Tudom, hogy a családok örökre együtt lehetnek

Még mindig emlékszem arra a napra. Az lehetett volna életem legszörnyűbb napja, ha nem ismertem volna Jézus Krisztus evangéliumát. 2001. július 12-ét írtunk, amikor az édesanyám elhunyt egy betegségben, mely vasárnap éjjel támadta meg, és a következő csütörtökön az életét követelte. Tizenhat éves voltam akkor. Hiányoznom kellett az iskolai vizsgákról, hogy a családommal legyek, és rész vegyek az édesanyám temetési szertartásán.

Amikor hazamentem a temetésről, teljesen elveszettnek éreztem magam. Hatalmas űr volt a szívemben; egy űr, mely olyan óriási volt, hogy azt gondoltam, soha nem fog begyógyulni. Lefeküdtem az ágyamra, kitört belőlem a zokogás, és ezt kérdeztem magamtól: „Miért kellett ilyen hamar elmennie? Miért kellett itt hagynia engem?”

A tízéves öcsém és én elhatároztuk, hogy meghallgatunk néhány egyházi himnuszt. Magányosnak, szomorúnak és vigasztalannak éreztem magam, ám akkor egy meleg érzés töltött el. Békét és nyugalmat éreztem. Elmúlt a szomorúságom, és a mellkasomban lévő üres érzés is.

Még mindig éreztem ezt a vigasztaló lelket, amikor a családommal elmentünk abba az egyházba, ahol a rokonaink gyászoltak. Minden rokonom nagyon szomorú volt. Néhányan szívet tépő zokogásba törtek ki. Mély fájdalom tükröződött az arcukon. Furcsán néztek a családomra, mintha azon tűnődtek volna, miért tűnik úgy, hogy mi nem vagyunk olyan szomorúak, mint ők. A szívem azonban nyugodtan vert, és az egész testemet béke töltötte el. Tudtam, hogy a Vigasztaló, a Szentlélek volt az, aki enyhítette a fájdalmunkat. Továbbá bizonyságot tett arról, hogy Jézus Krisztus és Mennyei Atyánk élnek, és hogy ez az igaz egyház, melyben örökkévaló szövetségeket kötünk.

Később így írtam a naplómba: „Az édesanyánk nem akarta, hogy sokat sírjunk. Szomorú vagyok, mégis óriási békét érzek belül. Csak erősnek kell lennem, és jó életet kell élnem, hogy újra láthassam őt. A hitem és a bizonyságom növekedett, valamint azon vágyam is, hogy teljes idejű misszionáriusként szolgáljam Istent és az embertársaimat. Ő mindig ott lesz, hogy segítsen nekem a helyes úton maradni. Tudom, hogy a családok örökre együtt lehetnek. 15 évvel ezelőtt, egy ehhez hasonló napon, a családomat és engem örökkévaló családként összepecsételtek a Peru Lima templomban, és ez az, ami megvigasztal engem.”

A családom és én továbbra is találkozunk nehézségekkel. Ám minden alkalommal, amikor a bizonyságom ingadozik, emlékszem arra az időre, amikor a Szentlélek megvigasztalt engem, és bizonyságot tett nekem az evangélium örökkévaló igazságairól.