A vers

Gyermekkoromban találtam egy verset egy lapon, amelyet valaki egy szétszaggatott és a járdára szórt füzetből tépett ki. Lakótelepen nőttem fel és magányomban három dolog volt, amihez menekülhettem: a könyvek, Elvis Presley filmjei és a költészet. Imádtam a költészetet. A bensőmnek egy olyan részéhez szólt, amelyet nem ismertem. Szavakkal ki sem tudtam fejezni azt. Kíváncsi voltam a versre, így hát felvettem és hazavittem.

A rákövetkező években minden nap – néha többször is – elolvastam azt a verset. Az osztályban ülve, két óra között a folyosón vagy amikor egyedül ücsörögtem a szünetben – mindig az eszembe jutott a vers egy-egy része. Azelőtt soha nem tanultam meg kívülről verset, de ez más volt. Volt benne valami, ami nekem szólt, és ami megérintett.

Mindig úgy éreztem, hogy különbözöm a többi gyermektől. Időnként úgy éreztem, hogy van valahol egy másik otthon, és ha erősen próbálnám, akár képes lennék emlékezni rá. A vers csak erősítette bennem ezeket az érzéseket. Időről időre elővettem a fiókomból és elolvastam. Azon tűnődtem, vajon hány hozzám hasonló ember él a világban, és fogok-e velük valaha is találkozni.

Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor évekkel később érdeklődőként ültem az első úrvacsoragyűlésen, és a megjelölt oldalnál kinyitva a könyvet, megláttam benne a sok évvel azelőtt talált verset. Kicsit más volt a feldolgozása, mint annak a változatnak, melyet én énekeltem magamnak hangosan, amikor nem tudtam elaludni, vagy amikor sírva ébredtem fel az éjszaka kellős közepén, de még a zongorából jövő hangokat is felismertem.

Miközben mindenki más azt énekelte, hogy „Égi Atyám” (egyházi énekek, 71. o.), én csak ott ültem és sírtam, tudva azt, hogy gyermekként Isten helyezte az utamba azt a dalt.

Miközben azon az úrvacsoragyűlésen ültem, hallgatva, ahogy a gyülekezet az én versemet énekli, tudtam, hogy a helyes ösvényen vagyok. Tudtam, hogy amit a misszionáriusok tanítanak nekem, igaz. Tudtam, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Isten egyetlen igaz egyháza a földön. Így hát, amikor letérdeltem és megkérdeztem Istent, hogy helyes-e Ő előtte az, ha megkeresztelkedem és konfirmálok az egyházban, nem lepett meg az igen válasz.

Azután, hogy Walker elder és Whittaker elder három hétig tanítottak engem, Walker elder alámerített a keresztelés vizébe. Tisztára mosattam, tisztábbra, mint amilyennek valaha is éreztem magam, és amilyennek valaha is képzelhettem, hogy leszek. Az egyháztaggá való konfirmálásomban részt vevő papságviselők közé ezekkel az elderekkel együtt beállt a körbe az első püspököm is. Aznap, mikor azért telefonáltam, hogy kérjem, hogy jöjjenek el hozzám a misszionáriusok, ő volt az a férfi, aki felvette a telefont.

Hallottam szeretett versem szavait, ahogyan édes refrénként felszállnak és összefonnak minden egyes embert, akivel találkoztam és minden tettet, ami az egyházhoz vezetett engem – szavakat, amelyek megérintettek egy sajgó szívet, amely sóvárogva meg akarta ismerni újra az ő Mennyei Atyját.