elhívásban szolgált egészen addig, míg 1985 áprilisában el nem hívták őt az Elnöklő Püspökség első tanácsosává. Ebben az elhívásban sok képességének vette hasznát és jelentősen közreműködött az igazgatásban, az épületek és felszerelések tervezésében, a templomok megtervezésében és megépítésében és más világi ügyek terén. 1992 szeptemberében újra kinevezték EOSZ biztossá, majd egy hónappal később elhívták őt a Hetvenek Első Kvórumába.

1995. április 1-jén Henry B. Eyringot a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként támogatták. Azóta még jobban törekszik az Úr Lelkének elnyerésére, miközben világszerte megáldotta az egyház tagjait szívhez szóló beszédeivel, szeretetteljes szolgálatával, valamint a Szabadítóról és az Ő evangéliumáról való erőteljes bizonyságával.

Amikor Eyring elnök a 2007. évi Októberi Általános Konferencián arról beszélt, hogy milyen áldásokat jelent Isten kezét keresni az életünkben, saját tapasztalatból beszélt. Azáltal, hogy naplót vezetett arról, Mennyei Atyánk mi mindent tett vele az életében, úgy érezte, növekedett a bizonysága, és „egyre bizonyosabb lett… a felől, hogy Mennyei Atyánk meghallja az imákat és válaszol rájuk”⁴.

E válaszok meghallásának és annak a kulcsa, hogy tudjuk: Isten törődik az életünkkel – mondja – az, hogy kifejlesztünk egy fület, mely képes a hallásra. – Csöndben kell lennünk, és oda kell figyelnünk. Az életem során, mikor nem sikerült egyértelmű érzést kapnom valamiről, vagy nem hallottam meg a Lélek hangját, azért volt, mert túl elfoglalt voltam, túl zajos belül, és túlságosan lekötött a saját világom.

Eyring elnök mindig a tizenharmadik hittétel előírása szerint élt. Az egyháztagok nagyon is szerencsések, hogy ő szolgál Thomas S. Monson elnök és Dieter F. Uchtdorf elnök mellett. A tehetségek különös kombinációja, a hit öröksége, az életen át tartó felkészülése, az elszánt szolgálata és az az elkötelezettsége, hogy Isten akaratát kutassa és megtegye azt, teszik alkalmassá őt arra, hogy az Első Elnökségben szolgáljon.