Együtt épülni ÉS örvendezni

Míg helyénvalóan nagy szerepet tulajdonítunk a tanár szerepének egy evangéliumi környezetben, figyelmesen meg kell vizsgálnunk saját szerepünket is tanulókként.

Néhány évvel ezelőtt egy vasárnap, amikor területi hetvenesként szolgáltam, a helyi misszióelnök és én együtt utaztunk, hogy gyűléseket tartsunk néhány csoportnak. Az utolsó gyűlés közeledtével már mindketten fáradtak voltunk. Több mint 300 mérföldet (480 km) vezettünk már, és számos alkalommal mondtunk beszédet. Elkezdtük a gyűlést, és sorra vettük azokat a dolgokat, melyeket a többi gyűlésen is érintettünk.

Ám miközben beszéltünk, csodálatos dolog történt. A Lélek felerősödött, és a tanítás, valamint a tanulás új szintre emelkedett, mely kitartott az egész gyűlés alatt. Később megjegyeztük egymásnak: „Ez csodálatos volt. Ez volt a nap legjobb gyűlése!”

Mi okozta a különbséget? Semmi olyan, amit mi tettünk volna. Nem váltunk hirtelen kiválóvá vagy ékesszólóvá vagy lelkivé. Sőt meglehetősen kimerítettek bennünket az aznapi programok. A témák ugyanazok voltak, mint amelyekről a többi gyűlésen is beszéltünk.

Miközben erről beszélgettünk, rájöttünk, hogy azok az emberek, akik részt vettek az utolsó gyűlésen, alázatosabbak és felkészültebbek voltak lelkileg. Ennek eredményeképpen nyitottabbak voltak, jobban éhezték az igét, és az Úr hatékonyabban tudott használni minket arra, hogy rajtunk keresztül megáldja az életüket. A gyűlés sikere sokkal inkább rajtuk, mintsem rajtunk múlt.

Azóta számos példát találtam e tantételre a gyakorlatban. Sehol sem tanítják ezt hatékonyabban, mint maga az Úr földi szolgálatán keresztül. Máté könyvében azt olvassuk, hogy a Szabadító „hazájába érve… nem… tőn ott sok csodát, az ő hitetlenségök miatt” (Máté 13:54, 58). Szinte halljuk a háttérben Morónit, amint kijelenti: „arra buzdítalak hát benneteket, hogy ne tagadjátok Isten hatalmát; mert ő hatalommal, az emberek gyermekeinek hite szerint munkálkodik, ugyanúgy ma, holnap és mindörökké” (Moróni 10:7; kiemelés hozzáadva).

Most pedig arra kérlek benneteket, hogy gondoljatok e tantétel jelentőségére a tekintetben, hogy képesek vagytok nagy lelki élményben részesülni, amikor részt vesztek a vasárnapi órákon, illetve az úrvacsoragyűlésen. Milyen szerepetek van egy olyan környezet kialakításában, ahol a Lélek meg tudja tanítani nektek azokat a dolgokat, melyeket tudnotok kell? Ha egy egyházi órát vagy úrvacsoragyűlést unalmasnak találtok, akkor az a tanárról árul el sokat – vagy rólatok?

Gondoljátok végig Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) válaszát, melyet akkor adott, amikor valaki egyszer megkérdezte tőle: „Mit tesz olyankor, amikor egy unalmas úrvacsoragyűlésen találja magát?” Kimball elnök elgondolkodott egy pillanatra, majd így válaszolt: „Nem tudom, még soha nem voltam olyanon.”¹ Sok évnyi egyházi tapasztalattal a háta mögött, Kimball elnök kétségtelenül számos olyan gyűlésen vett részt, ahol az emberek felolvasták a beszédeiket, egyhangúan beszéltek, vagy úti beszámolót adtak a tan tanítása helyett. Nagy valószínűséggel azonban Kimball elnök azt tanította, hogy nem azért megy az úrvacsoragyűlésre, hogy szórakoztassák; azért megy, hogy hódoljon az Úrnak, megújítsa a szövetségeit, és a mennyből tanítsák őt. Ha nyitott szívvel vesz részt, azzal a vággyal, hogy „Isten jó szavával táplálják” (Moróni 6:4), valamint imával – nem pedig ítélettel – fordul a beszélők felé, akkor a Lélek megtanítja neki, mit kell tennie ahhoz, hogy hatékonyabb és hithűbb tanítvány legyen. Kimball elnök a Lélek általi tanulás tantételéről tanított.

A Tan és a szövetségekben az Úr tanít bennünket a Lélek általi tanításról és tanulásról is:

„Bizony mondom nektek, akit én rendeltem el és küldtem el, hogy a Vigasztaló által, az igazság Lelke szerint prédikálja az igazság szavát, vajon az igazság Lelke által vagy valamely más módon prédikálja azt?

És ha valamely más módon, az nem Istentől való.

Továbbá, aki befogadja az igazság szavát, vajon az igazság Lelke által vagy valamely más módon fogadja be azt?

Ha valamely más módon, az nem Istentől való.

Miért van tehát az, hogy nem tudjátok megérteni és megtudni azt, hogy aki az igazság Lelke által fogadja be az igét, az úgy fogadja be azt, ahogyan az igazság Lelke által prédikálják?

Aki tehát prédikál, és aki fogadja, megértik egymást, és mindketten épülnek, és együtt örvendeznek” (T&Sz 50:17–22).

Figyeljétek meg, hogy azt mondja, ha nem a Lélek által tanítunk, vagy fogadjuk be a tanítást, hanem valamely más módon, az nem Istentől való. Csupán a Lélek ismeri minden gondolatunkat, minden érzésünket, minden szükségletünket. Egyedül Ő tudja konkrétan és személyesen közölni velünk mindazt, amit tudnunk kell, Isten tökéletes bölcsességére támaszkodva.

Tanulókként nem szabad elvárnunk, hogy folyamatosan szórakoztassanak minket, érzelmileg ösztönözzenek bennünket, vagy mindent belénk sulykoljanak. Tevékenyen és imádságos lélekkel fel kell készülnünk, és a Lélek konkrét sugalmazására kell törekednünk ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni életünk különleges kihívásaival. Annak ténye, hogy az osztály oktatója egy 20 éve tanító veterán insztitút tanár, vagy egy új megtért vízvezeték-szerelő, aki még soha sem tanított azelőtt, nem szabadna, hogy nagy különbséget jelentsen a tanulás minőségében. Péter halász volt; Joseph Smith nem részesült három évnél több oktatásban. Arra kell törekednünk, hogy a Lélektől kapjunk tanítást. Azon képességünk pedig, hogy befogadjuk a Lelket, csak rajtunk múlik.

Szóval, hogyan fogjunk hozzá ahhoz, hogy a Lélek által nyerjünk tudást? Két javaslatom lenne: fogadjuk el a tanulással járó felelősséget, és tegyünk fel hithű kérdéseket!

Az első ötlet Almától származik: „Ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolhatnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének” (Alma 32:27).

Nem vehetjük félvállról az evangéliumi tanulást, és várhatjuk el egyben, hogy elnyerjük az ige erejét az életünkben. Fel kell ébrednünk, és fel kell serkentenünk a képességeinket! Kísérletet kell tennünk az Ő szavaival! Hitet kell gyakorolnunk! Vágynunk kell arra, hogy higgyünk! Engednünk kell, hogy ez a vágy dolgozzon bennünk, és helyet kell adnunk a szavai egy részének! Figyeljétek meg, hogy Alma nem egy „gyere el vasárnap, és várd el, hogy a tanár szórakoztasson téged” típusú hozzáállásról beszél. Azt tanítja nekünk, hogy el kell fogadnunk a saját tanulásunkkal járó felelősséget, és hittel kell kinyújtanunk a karunkat, hogy elnyerjük az ige erejét az életünkben.

A második ötlet Jakabtól származik – azon szent szavakból, melyek arra indították Joseph Smitht, hogy elmenjen a szent ligetbe:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.

De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány” (Jakab 1:5–6).

Az Úr folyamatosan arra int minket, hogy kérjünk, keressünk és kopogtassunk, és azt az isteni ígéretet teszi, hogy adatik nekünk, találni fogunk, és a kinyilatkoztatás kapui megnyittatnak nekünk. A hithű kérdések feltevése egy olyan minta, melyet az Úr állított fel számunkra, hogy meghívjuk a Lélek útmutatását az életünkbe. Gondolkozzatok el Joseph néhány kérdésén, melyek megfordultak a fejében, miközben Jakab szavait olvasta:

„E szócsaták és a vélemények vihara közepette gyakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg?” (Joseph Smith története 1:10)

Jakab szavai erővel szóltak Joseph szívéhez (lásd Joseph Smith története 1:12).

Tehát milyen kérdéseket helyénvaló feltennünk? Tegyük fel, hogy egy olyan vasárnapi iskolai órán fogsz részt venni, ahol Jakab ezen verseit fogjátok tanulmányozni. Miközben készülsz az órára – vagy akár elgondolkozol e verseken óra közben –, a következő kérdések juthatnak eszedbe:

• Ki volt Jakab? Milyen kérdések vagy körülmények eredményezték ezt az adott részt?

• Mi számít bölcsességnek?

• Mit jelent hittel kérni?

• Lehetséges kételkedés nélkül kérdezni akkor is, ha olyan dolgokról kérdezek, melyeket nem értek? Mit jelent „kételkedni”? Hogyan és mikor kételkedem? Milyen döntéseket hozhatok ahhoz, hogy biztosan ne kételkedjek?

• Milyen körülmények között éreztem már, hogy valami „hajt” és „ide s tova hány”? Mit tanulhatok azokból az időkből, ami segítene nekem hittel kérni?

• Milyen tanokat és tantételeket tanítanak ezek a versek? Hol tanulhatunk még ezekről a tantételekről a szentírásokban?

• Hogyan kapcsolódnak ezek a tantételek a Szabadító életéhez és küldetéséhez? Hogyan segíthetnek nekem közelebb kerülnöm Hozzá?

• Hogyan segíthetnek ezek a tantételek nekem vagy a szeretteimnek abban, hogy hogyan kezeljük az adott kihívásainkat és lehetőségeinket?

Miközben megtesszük azon részünket, hogy sugalmazott kérdéseket teszünk fel, és szorgalmasan keressük az útmutatást az életünkben, meghívjuk a Lelket, hogy tanítson bennünket a szó ereje által.

Az Úr azt mondta, hogy a Lélek általi befogadás mellett, tanítanunk is a Lélek által kell. Mit jelent ez?

Talán már láttál olyan tanárt (vagy akár te magad is tettél így), aki az osztályterem felé sétálva a kézikönyvre pillantott, s ezt mondta: „Nem volt időm felkészülni. Sebaj! Csak a Lélek által kell tanítanom.” Vagy talán találkoztál olyan tanárral (vagy voltál ilyen), aki hetekig készült egy leckére, gondosan kidolgozott könyvjelzőket készített, számos szemléltető eszközt hozott, és szóról szóra leírt tantervből készült a „Lélek által tanítani”.

Úgy gondolom, egyik megközelítés sem felel meg annak, amit az Úr javasolt.

Egyházszerte a tanítás irányelveit a szentírások határozzák meg, valamint a Hirdessétek evangéliumomat! kézikönyv erősíti meg. Arra utasítottak minket, hogy „először töreked[jünk] [az Úr] szava[inak] elnyerésére” (T&Sz 11:21) – más szóval, gondosan készüljünk fel azáltal, hogy tanulmányozunk, hithű kérdéseket teszünk fel, és választ keresünk rájuk, valamint tanítási vázlatot készítünk. Ezután pedig arra utasítanak minket, hogy legyünk teljesen nyitottak a Lélek útmutatására az adott tanítási pillanatban, hogy tudjuk, mit kell mondanunk és tennünk.

A közelmúltban egy világméretű vezetőképző közvetítés alkalmával, Gordon B. Hinckley elnök a következő verset idézte a Tan és a szövetségekből:

„Azon se aggodalmaskodjatok előre, hogy mit mondjatok; inkább tegyétek félre elmétekben állandóan az élet szavait, és az adott órában megadatik nektek az a rész, ami minden egyes embernek kimérendő” (T&Sz 84:85).

Majd pedig a következő megjegyzést tette: „Ez az Úr tanácsa, amit nem lehet büntetlenül félredobni!”²

Folyamatosan félre kell tennünk elménkben az élet szavait – azaz, olvasni, tanulmányozni, kérdezni az Úrtól, felkészülni –, és bíznunk kell abban, hogy a Lélek megadja nekünk „az adott órában… az[t] a rész[t], ami minden egyes embernek kimérendő”. Ez igaz akkor is, ha egy osztályt tanítunk, vagy ha beszédet mondunk egy úrvacsoragyűlésen vagy cövekkonferencián. Van azonban egy alapvető különbség: egy tanár aligha tart beszédet az osztályteremben, a beszélő pedig nem indít el egy beszélgetést az úrvacsoragyűlésen, vagy egy cövek-, illetve kerületi konferencia vasárnapi ülésén.

A tanteremben a Lélek által történő tanítás elengedhetetlen ahhoz, hogy olyan környezetet teremtsünk, melyben a Lélek jelen lehet, és hogy olyan sugalmazott kérdéseket tegyünk fel, melyek segítségével „tanít[hatjuk] egymásnak a királyság tanát” (T&Sz 88:77).

Richard G. Scott elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja a következőket mondta a tantermi tanítással kapcsolatban: „Soha, de soha ne tartsatok olyan előadást, amelyben a tanulók nem vesznek részt! A »szónoklás« a legrosszabb oktatási módszer… Legyen bőséges részvétel, hogy önrendelkezése használata által a tanuló felhatalmazza a Szentlelket az oktatásra. Ezáltal a tanuló jobban meg is jegyzi az üzenetet. Amikor a tanulók szavakba öntik az igazságot, azok megerősíttetnek a lelkükben, és erősítik a saját bizonyságukat.”³

Az otthoni tanításnak szintén a Lélek által kell történnie. Habár van néhány rendszeres, megszervezett tanítási alkalmunk, mint például a családi szentírás-tanulmányozás és a családi est, a legtöbb tanítás váratlan tanítási pillanatokban, és példa által történik. A tantétel azonban ekkor is érvényben van: a szülőknek folyamatosan félre kell tenniük az élet szavait, hogy a tanítási pillanatokban felkészültek és nyitottak legyenek a Lélekre.

Ha követjük az Úr azon tervét, hogy a Lélek által tanítsunk és fogadjunk be, akkor valóban épülünk és együtt örvendezünk – a saját családunkban, valamint Isten nagyobb családjaként is.