Egy ember példája

Írta: Bruce C. Hafen Elder

a Hetvenektől

Egy nemrégiben kapott e-mail tárgysora szomorú hírt közölt: „Wendy Knaupp temetése.” Miközben letöröltem a könnyeimet, visszaemlékeztem arra a 40 évvel ezelőtti napra, amikor a misszionárius társam és én találkoztunk Wendy és Paul Knaupp-pal egy virágüzlet mellett a frankfurti vasútállomáson. Egy fiatal amerikai házaspár voltak, akik a férj katonai szolgálata miatt éltek akkor Németországban. Messze voltak az otthonuktól, és éppen az első gyermeküket várták. Mivel a misszióelnökünk arra buzdított bennünket, hogy legyünk „minden pillanatban misszionáriusok”, elkezdtünk beszélgetni velük.

Miközben a misszionáriusi beszélgetéseket tanítottuk nekik, lenyűgözött Wendy lelkének világossága. Vidám, ragyogó, és lelkileg nagyon is élénk volt. Ösztönösen megérezte a visszaállítás jelentőségét. Kiváltság volt közel lenni hozzá, és figyelni, hogyan növekszik a bizonysága, valamint az arcán tükröződő világosság.

Több mint 30 évvel később Wendy így emlékezett vissza az első találkozásunkra: „Soha sem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor először hallottam Joseph Smith történetét! Látom magunkat, ahogyan ott ülünk [a misszionáriusokkal szemben] az ágy/kanapé szélén a németországi emeleti lakásunkban, amely körülbelül akkora volt, mint a jelenlegi hálószobánk. Emlékszem, ámulatot és megnyugvást éreztem. Mindig is éreztem, hogy kell valami ilyesminek lennie valahol. Nem hittem, hogy Isten engedi, hogy oly vakon botladozzunk, ahogyan mi tettük… Annyira igaznak tűnt, és én elhittem.”

Nem sokkal azután, hogy elhatározták, hogy megkeresztelkednek, Wendy és Paul beszélgettek egy családtaggal, aki kritizálta az egyház azon álláspontját, hogy ki kaphatja meg a papságot, és ki nem. Összezavarodtak és elbizonytalanodtak. Azt mondták, ne látogassuk őket tovább – kivéve még egyszer, hogy elbúcsúzzunk. Nem tudtuk, hogyan válaszoljunk a kérdéseikre, de tudtuk, hogy kaptunk még egy utolsó lehetőséget. Miközben beszélgettünk, azt a sugalmazást kaptam, hogy elolvassam velük azt a szentírást, melyet nem régiben fedeztem fel a személyes tanulásom során: Péter és Kornélius történetét a Cselekedetek 10–11. fejezeteiben. Azon az estén megéltem az Úr misszionáriusoknak tett ígérete beteljesedését: „az adott órában, igen, az adott pillanatban megadatik nektek, hogy mit mondjatok… [és] a Szentlélek bizonyságot [tesz] mindazon dolgokról, amiket mondotok” (T&Sz 100:6, 8). Békességet éreztünk, miközben együtt imádkoztunk.

Évekkel később Wendy a következőket mondta ugyanerről az élményről: „Nem emlékszem rá, hogy mit mondtak, vagy miről beszélgettünk, de a világosság… a Lélek… újra ott volt közöttünk, és tudtam, hogy igaz, és bár nem értettem mindent teljesen, az üzenet attól még igaz volt, és nekünk el kellett fogadnunk azt, és tudtam, hogy a jövőben valamikor majd meg fogjuk érteni.”

Paul és Wendy megkeresztelkedtek. Nem sokkal később összepecsételték őket a templomban. A családi élet szokásos kihívásai mellett öt gyermeket neveltek fel, akik végül mind tevékennyé váltak az egyházban. Néhányan missziót szolgáltak. Paul tanár volt. Paul és Wendy gyönyörű duetteket énekeltek együtt az egyházban. Évekig Wendy vezette az egyházközsége kórusát. Nagyon szerették a templomot, és megismerték „a szentek örömé[t]” (Énós 1:3).

Egyszer, amikor a feleségemmel, Marie-vel ellátogattunk London egyik gyülekezetébe, találkoztam egy Libby Casas nevű asszonnyal, aki Maine államból származott. Mivel a Knaupp család volt az egyetlen, akiket Maine-ből ismertünk, megkérdeztük, hogy ő is ismeri-e őket. Felragyogott az arca: „Ismerem-e őket? Wendy nagyon kedves barátom. Ő ismertetett meg engem az evangéliummal!” Wendy egy mosodában találkozott először Libbyvel – két édesanya a családja ruháit mosta –, és megosztotta Libbyvel az evangéliumot, ahogyan mi is tettük Wendyvel a vasútállomáson. Ami először lenyűgözte Libbyt az egyházzal kapcsolatban, az Wendy személyes példájának ereje volt – mint édesanya, feleség és emberi lény. Libby számára – először legalábbis – maga Wendy volt a visszaállítás üzenete.

A Knaupp család később Oregonba költözött. Majd tavaly, miután hallottuk, hogy Wendy rákos lett, abban az áldásban volt részünk, hogy találkozhattunk velük Utahban egy általános konferencia alkalmával. Wendy férje, a visszatért misszionárius fiuk és én adtunk neki egy áldást. Megosztottuk az elmúlt négy évtized élményeit egymással. Nyilvánvaló volt, hogy az evangélium jelentett mindent a számukra. Ez volt az életük, valamint a gyermekeik életének központja és célja. Paul és Wendy nagyon szerettek volna egészségesek lenni, hogy betölthessék azon álmukat, hogy missziót szolgáljanak együtt.

Nem sokkal halála előtt, Wendy a következőket írta nekem egy levelében: „Tényleg úgy érzem, hogy az Úr karjaiban vagyok. Ő bármit megtehet, amit szeretne, és én az Ő gondjaira vagyok bízva.” Kifejezte az evangélium és a családja iránti háláját, majd ezt írta: „Hát nem csodálatos az Úr!”

Wendy elment közülünk, és szörnyen hiányzik a családjának. Amikor a fia értesített minket a haláláról, ezt mondta: „Köszönöm, hogy megismertették az édesanyámat az evangélium világosságával. Mindig a parancsolatoknak engedelmeskedve élt.” Elmondta, hogy egyszer a következőket írta neki az édesanyja: „Szeretem az Urat, és örökké hálás leszek [Neki] azért, hogy elhozta e felbecsülhetetlen értékű evangéliumot az életembe. Mindennél jobban szeretnék hithűnek bizonyulni, és igazán próbálkozom így tenni.”

Mivel az evangélium jelentett mindent Wendy és a családja számára, mi, akik az ő misszionáriusai voltunk, megértjük, „mily nagy lesz a ti örömötök” (T&Sz 18:15) vele Atyánk királyságában. Az evangélium jelentett mindent a számára, így hát számomra a vele kapcsolatos misszionáriusi élményeim jelentenek mindent. Nem csoda, hogy az Úr azt mondta, a misszionáriusi munka „lesz szám[unkra] a legértékesebb dolog” (T&Sz 15:6; kiemelés hozzáadva).

Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Kérem a szenteket, tegyenek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy ellássák a misszionáriusokat [olyan emberek] neveivel, akiket [a misszionáriusok] esetleg taníthatnak. […] Mindazok, akik a ti erőfeszítéseiteknek köszönhetően jönnek az egyházba, boldogságot fognak hozni az életetekbe. Ezt ígérem mindegyikőtöknek” („Lelkesítő gondolatok”, Liahóna, 2003. okt., 3. o.).

Első kézből tapasztaltam meg, mit jelent ez az ígéret. Én is kérlek benneteket, hogy ismertessétek meg legalább egy emberrel az egyházat idén – és ne adjátok fel, ha ellenállásba ütköztök. Ha gondoskodtok arról, hogy nem szalasztotok el egyetlen lehetőséget sem, akkor Wendy Knaupp-pal együtt mondhatjátok majd: „Hát nem csodálatos az Úr!”