Egy édesanya hatása

Kép

Édesanyám egy nagyon különleges asszony. A nyolc fiúgyermek között én vagyok a legidősebb, és van hét lánytestvérem is. Egy ilyen nagy családban édesanyámat hatalmas felelősség terhelte. A legjobb dolog, amit édesanyám tett értünk, az volt, hogy megkeresztelkedett Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. Megadta számunkra annak lehetőségét, hogy tanuljunk az evangéliumról. Ez a lehetőség megváltoztatta az életünket.

Emlékszem a napra, amikor fogadtuk a misszionáriusokat. Tíz vagy tizenegy éves lehettem. A misszionáriusok megosztottak velünk egy üzenetet az első látomásról. Édesanyám amint meghallgatta azt, megtért. Elhitte, hogy Joseph Smith látta az Atyát és a Fiút.

Elkezdett járni az egyházba. Én magam eleinte nem akartam elfogadni az evangéliumot, a misszionáriusok azonban meggyőztek arról, hogy vizsgáljam meg, hogy miről is szól ez az egész. Amint megtettem, megszerettem. Nagyon hálás vagyok az édesanyámért. Ő már a misszionáriusok első látogatása során bizonyságot nyert. Keresztelkedése óta egészen mostanáig, soha nem hiányzott egy egyházi gyűlésről sem.

Édesanyám hatalmas segítség volt számunkra. Szombatonként mindig kimosta a fehér ingeinket, hogy vasárnap viselni tudjuk azokat. Mi pedig kipucoltuk a cipőinket és a kisebb testvéreink cipőit. Szegényes környéken laktunk Guatemalában, és a szomszédaink nevettek rajtunk vasárnaponként, amikor látták, hogy fehér inget és nyakkendőt veszünk fel az egyházba menet.

Édesanyám mindig bátorságot adott nekünk, hogy helyesen cselekedjünk. Az ő hatására nagyon tevékenyek voltunk az egyházban. Emlékszem arra az időre, amikor édesapám a Vasárnapi Iskola, az idősebb nővérem az Elemi, az édesanyám a Segítőegylet elnökeként szolgált, négy öcsém pedig előkészítette, megáldotta és kiosztotta az úrvacsorát.

Pénzügyi szükségleteink miatt az édesapám elvárta tőlem, hogy segítsek pénzt keresni a család számára. Szerettem volna missziót szolgálni, de amikor tizenkilenc éves lettem, arra kért, hogy várjak még egy évig a misszióval, hogy folytatni tudjam a munkát a családom segítése miatt. Amikor húsz éves lettem, megkért, hogy várjak még egy évet a szolgálattal.

Pont mielőtt huszonegy éves lettem, arra akart kérni, hogy még egy évet várjak. Édesanyám azonban ezt mondta neki: „Hadd menjen szolgálni, az meg fog áldani bennünket!” Ez valóban így történt. A misszióm előtt csak az egyik öcsém és én dolgoztunk, hogy segítsünk a családunk támogatásában. Ahogy misszióba mentem, másik két öcsém és ketten a nővéreim közül is elkezdtek dolgozni, úgyhogy a családunk jobb anyagi helyzetbe került.

Minden áldás és elhívás, melyet az egyházban kaptam, arra indított, hogy jobban becsüljem az édesanyámat. Az életem minden területén emlékszem az ő kiváló befolyására és a példájára. Az édesanyám csak alapműveltséggel rendelkezett, de az evangélium igazságairól való tudása és gyakorlati tapasztalata, valamint az életről való felfogása mindent felülmúlt.

Boldog gyermekkorom volt, mert édesanyám otthon volt, hogy a gondomat viselje. Nagyszerű humora volt, és mindig megtalálta a módját, hogy mókázzunk. Órákon át mesélt történeteket a gyermekkorából, a nagymamámról és a nagynénéimről és nagybácsikáimról, illetve a velük való kapcsolatáról.

Hiszek abban a parancsolatban, hogy tiszteljük a szüleinket. Minden, amit ma is teszek, az édesanyám hatásának köszönhető.