A fülbevaló

Egyszer adtam a feleségemnek egy pár csodálatos arany fülbevalót a születésnapjára. Nagyon jól állt neki, hiszen hosszú, kecses nyaka van, és a fülbevalók összekapcsolt koncentrikus karikákból álltak, melyek mozogtak és csillogtak a napfényben. A feleségem, Jelena, káprázatosan nézett ki, valahányszor felvette őket. Nagyon szerette ezeket a fülbevalókat.

Aztán eljött a legszebb ünnep, a gyülekezeti karácsonyi ünnepségünk napja. Én voltam az oroszországi Penza Gyülekezet e tevékenységének felelőse, így siettem, hogy olyan gyorsan odaérjek, amilyen gyorsan csak lehet, hogy meggyőződjek róla, hogy minden készen áll az ünnepségre. Jelena nem sietett, hanem folytatta tovább a készülődést. Amikor elfogyott a türelmem, mondtam neki, hogy fejezze be a sminkelést, bizonygatva, hogy a nélkül is remekül néz ki. Itt rontottam el. Azt mondta, hogy nem jön sehová, és hogy egyedül kell mennem az ünnepségre.

Ez kicsinyes veszekedéshez vezetett, melyben rosszindulatú szavakat vágtunk egymáshoz. Végül nem tartotta be a fenyegetését, ám az ünnepségre menet az autóban egy szót sem szóltunk egymáshoz, mintha teljesen idegenek lettünk volna.

A karácsonyi ünnepségünket egy közeli iskola hatalmas csarnokában tartottuk. Barátok és más gyülekezeti tagok segítettek abban, hogy virágokkal és az Úr életét és halálát ábrázoló képekkel díszítsük a termet. Amikor megérkeztünk, és elfoglaltuk a helyünket, a feleségem észrevette, hogy csak az egyik fülbevaló van benn a fülében. Ez kellemetlen meglepetés volt, és teljesen megfeledkeztünk a vitánkról. Körbenéztünk, de hiába: sehol nem találtuk a fülbevalót. Úgy döntöttünk, legjobb lesz, ha pillanatnyilag megfeledkezünk róla, és a barátaink által összeállított koncertre figyelünk.

Bár a koncert csodálatos volt, a feleségem és én nem tudtuk tökéletesen élvezni azt. Tönkrement a napunk, mi pedig rosszkedvűen tértünk haza. Szomorúak voltunk, hogy elveszett a fülbevaló. Nem csupán azért, mert drága és szép volt, hanem leginkább azért, mert az a szeretet ajándéka volt a feleségem számára.

Amikor másnap felébredtem, rájöttem, hogy az arany fülbevalónál valami sokkal fontosabb dolgot is elvesztettünk: a köztünk lévő egységet. Jelenához fordulva ezt mondtam: „Nézd csak a másik fülbevalót! Látod, milyen gyönyörű, és miként játszadozik rajta a fény? Gondolj bele, mennyi arany és mennyi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ezt elkészítsék, és nézd, most ott fekszik egyedül az asztalodon! Amint elveszett a másik, valami sokkal kevesebbé vált, mint amikor még a pár része volt. Mi is ilyenek vagyunk. Amikor egyek vagyunk, gyönyörű, erőteljes és kreatív hatalmunk van jót tenni. Amikor azonban nem vagyunk egyek, nincs meg az erőnk, a hatalmunk vagy a szépségünk.”

Könnyek szöktek a feleségem szemébe. Odajött hozzám, és átölelt. Remegett a hangja, miközben beszélt, de a szavai tetőtől talpig megérintettek engem: „Soha nem szabadna veszekednünk! Olyannak kell lennünk, mint Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus. Szeretjük egymást, és a házasságunkat megpecsételtettük az örökkévalóságra a szent templomban. Az ördög el akar pusztítani minden családot a földön, de ezt nem tudja megtenni, hogyha egyek vagyunk. Még jobban szeretlek ez után az eset után. Isten megmutatta nekünk, mi is valójában a család.”

Átöleltem, miközben könnyek gördültek le az arcomon. Most már tudtam, hogy a legnagyszerűbb áldásomat tartottam a karjaim között.