A lelki tudásra való törekvés
Elmondok nektek egy történetet, amely még azelőtt történt velem, hogy általános felhatalmazott lettem, és amely mély hatással volt rám. Egy megrögzött ateista mellett ültem a repülőgépen, aki oly erőteljesen fejezte ki azt, hogy nem hisz Istenben, hogy bizonyságomat tettem neki. „Nincs igaza – mondtam. – Isten létezik. Tudom, hogy Ő él!”
„Nem tudhatja – tiltakozott. Senki sem tudja! Ön sem tudhatja!” Amikor nem engedtem, az ateista, aki ügyvéd volt, feltette azt a kérdést, amely talán a legfontosabb kérdés egy bizonyság tekintetében. „Rendben van – mondta megvető, leereszkedő módon –, azt mondja, hogy tudja. Akkor mondja el, honnan tudja!”
Amikor megpróbáltam válaszolni – noha több magas fokú egyetemi diplomával rendelkeztem –, képtelen voltam kommunikálni.
Amikor a Lélek és a tanúság szavakat használtam, az ateista így válaszolt: „Nem tudom, miről beszél.” Az ima, ítélőképesség és hit szavak ugyanúgy nem jelentettek semmit a számára. „Látja – mondta –, valójában nem is tudja. Ha tudná, akkor el tudná mondani nekem, hogy honnan tudja.”
Úgy éreztem, hogy talán oktalanul tettem bizonyságomat neki, és nem tudtam, mi tévő legyek. Ekkor azonban történt valami! Eszembe jutott valami. És itt szeretném megemlíteni Joseph Smith próféta egyik kijelentését: „Az egyénnek hasznára válhat, ha felismeri a kinyilatkoztatás lelkének első megnyilvánulásait; amikor például érzitek, hogy tiszta intelligencia árad felétek, az váratlan ötleteket adhat… és ily módon, megismerve és megértve Isten Lelkét, felnőhettek a kinyilatkoztatás tantételéhez, míg tökéletessé nem váltok Krisztus Jézusban.”1
Ilyen ötlet jutott eszembe, ezért így szóltam az ateistához: „Hadd kérdezzem meg, hogy tudja-e milyen íze van a sónak?”
„Persze, hogy tudom” – jött a válasz.
„Akkor – mondtam –, tegyük fel, hogy én még soha nem kóstoltam sót, magyarázza el nekem, hogy milyen íze van!”
Egy kis gondolkodás után ezt mondta: „Nos, én, hát, nem édes, és nem keserű.”
„Elmondta nekem, hogy mihez nem hasonlít, most mondja el, hogy milyen!”
Néhányszor megpróbálkozott vele, de természetesen nem tudta megtenni. Nem tudta szavakban átadni nekem még egy olyan egyszerű élménynek a leírását sem, hogy milyen ízű a só. Ismét bizonyságomat tettem neki, és ezt mondtam: „Tudom, hogy Isten létezik. Kigúnyolta ezt a bizonyságot, és azt mondta, hogy ha valóban tudnám, akkor képes lennék elmondani, hogy pontosan honnan tudom. Barátom, lelki értelemben, én már megízleltem a sót. Nem tudom jobban átadni szavakban, hogy hogyan szereztem meg ezt a tudást, mint ahogyan ön el tudja mondani nekem, hogy milyen íze van a sónak. Így hát ismét azt mondom önnek, hogy Isten létezik! Ő valóban él! És csak azért, mert ön ezt nem tudja, ne próbálja meg nekem azt mondani, hogy én sem tudom, mert én valóban tudom!”
Amikor elváltunk, ezt motyogta halkan: „Nekem nem kell mankónak az ön vallása! Nincs szükségem rá!”
Ettől az élménytől kezdve soha többé nem szégyelltem, és nem jöttem zavarba attól, hogy nem tudom pusztán szavakban kifejezni mindazt, amit lelkileg tudok. Pál apostol ily módon írta ezt le:
„Prédikál[unk]…, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcseség tanít, hanem melyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.
Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg” (1 Korinthusbeliek 2:13–14).
A halk, szelíd hang
A szentírások úgy jellemzik a Lélek hangját, mint ami se nem „hangos”, se nem „éles” (3 Nefi 11:3). „Nem mennydörgés hangja…, se nem nagy zajos lárma hangja”, hanem inkább „egy tökéletesen szelíd, halk hang…, mintha suttogás… volna”, (Hélamán 5:30) és amely „lángra gyújtja a [szívet]” (3 Nefi 11:3). Emlékezzetek rá, hogy Ésaiás úgy találta, hogy az Úr hangja nem a szélben, a földrengésben vagy a tűzben van, mert az egy „halk és szelíd hang” volt (1 Királyok 19:12).
A Lélek nem úgy kelti fel a figyelmünket, hogy kiabál vagy erős kézzel megráz minket. Inkább suttog. Oly gyengéden simogat, hogy ha túl elfoglaltak vagyunk, meg sem érezzük azt.
Néha elég erősen hat majd ránk ahhoz, hogy odafigyeljünk. Legtöbbször azonban, ha nem figyelünk a gyengéd érzésre, a Lélek visszahúzódik, és vár, amíg visszajövünk keresve és figyelmesen, és a magunk kifejezésmódján a régi idők Sámueljéhez hasonlóan azt mondjuk: „Szólj [Uram], mert hallja a te szolgád!” (1 Sámuel 3:10)
Nem erőltethetitek a lelki dolgokat
Van még valami, amit meg kell tanulnunk. A bizonyságot nem készen kapjuk majd meg; a bizonyság növekszik. Úgy tudjuk erősíteni a bizonyságunkat, mint ahogyan fizikai testünket is erősítjük; alig vesszük észre, hogy megtörténik, mert növekedés eredményeként jön létre.
Nem erőltethetitek a lelki dolgokat. Az olyan szavak mint kényszerít, korlátoz, gátol, nyomást gyakorol és megkövetel, nem jellemzőek a Lélekkel való kapcsolatunkra. A Lelket sem tudjátok gyorsabb válaszadásra kényszeríteni, mint egy babszemet a csírázásra, vagy egy tojást az idejekorán történő kikelésre. Létrehozhatjátok a növekedést, táplálást és védelmet elősegítő légkört, de nem kényszeríthettek vagy erőszakoskodhattok: meg kell várnotok a növekedést!
Ne legyetek türelmetlenek a nagy lelki tudás megszerzésében! Engedjétek, hogy növekedjen, segítsetek neki növekedni, de ne erőltessétek, különben a megtévesztésnek engedtek teret.
Használjatok fel minden forrást!
Elvárják tőlünk, hogy használjuk a már birtokunkban lévő világosságot és tudást az életünkben felmerülő problémák megoldására. Nem szabadna, hogy kinyilatkoztatásra legyen szükségünk ahhoz, hogy elvégezzük a feladatunkat, hiszen azt már megmondták nekünk a szentírásokban; azt sem várhatjuk el, hogy kinyilatkoztatás váltsa fel azt a lelki vagy földi intelligenciát, melyet már elnyertünk – csupán azt, hogy kibővítse azt. Megszokott, mindennapos módon folytassátok az életeteket, követve azokat a rutinokat, szabályokat és előírásokat, melyek az életet irányítják.
A szabályok, előírások és parancsolatok értékes védelmet nyújtanak. Amennyiben kinyilatkoztatott utasításra lesz szükségünk utunk módosítására, az várni fog bennünket azon a ponton, ahol szükségünk lesz rá. Az a tanács, mely szerint „buzgón munkálkodjunk”, valóban bölcs tanács (lásd T&Sz 58:27).
A bizonyságotok erősebbé válhat, mint azt gondolnátok
Na már most, ne legyetek határozatlanok, és ne szégyenkezzetek, ha nem tudtok mindent. Nefi ezt mondta: „Tudom, hogy szereti gyermekeit; de nem ismerem minden dolognak a jelentését” (1 Nefi 11:17).
Lehet, hogy több erő van a bizonyságotokban, mint azt képzelnétek. Az Úr ezt mondta a nefitáknak:
„Aki megtört szívvel és töredelmes lélekkel jön hozzám, azt tűzzel és a Szentlélekkel fogom megkeresztelni, ahogyan a lámánitákat, akik a belém vetett hitük miatt megtérésük idején tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták” (3 Nefi 9:20; kiemelés hozzáadva).
Néhány évvel ezelőtt találkoztam az egyik fiunkkal a missziós területén a világ egy távoli részén. Akkor már egy éve ott szolgált. Ez volt az első kérdése: „Apa, mit tehetnék azért, hogy növekedjek lelkileg? Olyan erősen próbáltam lelkileg fejlődni, és egyszerűen nem haladtam előre.”
Ő ezt így látta: én azonban másként láttam. Alig tudtam elhinni, hogy csupán egy év alatt milyen érettségre tett szert, és mennyit növekedett lelkileg. Ő „ezt nem tudta”, mivel növekedés, nem pedig megdöbbentő lelki élmény formájában következett az be.
Találjátok meg a bizonyságotokat azáltal, hogy megosztjátok azt
Nem ritka eset, hogy egy misszionárius ezt mondja: „Hogyan oszthatom meg a bizonyságomat addig, amíg én sem kaptam meg? Hogyan tehetek bizonyságot arról, hogy Isten él, hogy Jézus a Krisztus, és hogy az evangélium igaz? Ha minderről nincs bizonyságom, nem lenne ez becstelenség?”
Ó, bárcsak meg tudnám tanítani nektek ezt az egyetlen tantételt: a bizonyság annak megosztásában rejlik! A lelki tudás keresésében valahol ott van a „vak hit”, ahogyan azt a filozófusok nevezik. Vagyis az a pillanat, amikor eljutottatok a világosság határához, és a sötétségbe lépve felfedezitek, hogy az út mindig csak egy-két lépésnyire van megvilágítva előttetek. „Az embernek lelke”, ahogyan azt a szentírások mondják, valóban „az Úrtól való [lámpás]” (Példabeszédek 20:27).
Az egy dolog, hogy bizonyságot szereztek valamiről, amit olvastatok vagy egy másik ember mondott; ez egy szükséges kezdet. Teljesen más dolog azonban az, amikor a Lélek megerősíti nektek a kebletekben, hogy amiről bizonyságot tettetek, az igaz. Hát nem látjátok, hogy akkor tápláljátok, amikor megosztjátok azt? Miközben megosztjátok azt, amitek van, bőséges utánpótlásban részesültök!
A nyílt beszéd a hitetek próbája.
A hit cselekedeteként tegyetek bizonyságot azokról a dolgokról, melyekről remélitek, hogy igazak. Ez olyan, mint egy kísérlet; mint az a kísérlet, melyet Alma próféta javasolt a követőinek. Hittel kezdjük – nem pedig a dolgokról való tökéletes tudással. Az Alma 32. fejezetében lévő beszéd az egyik legnagyszerűbb üzenet a szentírásokban, mivel az a kezdőknek, az alázatosan keresőknek szól. Magában foglalja továbbá az igazság tanúságának kulcsát.
Krisztus Lelke és bizonysága akkor lesz legnagyobb mértékben a tiétek, és kizárólag akkor marad veletek, ha megosztjátok azt. Ebben a folyamatban rejlik az evangélium alapvető lényege.
Hát nem tökéletes példája ez a kereszténységnek? Nem tudsz rátalálni, nem tudod megtartani, nem tudod növelni anélkül, hogy hajlandó ne lennél megosztani azt. Azáltal válik sajátoddá, hogy önként továbbadod másoknak.
El tudjátok végezni az Úr munkáját
Nagyszerű hatalom van e munkában, lelki hatalom. Az egyház átlagos tagjai, akárcsak ti, akik konfirmáció által elnyerték a Szentlélek ajándékát, el tudják végezni az Úr munkáját.
Évekkel ezelőtt az egyik barátom mesélte el nekem a következő történetet. 17 éves volt, és a társával megálltak a déli államok egyik kunyhója előtt. Ez volt az első napja a missziós területen, és ez volt az első ajtó is, melyen be kellett kopogtatnia. Egy ősz hajú nő jelent meg a szúnyoghálós ajtó mögött, és megkérdezte, hogy mit akarnak. A társa oldalba bökte, hogy folytassa. Rémülten, és kissé dadogva, végül megszólalt: „Ami most az ember, az volt egyszer Isten, és ami most Isten, azzá válhat az ember.”
Különös módon ez felkeltette az asszony érdeklődését, és megkérdezte, hogy ezt honnan vette. „Benne van a Bibliában” – válaszolta. Az asszony eltűnt az ajtóból egy pillanatra, majd visszatért a Bibliájával. Megjegyezve, hogy ő az egyik gyülekezet prédikátora, átadta neki, majd így szólt: „Tessék, mutasd meg!”
A fiú elvette a Bibliát, és idegesen elkezdte ide-oda lapozgatni. Végül visszaadta, mondván: „Tessék, nem találom. Nem is vagyok biztos abban, hogy benne van. És ha benne is van, nem tudnám megtalálni. Én csak egy szegény tanyasi fiú vagyok a Utah állambeli Cache Valley-ből. Nem részesültem túl sok képzésben. Egy olyan családból jövök azonban, ahol Jézus Krisztus evangéliuma szerint élünk. És ez oly sokat tett a családomért, hogy elfogadtam azt az elhívást, hogy a saját költségemen két évre misszióba jöjjek, és elmondjam az embereknek az érzéseimet róla.”
Még fél évszázaddal később sem tudta visszatartani a könnyeit, miközben elmesélte, hogy az asszony kinyitotta az ajtót, és ezt mondta: „Gyere be, fiam! Szeretném meghallgatni a mondandódat.”
A Lélek által tanuljatok
Oly sok mindenről lehetne még beszélni! Beszélhetnék az imáról, a böjtről, a papságról és a felhatalmazásról, az érdemességről – ezek mind elengedhetetlenek a kinyilatkoztatáshoz. Amikor megértik őket, akkor az egész kép tökéletesen összeáll. Van azonban néhány dolog, melyet mindenkinek egyénileg kell megtanulnia a Lélek által.
Tapasztalat által tudom, mely túl szent ahhoz, hogy beszéljek róla, hogy Isten él, hogy Jézus a Krisztus, hogy a Szentlélek ajándéka, melyet a konfirmációnk során ránk ruháztak, isteni ajándék. A Mormon könyve igaz! Ez az Úr egyháza! Jézus a Krisztus! Isten egy prófétája elnököl felettünk! Nem múlt el a csodák napja, és továbbra is jelennek meg angyalok az embernek, és szolgálnak neki! A lelki ajándékok jelen vannak az egyházban! A Szentlélek ajándéka a legkiválóbb mind közül!
Az 1982. június 25-én, új misszióelnökök számára tartott szemináriumon elhangzott beszéd alapján.