Spencer W. Kimball: A tettek embere

Spencer W. Kimball életének egyik legfájdalmasabb tapasztalata az volt, amikor 11 évesen elvesztette az édesanyját. Így emlékezett vissza: „Villámcsapásként ért a hír. Kiszaladtam a házból az udvarra, hogy egyedül legyek a patakzó könnyeimmel. Látó – és hallótávolságon kívül, mindenkitől távol, zokogtam és zokogtam. […] A tizenegy éves szívem majd megszakadt.”

Spencer azonban még ilyen fiatalon is tudta, milyen vigaszt és békét tud nyújtani az ima. E szomorú időszakban a család egyik barátja ezt írta: „A gyermekeim [a feleségemmel és velem] együtt könnyeztek, amikor hallottunk a kis Spencer imáiról, és arról, hogy mily súlyosan nehezedett kicsi szívére édesanyjának elvesztése, és mégis mily bátran küzdött gyászával, és keresett vigaszt az egyetlen forrásból.”⁴

Kimball elnök ezt tanította az imáról: „Nagy kiváltság az ima – nem csak azért, mert Mennyei Atyánkhoz beszélhetünk, hanem azért is, mert szeretetet és inspirációt kaphatunk tőle. Imáink végén be kell iktatnunk némi intenzív hallgatást – méghozzá jó néhány percig. Tanácsért és segítségért imádkoztunk. Most tehát arra van szükség, hogy elcsendesedjünk, és elismerjük, hogy Ő az Isten (lásd Zsoltárok 46:11).”⁵

„Az ima nyelvének megtanulása örömteli, élethossziglan tartó élmény. Időnként ötletek öntik el az elménket, miközben imáink után figyelünk. Időnként érzéseink támadnak. A nyugodtság lelke biztosít minket arról, hogy minden rendben lesz. Ha azonban őszinték voltunk és komolyan gondoltuk az elmondottakat, akkor mindig megtapasztalunk egy jó érzést – a melegség érzését, melyet Mennyei Atyánk iránt érzünk, és érzékeljük az ő irántunk érzett szeretetét. Sokat bánkódom amiatt, hogy néhányan közülünk nem tanulták meg ennek a nyugodt, lelki melegségnek a jelentését, hiszen ez tanúskodik nekünk arról, hogy imáink meghallgatást nyertek. És mivel Mennyei Atyánk sokkal mélyebb szeretettel szeret minket, mint amit mi akár csak magunk iránt érzünk, ez azt jelenti, hogy bízhatunk az ő jóságában, bízhatunk őbenne; azt jelenti, hogy ha továbbra is imádkozunk és úgy élünk, ahogy kell, Atyánk keze utat fog mutatni nekünk és megáld minket.”⁶

14 éves fiúként Spencer Kimball hallott egy beszédet, amelyben a beszélő megkérdezte, hogy a gyülekezetből hányan olvasták el az egész Bibliát. Csupán néhányan emelték fel a kezüket. Mivel ő nem tartozott azon kevesek közé, élénken érezte annak szükségességét, hogy elejétől végéig elolvassa a szent könyvet, amit el is kezdett még ugyanaznap este egy olajlámpás fényénél. Körülbelül egy éven belül elérte a célját, és elolvasta az egész Bibliát. Ez a teljesítmény élethossziglan tartó szeretetet alakított ki benne a szentírás-tanulmányozás iránt.⁷

Kimball elnök gyakran tanított a szentírás-tanulmányozásról. „Kérem mindannyiunkat, hogy őszintén értékeljük ki a szentírás-tanulmányozásban nyújtott teljesítményünket. Megszokott dolog, hogy tartunk néhány szentírásrészletet az elménkben, és azzal áltatjuk magunkat, hogy jó sokat tudunk az evangéliumról. Ebben az értelemben a kevés tudás valóban problémát jelenthet. Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyiunknak, életünk valamely korszakában, önállóan kell felfedeznünk a szentírásokat – és nem csupán egyszer kell felfedeznünk, hanem újra és újra fel kell fedeznünk azokat.”⁸

„Amikor az Istenséggel való kapcsolatom alkalmivá válik, amikor úgy tűnik, az isteni fül nem hall, és az isteni hang nem szól, úgy találom, hogy messze, messze vagyok. Ha elmélyülök a szentírásokban, a távolság csökken, és a lelkiség visszatér. Rájövök, hogy sokkal jobban szeretem azokat, akiket szeretnem kell teljes szívemből és elmémből és erőmből, és azáltal, hogy jobban szeretem őket, könnyebben hallgatok a tanácsukra is.”⁹

Az egyház egyik gyülekezeti házába történt látogatása során Kimball elnök észrevett néhány papírtörlőt a mosdó padlóján. Kidobta őket, ezután pedig kitakarította a mosdókagylót. Az egyik helyi vezetőre oly nagy benyomást gyakorolt a törődő és tiszteletteljes példája, hogy ezt követően arról tanított másokat, hogy még több tiszteletet mutassanak az egyházi épületek és más szent dolgok iránt.¹⁰

Kimball elnök azt tanította:

„A gyűlések előtt és után az egyháztagok gyakorta csoportosulnak a kápolnában, hogy üdvözöljék egymást. Bizonyos fokú látszólagos áhítat nélküliség ered ártatlanul abból a tényből, hogy barátságos emberek vagyunk, és hogy a sabbat megfelelő idő arra, hogy beszélgessünk, barátkozzunk, és új emberekkel ismerkedjünk meg. A szülők mutassanak példát családjuknak azáltal, hogy az előtérben vagy más, a kápolnán kívüli helyen beszélgetnek a gyűlések előtt vagy után. A gyűlések után a szülők segíthetnek a gyűlés lelkületét hazavinni azáltal, hogy otthon megbeszélik gyermekeikkel a gyűlés egy gondolatát, zeneszámát vagy valami más pozitívumát.”¹¹

„Emlékeznünk kell, hogy az áhítat nem komor, átmeneti magatartásforma, melyet vasárnap magunkra öltünk. Az igaz áhítat magában foglalja a boldogságot, a szeretettel, a hálával és Isten félelmével együtt. Olyan erény, melynek életvitelünk részévé kell válnia. Valójában az utolsó napi szenteknek kellene a legáhítatosabb embereknek lenniük az egész földön.”¹²

Az 1940-es évek végén Spencer W. Kimball elder, aki 1943 óta apostolként szolgált, több szívrohamon esett át. Az ezt követő lábadozása során Új-Mexikóban tartózkodott a barátainál. Később az egyik egyházi folyóirat leközölt egy esetet, amely az ott tartózkodása idején történt vele:

„Lábadozó időszakának egyik reggelén Kimball elder ágyát üresen találták. Azt gondolván, hogy reggeli sétára indult, ahonnan reggelire visszaér, az ápolói tovább folytatták a napi munkát. Amikor azonban délelőtt 10 órakor még mindig nem érkezett meg, elkezdtek aggódni. Megkezdődött a keresés.

Végül néhány kilométerrel odébb, egy fenyőfa alatt találtak rá. A Bibliája ott feküdt mellette, János evangéliumának utolsó fejezeténél kinyitva. Szemei csukva voltak, és amikor keresői odasiettek hozzá, továbbra is olyan nyugodtan ült ott, mint amikor először meglátták.

Riadt hangjuk azonban felébresztette őt, és amikor felemelte a fejét, könnycseppek nyomait fedezték fel az arcán. Kérdésükre így válaszolt: »Ma [öt] éve, hogy elhívtak az Úr Jézus Krisztus apostolának, és szerettem volna egy napot Azzal tölteni, akinek a tanúja vagyok.«”¹³

Krisztus különleges tanújaként Kimball elnök bizonyságát tette, miközben a Szabadítóról tanított:

„Ó, mennyire szeretem az Úr Jézus Krisztust! – mondta. – Remélem, meg tudom mutatni, és ki tudom fejezni őszinteségem és odaadásom. Közel szeretnék élni hozzá. Olyan szeretnék lenni, mint ő, és imádkozom, hogy az Úr segítsen mindannyiunknak olyanná válni, amint azt nefita tanítványainak is mondta: »Milyen embereknek kell hát lennetek?«, majd pedig megválaszolta saját kérdését: »éppen olyannak, amilyen én vagyok« (3 Nefi 27:27).”¹⁴

„Amikor Jézus Krisztus Urunk nagyszerű áldozatára gondolunk, és arra a szenvedésre, melyet értünk viselt el, hálátlanok lennénk, he ezt nem méltányolnánk annyira, amennyire csak erőnkből telik. Szenvedett és meghalt értünk, de ha nem gyakorolunk bűnbánatot, akkor minden gyötrelme és fájdalma ránk nézve hiábavaló volt.”¹⁵

„Minél jobban megértjük, mi történt a Názáreti Jézus életében a Gecsemáné kertjében és a Kálvárián, annál inkább képesek leszünk megérteni az áldozat és az önzetlenség fontosságát a saját életünkben.”¹⁶

Egy fiatal édesanya, aki a rossz időjárás következtében ott rekedt egy repülőtéren, kétéves kislányával órákig várakozott a hosszú sorban, hogy megpróbáljanak elérni egy haza induló járatot. A gyermek fáradt és nyűgös volt, az édesanya azonban, aki veszélyeztetett terhes volt, nem vette őt fel. Az orvos azt tanácsolta az édesanyának, hogy ne emelje fel a kétéves gyermeket, kivéve, ha az elengedhetetlenül szükséges. Az asszony hallotta, amint a körülötte lévő emberek rosszalló megjegyzéseket tesznek arra, hogy lábával csúsztatja tovább a síró kislányát a sorban. Senki sem ajánlotta fel a segítségét. Ekkor azonban, idézte fel később az asszony, „valaki felénk jött, és kedvesen mosolyogva ezt mondta: »Tehetek valamit, amivel a segítségére lehetek?« Hálás sóhajjal elfogadtam az ajánlkozását. Felemelte zokogó kislányomat a hideg padlóról, szeretetteljesen magához ölelte, miközben gyengéden paskolta a hátát. Megkérdezte, adhat-e a kislánynak egy darab rágógumit. Miután lecsitította, vele együtt odament a sorban előttem állókhoz, és kedvesen mondott nekik valamit arról, hogy szükségem van a segítségükre. Úgy tűnt egyetértenek vele. Akkor odament [a sor elejére] a jegypulthoz, és elintézte a hivatalnokkal, hogy feltegyenek a hamarosan induló járatra. Elsétált velünk egy padhoz, ahol egy percig még beszélgetett velünk, megbizonyosodva arról, hogy minden rendben lesz velem. Majd elment. Körülbelül egy héttel később láttam egy képet Spencer W. Kimball apostolról, és felismertem benne a repülőtéri idegent.”¹⁷

A mások szolgálatáról nyújtott számos más példája mellett, mely tanúságot tett az e tantétel iránti elkötelezettségéről, Kimball elnök ezt tanította:

„Isten valóban figyel minket, és vigyáz ránk. Általában azonban egy másik ember által elégíti ki a szükségleteinket. Ezért elengedhetetlenül fontos az, hogy szolgáljuk egymást a királyságban. Az egyház tagjainak szükségük van egymás erejére, támogatására és vezetésére egy hívő társadalomban mint a tanítványok közösségében. A Tan és a szövetségekben azt olvashatjuk, milyen fontos, hogy segítsük a gyengéket, felemeljük a lecsüggesztett kezeket, és megerősítsük az ellankadt térdeket (lásd T&Sz 81:5). Szolgálatunk nagyon gyakran egyszerű bátorításból, vagy világi feladatokhoz nyújtott világi segítségből áll, azonban milyen csodálatos következmények származhatnak a világi cselekedetekből és az apró, ám megfontolt tettekből!”¹⁸

„A másoknak nyújtott szolgálat elmélyíti és megédesíti az életet, miközben felkészülünk arra, hogy egy jobb világban éljünk. Szolgálat által tanuljuk meg, hogy miként szolgáljunk. Amikor embertársaink szolgálatával vagyunk elfoglalva, nem csupán tetteink segítik őket, hanem saját problémáinkat is egy frissebb megvilágításba helyezzük. Amikor többet foglalkozunk másokkal, kevesebb időnk marad magunkra figyelni! A szolgálat csodájának közepette ott van Jézus ígérete, hogy amennyiben elveszítjük magunkat, megtaláljuk magunkat! [Lásd Máté 10:39.]

Nem csupán az életünkben lévő isteni irányítás felismerése értelmében találjuk meg magunkat, hanem minél többet szolgáljuk felebarátainkat a helyes módon, annál több táplálékot jelent az a lelkünknek. Kiemelkedőbb egyénekké válunk, miközben másokat szolgálunk. Sokkal egyénibbé leszünk, amikor másokat szolgálunk – valóban, könnyebb »megtalálnunk« önmagunkat, mert oly sokkal több minden van, amit megtalálhatunk önmagunkban!”¹⁹

Az ecuadori Quitóban Spencer W. Kimball elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából, egy szálloda éttermében ült egy csoporttal, akik között volt négy misszionárius is. Miután Kimball elder kenyeret és tejet rendelt, megkérdezte a pincértől, hogy vannak-e gyermekei. A pincér azt válaszolta, hogy van egy fia. Kimball elder erre így szólt: „A kenyértől és a tejtől egészségesek lesznek, de sokkal egészségesebbek lennének, ha olyan étellel táplálná őket, amilyet e fiatalemberek tudnak adni önnek.” A pincér, úgy tűnt, elbizonytalanodott az állítás jelentésével kapcsolatban. Ekkor Kimball elder elmagyarázta, hogy az általa említett fiatalemberek misszionáriusok, akik Jézus Krisztus evangéliumát tanítják. A pincér azt felelte, hogy szívesen meghallgatja a tanításukat.²⁰

Kimball elnök, aki valóban a tettek embere volt, ha misszionáriusi munkáról volt szó, ezt mondta:

„Úgy érzem, az Úr számos olyan embert helyezett nagyon természetes módon a baráti és ismeretségi körünkbe, akik készek arra, hogy belépjenek az egyházába. Arra kérünk benneteket, hogy imádságos lélekkel azonosítsátok be ezeket az embereket, majd pedig kérjétek az Urat, hogy segítsen megismertetni velük az evangéliumot.”²¹

„Lelki kaland van abban, ha végezzük a misszionáriusi munkát, ajánlásokat adunk, elkísérjük a misszionáriusokat, amikor beszélgetéseket tanítanak. Izgalmas és kifizetődő. Megér minden időt, erőfeszítést és elmélkedést, amikor akár egyetlen lélek is bűnbánatot és hitet tanúsít, valamint kifejezi, hogy szeretne megkeresztelkedni.”²²

„Fivéreim és nővéreim, azon tűnődöm, vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt. Elégedettek vagyunk azon feladatunkkal, hogy tanítsuk az evangéliumot másoknak? Felkészültünk arra, hogy megnyújtsuk lépteinket? Hogy kiszélesítsük látószögünket?”²³

Kimball elnök szerető szülő volt. Fia, Edward ezt mondta: „Az édesapám mindig nagyon gyengéd volt. Tudtam, hogy szeret engem.” Edward visszaemlékezett egy alkalomra, amikor ő és az édesapja is részt vett egy ünnepélyes összejövetelen a Salt Lake templomban: „Emberek ezrei voltak jelen. Amikor a gyűlés véget ért, [édesapám] kiszúrta, hogy hol énekeltem a kórusban. Kifelé menet odajött hozzám, átölelt és megcsókolt engem.”²⁴

Szívből jövő bizonyságtételében Kimball elnök ezt tanította:

„Mikor volt utoljára, hogy karotokba vettétek gyermekeiteket – akármekkorák is legyenek –, és elmondtátok nekik, hogy szeretitek őket, és hálásak vagytok azért, hogy örökre hozzátok tartozhatnak?”²⁵

„Isten a mi Atyánk. Ő szeret minket. Sok erőfeszítésébe kerül, hogy megpróbáljon tanítani minket, nekünk pedig követnünk kell az Ő példáját, és mélyen kell szeretnünk saját gyermekeinket, és igazlelkűségben kell felnevelnünk őket.”²⁶

„Egy igaz utolsó napi szent otthon menedéket jelent az élet viharai és nehézségei ellen. A lelkiség a napi ima, a szentírás- tanulmányozás, az otthoni evangéliumi beszélgetések és az ahhoz kapcsolódó tevékenységek, a családi estek, a családi tanácsok, az együttes munka és játék, egymás szolgálata, valamint az evangélium másokkal való megosztása által születik és fejlődik. A lelkiséget egymás iránti türelmes, kedves és megbocsátó cselekedeteink is táplálhatják, valamint az, hogyha alkalmazzuk a családi körünkben az evangélium tantételeit. Az otthon az a hely, ahol az evangéliumi igazlelkűség szakértőivé és tudósaivá válunk, együtt tanulva és élve az evangéliumi igazságok szerint.”²⁷

Kimball elnök élete és tanításai annak szükségességére emlékeztetnek bennünket, hogy az evangéliumi tudást átültessük cselekedetekbe, valamint további emlékeztetőt találunk ennek hangsúlyozására a kedvelt „Úr gyermeke vagyok” (Egyházi énekek, 96. o.) című Elemi ének szövegében hozott kis, ám jelentős változtatásban. Az 1957-ben írt eredeti szöveg szerint a dal ezekkel a szavakkal zárult: „Tanítsd meg, mit tudnom kell, hogy vele élhessek.” Nem sokkal később Kimball elder, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának volt a tagja, azt javasolta, hogy változtassák meg az egyik szót az utolsó sorban. Ma a dal így végződik: „Tanítsd meg, mit tennem kell, hogy vele élhessek.”²⁸

Ez a dalszöveg csodálatos összefoglalást nyújt Kimball elnök életéről és tanításairól. Szóval és példával tanította meg azokat a dolgokat, melyeket meg kell tennünk ahhoz, hogy egy nap Mennyei Atyánkkal élhessünk. Ha ezt az evangéliumi utat követjük – hogy megtesszük mindazt, mit meg kell tennünk –, akkor Kimball elnök a következő prófétai ígéretet tette nekünk: „A boldogság kincseskamrája feltárul azok számára, akik Jézus Krisztus evangéliuma szerint élnek, annak tisztaságában és egyszerűségében… A tökéletes boldogság biztosítéka, az itteni sikeres élet, valamint az ezt követő felmagasztosulás és örök élet bizonyossága azok számára elérhető, akiknek szándékukban áll az életüket Jézus Krisztus evangéliumával teljes összhangban élni – majd pedig folyamatosan az általuk meghatározott utat követni.”²⁹