Az öltöny

Közeledett a Karácsony, és tudtam, hogy vannak olyan cuccaim, melyeket mások használni tudnának. Szobáról szobára átnéztem a házat, olyan dolgokat keresve, melyeket a Deseret Industries üzleteknek adományozhatok. Amikor végre sorra került a hálószobánk, a férjem és én a szekrényünk felé vettük az irányt. Átnéztük a ruháinkat.

„Ez alkalommal nincs semmim, amit odaadhatnék – mondtam. – És neked?”

David összeszedett néhány inget, és talált egy pár cipőt is, amit már nem használt.

„Mi legyen ezzel az öltönnyel?” – kérdezte. Évekkel ezelőtt segítettem neki kiválasztani egy állásinterjúra. Még mindig teljesen újnak tűnt.

„Mit gondolsz, szívem? Már nem jó rám.”

„De hát még mindig olyan, mintha új lenne!” – mondtam.

David azonban így válaszolt: „Én nagyon úgy érzem, hogy ennek az öltönynek mennie kell.” Kivette a szekrényből.

Akármennyire is szerettem ezt az öltönyt, volt neki egy másik is, és amikor ezt felpróbálta, láttam, hogy már alig jó rá. Óvatosan ráfektettem az öltönyt az eladományozandó kupacra, de nem voltak jó érzéseim felőle. Valami nyugtalanított. Az öltöny nem tartozott a kupacba, és ezt jól tudtam.

David most a nyakkendőit kezdte el átnézni. Könyörtelen volt a szanálásban. Számos nyakkendőt kiválogatott, és odatette őket az öltöny mellé, de nekem efelől sem voltak jó érzéseim.

Az öltöny és a kupac gondolata nem hagyott aludni. Eltűnődtem, mi bajom lehet, amiért így aggódom néhány régi nyakkendő és egy olyan öltöny miatt, ami már nem is jó.

Másnap reggel ránéztem a ruhakupacra. Ismét erősen éreztem, hogy az öltöny nem tartozik oda. Levettem a kupacról, és néhány nyakkendő kíséretében ráfektettem az ágyra. Miután mindent zsákokba tettem, ismét ránéztem az öltönyre. „Kinek szánják?” Nem tudtam.

Letérdeltem az ágyam mellé, és imádkoztam. Odamentem az íróasztalomhoz, és megpróbáltam gondolkodni. A férjem és én voltunk a fiatal felnőttek vezetői az egyházközségben, így hát tudtuk, hogy ki megy közülük misszióba legközelebb. Még beletelik egy kis időbe, míg misszióba megy. Ezen kívül biztos állása van, így nem jelent majd problémát számára, hogy vegyen egy új öltönyt. Felhívtam a püspökömet, de az üzenetrögzítője válaszolt.

Ekkor kopogtattak az ajtónkon. Amikor kinyitottam az ajtót, ledöbbentem.

„Szervusz, Ries nőtestvér!” – mosolyogtak rám az egyházközségünkben szolgáló misszionáriusok.

Hirtelen rádöbbentem, mit kell tennem! „Ezt nem hiszem el – volt az egyetlen dolog, amit mondani tudtam. – Kérlek, maradjatok itt! Azonnal jövök!”

Lelkesen felrohantam a lépcsőn, miközben az elderek a furcsa fogadtatáson nevettek. Hatalmas öröm töltött el, miközben lehoztam az öltönyt.

„A kabát 40-es méretű – mondtam –, a nadrág pedig 33–32-es.” Reménykedve néztem rá az egyik elderre.

Felragyogott a misszionárius arca. „40-es a méretem, a nadrágom pedig 33–30-as.” Hirtelen meglágyultak a vonásai. „A szüleim és én azért imádkoztunk, hogy találjak egy öltönyt, amiben befejezhetem a missziómat. Már csak kevés időm van hátra, és ez az öltöny szinte teljesen elhasználódott.”

A hithű elder hálásan elfogadta Mennyei Atya ajándékát, az öltönyt és a nyakkendőket, és miután becsuktam az ajtót, ismét bementem a hálószobámba, hogy letérdeljek, és köszönetet mondjak Mennyei Atyámnak azért a szeretetért, amit gyermekei iránt érez. Ő mindig meghallgatja az imáinkat.