Isten törvényének megismerése

Ez lesz a tizedik rakomány – szólt David édesapja. – Hajts magasabban fekvő területre!” Az ifjú David O. McKay átnézett a mezőn, abba az irányba, amerre az édesapja mutatott. Az első kilenc rakomány, amelyet összegyűjtöttek, tele volt gyengébb minőségű szénával. David tudta, hogy ezt a tizedik, legjobb szénából válogatott rakományt édesapja a püspökök tárházába szánta, tizedként. Nem értette azonban, hogy miért ne adhatnának az Úrnak ugyanolyan szénát, mint amilyet maguknak gyűjtöttek.

David visszakiáltott az édesapjának: „Ne, inkább úgy szedjük a szénát, ahogy jön.”

David édesapja nem válaszolt. David már majdnem megismételte, amit mondott, amikor meglátta édesapját, aki megfordult és egyenesen felé indult. Hirtelen eltűnt a szellő a mezőről, és a nap tűzni kezdett. David letörölte homlokáról és tarkójáról az izzadságot. Tudta, hogy édesapja nem azért vág át a mezőn, mert szeretné megpaskolni a hátát a lázongó válaszáért. Azért jön el egészen odáig, hogy biztos legyen abban, hogy David megért valamit.

„Nem, David! – Édesapja szigorúan beszélt, a hangjából áradó nyugalom azonban arra késztette Davidet, hogy még jobban odafigyeljen. – Ez lesz a tizedik boglya, és Istennek még a legjobb sem elég jó.” David édesapja közelhajolt a fia arcához, hogy biztos legyen benne, hogy figyel. Ezután megfordult, és elment.

David nyelt egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkából, majd magasabban fekvő területre hajtotta a fogatot. Miközben a lekaszált szénát a kocsira pakolta, gondolkozni kezdett azon, amit apja tanítani próbált neki. Bár tudta, hogy a tized egy törvény, csakúgy, mint az engedelmesség és az áldozat is, David a saját szükségleteiket akarta az első helyre tenni. Isten azonban azt mondta, hogy a nyáj első fajzását – vagyis a legjobbat – vigyük hozzá és adjuk neki (lásd 5 Mózes 12:6).

„Az én édesapám a legjobbat adja Istennek, és mi az azután következő legjobbat kapjuk – gondolta David. – Talán így tesszük az Urat a gondolataink és az életünk középpontjává.”

Időnként David figyelte anyukáját, amint az pénzt fizet be tizedként. Ahelyett, hogy elköltötte volna, amennyire szüksége van, és remélte volna, hogy még marad valamennyi tizedre, az édesanyja azonnal elküldte a tizedet a püspöknek, azután beosztotta azt, ami maradt. Az elsőt és a legjobbat mindig Isten kapta.

David a szénával megrakott kocsit a poros úton a püspökök tárházába hajtotta. Behajtott a birtokra, és lepakolta a szénát. Áldozatot jelentett az édesapja számára, hogy az Úrnak adja ezt a legjobb minőségű szénát, de David tudta, hogy az édesapja nem akarta volna, hogy másként legyen. Az Úrnak akarta adni a legjobbat, ugyanúgy, ahogyan Mennyei Atyánk az Ő tökéletes Fiát adta a világ számára.

Ahogy David hazaindult a fogattal, jó érzés töltötte el. Boldog volt, amiért az apja megtanította számára a tized törvényét. Olyan lecke volt ez, amelyre egész életében emlékezni fog.

Átvéve: Az egyház elnökeinek tanításai: David O. McKay (2003), xv. McKay elnök (1873–1970) 1951-től 1970-ig szolgált az egyház kilencedik elnökeként.

Kép

„A tizedfizetés annak a bizonyítéka, hogy elfogadjuk az áldozathozatal törvényét. Továbbá felkészít minket a felajánlás törvényére, és a celesztiális királyság több magasabb rendű törvényére.”

Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából, „Tithing”, Ensign, 1994. máj., 34. o.