„Apa, büszke vagyok rád!”

Mivel a feleségem és én nem ismertünk olyan iskolát Madridban, Spanyolországban, amely Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tulajdonában lett volna, és mivel szerettük volna, ha a gyermekeink vallási oktatásban részesülnek, a gyermekeinket egy másik egyház által szponzorált iskolába írattuk be. Mivel a gyermekeink voltak az egyetlen egyháztagok az iskolában, reméltük, hogy nem válnak vallási megkülönböztetés áldozataivá.

Egy nap 1999 októberében, a fiunk, Pablo, aki akkor 16 éves volt, hazahozott egy meghívót az iskolából, mely a következő címmel tartandó előadásra invitált bennünket: „Vallási szekták: mormonizmus” Az előadást egy köztiszteletben álló vallási tudós tartotta, aki élete nagy részét a vallások, különösen pedig Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanulmányozásának szentelte.

Attól tartva, hogy téves benyomást keltenek a hitünkről, kapcsolatba léptem a cövekelnökünkkel, és tájékoztattam őt a gyűlésről. Feljegyezte a dátumot és a helyszínt, majd arra kért, hogy beszéljek az egyház Közönségkapcsolatok Részlegével, és nézzem meg, hogy részt tudna-e venni az egyik képviselő, aki válaszolni tudna a felmerülő kérdésekre.

Amikor eljött az előadás időpontja, a feleségem, a fiam és én elmentünk az iskolába. A terem 500 férőhelyes volt. Amikor elfoglaltuk a helyünket, körbenéztünk, hogy látunk-e más egyháztagokat is a termet betöltő hatalmas tömegben. Hamarosan észrevettük Quirce testvért a Közönségkapcsolatoktól. Barátságosan felénk integetett a terem másik végéből.

Elkezdődött a gyűlés, és az iskolaigazgató bemutatta a beszélőt, dicséretet zengve róla és részletes beszámolót nyújtva mindazon egyetemekről, amelyeken tudományos és lelkészi diplomákat szerzett. Előadása kezdetén a beszélő rövid összefoglalást nyújtott a kereszténység történelméről Jézus Krisztus és az Ő apostolai idejétől kezdve 1830-ig, amikor a világ először hallott Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáról, melyet Amerikában szerveztek meg.

A beszélő nem értékelte túl kritikusan a hitünket. Nyilvánvaló volt, hogy sokat elolvasott a könyveink közül, mivel gyakran idézett verseket a Mormon könyvéből és a Tan és a szövetségekből. Hosszasan olvasott Joseph Smith próféta első látomásról szóló beszámolójából is. Úgy tűnt, arra a következtetésre szerette volna terelni a hallgatóságot, hogy ha a mormonizmus valóban egy szekta, ahogyan azt ő hitte, akkor az nem tartozik a veszélyesebbek közé.

Lejegyzeteltem mindent, amiről úgy gondoltam, hogy téves információ, mint például azt, hogy a mormonok nem keresztények, és hogy Joseph Smith egy ősi amerikai regényből másolta ki a Mormon könyvét. Az előadás igen részletes volt, és több, mint 90 perc után ért véget, amikor is a terem tapsviharban tört ki.

Amikor a taps lecsendesedett, és elkezdődött a beszélgetés, Quirce testvér volt az első ember, aki felállt, és az egyház tagjaként bemutatkozott. Elmagyarázta, hogy kapta meg Joseph Smith az aranylemezeket, és hogy mit tett a visszaállítás prófétájaként.

Miközben Quirce testvért hallgattam, hirtelen az az érzésem támadt, hogy fel kell állnom, és tisztáznom kell néhány elméletet, hogy minden jelenlévő tudhassa az igazságot a tanunkkal és a hitünkkel kapcsolatban.

Amikor elmondtam a családomnak, hogy beszélni szeretnék, Pablo megrémült, és ezt mondta: „Ne, Apa, kérlek! Ne mondj semmit, mert itt mindenki ismer engem, és problémáim adódhatnak a tanáraimnál.” Gyávának éreztem magam, hogy engedem, hogy Quirce testvér legyen az egyetlen, aki felszólal, de nem akartam, hogy a fiamnak problémája legyen belőle, így hát csendben maradtam. Ahogy azonban múlt az idő, éreztem a Lélek egyre erősödő hatását.

Ismét elmondtam a családomnak, hogy mit érzek, és a fiam továbbra is ellenezte, hogy felszólaljak. Végül nem voltam képes tovább ellenállni a Lélek befolyásának, lassan felálltam, és elindultam körbe a terem végéből, hogy csatlakozzam Quirce testvérhez. A tömegből meglepett moraj hallatszott: „Egy másik mormon!”

Amikor Quirce testvér befejezte az észrevételeit, belenyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a jegyzeteimet, de meglepetésemre a zsebem üres volt. Ott hagytam a jegyzeteimet a székemen. Abban a pillanatban rám került a sor.

Nem tudtam, hol kezdjem. Minden, amit szerettem volna mondani, eltűnt az elmémből. Azzal kezdtem, hogy 26 éve vagyok Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja, és hogy tudom, hogy ez az egyetlen igaz egyház a földön, melyet Jézus Krisztus állított vissza Joseph Smith prófétán keresztül, és hogy Jézus Isten Fia – a mi Szabadítónk és Megváltónk.

Nem emlékszem, mennyi ideig beszéltem, vagy hogy mi mindent mondtam. Csupán arra emlékszem, hogy nyomasztó csend volt, és éreztem, hogy 500 pár szem szegeződik rám. Amikor befejeztem, megköszöntem a jelenlévőknek, hogy lehetőségem volt kifejeznem a hitemet, majd megfordultam, és elhagytam a termet. Békét éreztem, de a lábaim remegtek.

A gyűlés végeztével, amikor újra csatlakoztam a családomhoz, a fiam odajött hozzám és ezt mondta: „Apa, helyesen cselekedtél. Gyönyörű bizonyságot tettél, és erővel és hatalommal beszéltél. Apa, büszke vagyok rád!”

Pablo tudta, hogy problémái adódhatnak az iskolában azért, amit tettem, de sokkal fontosabb volt számára, hogy tudja, hogy az édesapjának van bizonysága, és hajlandó kiállni érte.