Soha ne add fel!

Kép

Hozzátok hasonlóan én is tudom, milyen szembenézni a csalódással és a fiatalkori megaláztatottsággal. Kisfiúként az általános iskolában softballoztam. Két csapatkapitányt választottak, akik felváltva választottak be játékosokat a csapatukba. Persze mindig a legjobb játékosok keltek el először, aztán a többiek. Ha negyediknek vagy ötödiknek választottak ki, az nem volt még vészes, de utolsónak maradni, és a végén cserejátékosként nézelődni egyenesen szörnyű volt. Én tudom, mert volt benne részem.

Reméltem, hogy sohasem fog felém jönni a labda, mert biztosan elejtem, az ellenfél pontot szerez, engem pedig kinevetnek a csapattársaim.

Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor mindez egyszerre megváltozott. Úgy kezdődött a játék, ahogyan mondtam: engem választottak utolsónak. Szomorúan botorkáltam a pálya jobb sarkába, míg a fő helyeket a másik csapat futói foglalták el. Aztán két ütőjátékos következett. Hirtelen az egyik egy hatalmasat ütött. Hallottam azt is, amikor azt mondta, hogy ez „biztosan hazafutás lesz”. Nagyon megalázó volt, mert a labda egyenesen felém jött. Elérhetem még? Odarohantam a helyre, ahová számításaim szerint a labda érkezik majd, csendben elmondtam egy imát, és fogásra nyújtottam a karomat. Meglepődtem magamon. Elkaptam a labdát! A csapatom nyert!

Ez az egyetlen élmény önbizalmat adott, kedvet a további edzéshez, és végül elvezetett az utolsónak választott embertől a csapat fontos tagjáig.

Mi is megtapasztalhatjuk ezt az önbizalom-lökést. Mi is érezhetünk büszkeséget a teljesítményünkért. Egy négyszavas szabály sokat segíthet: Soha ne add fel!

Az egyik 2005. októberi általános konferenciai beszédből.