Az úrvacsora és az áldozat

Hat hónappal ezelőtt, az áprilisi általános konferencián felmentettek a beszéd alól, mivel egy súlyos műtétből lábadoztam. Életben maradtam, most pedig abban az örömben van részem, hogy megköszönjem az áldásokat, a vigaszt és a készséges segítségét az Első Elnökségben és a Tizenkettek Kvórumában lévő fivéreimnek, és a többi csodálatos ismerősömnek és barátomnak, akiknek oly sokkal tartozom, és akik körülvették drága feleségemet, Rubyt, és a családomat az idejükkel, figyelmükkel és az imáikkal…

Egészségi állapotom válságának estéjén tudtam, hogy valami nagyon komoly dolog történt velem. Az események gyorsan követték egymást – az oly hevesen rám törő fájdalom, az én drága Rubym, ahogy telefonál az orvosnak és a családunknak, én pedig térdelve kapaszkodom a kádba támaszért, némi vigaszt és a fájdalom enyhülését remélve. Esedeztem Mennyei Atyámhoz, hogy kímélje meg még egy kicsit az életemet, hogy adjon nekem még egy kis időt végezni a munkáját, ha ezt Ő is így akarja.

Mialatt még imádkoztam, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A mentőautó szirénája volt az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elvesztettem eszméletemet, amely a következő néhány napig tartott.

A borzasztó fájdalom és a körülöttem lévő felbolydulás alábbhagyott. Akkorra egy nyugodt, békés helyen voltam, ahol minden békés és csendes volt. Két személyre lettem figyelmes a távoli domboldalon, az egyikük magasabban állt a másiknál. Nem ismertem fel részletesen a vonásaikat. A magasabban álló személy rámutatott valamire, amit nem láttam.

Semmilyen hangot nem hallottam, de tudtam, hogy szent helyen és szent légkörben vagyok. Az elkövetkező napok és órák alatt újra és újra a fejembe villant az Ember Fiának örökre szóló küldetése és felmagasztosult állapota. Bizonyságot teszek arról, hogy Ő Jézus a Krisztus, Isten Fia, mindannyiunk Szabadítója, az egész emberiség Megváltója, a végtelen szeretet, irgalom és megbocsátás Forrása, a világ Világossága és Élete. Már azelőtt is ismertem eme igazságot – soha nem vontam kétségbe, és nem kételkedtem benne. Most azonban egy rendkívül szokatlan módon ismertem meg ezeket az isteni igazságokat, ahogy a Lélek mélyen megérintette a szívemet és a lelkemet.

Az Ő földi missziójáról láttam egy panorámaszerű képet: a kereszteléséről, tanításáról, ahogy meggyógyítja a betegeket és a bénákat, a látszat kihallgatásáról, a keresztre feszítéséről, a feltámadásáról és a mennybemeneteléről. Lenyűgöző részletekben jöttek az elmémbe az Ő földi szolgálatának eseményei, megerősítve ezzel a szentírásbeli szemtanúk feljegyzéseit. Tanítottak engem, Isten Szent Lelke pedig felnyitotta értelmem szemeit, ezért sok mindent láttam.

Az első jelenet a Szabadítót és az Ő apostolait mutatta a felházban az árulás estéjén. A húsvéti vacsorát követően tanította és elkészítette legkedvesebb barátainak az úrvacsora szentségét az Ő eljövendő áldozata emlékére. Annyira lenyűgöző volt ez a kép számomra – a Szabadító mindannyiuk iránti túlcsorduló szeretete. Tanúja voltam az ő körültekintő gondoskodásának a jelentős részletekkel kapcsolatban – annak, ahogyan megmossa mindegyik apostol poros lábát, ahogyan megtöri és megáldja a vekni barna kenyeret és megáldja a bort, majd pedig ahogy közli az irtózatos tényt, hogy az egyikük el fogja Őt árulni.

Megmagyarázta, hogy miért távozott el Júdás, és mesélt a többieknek a hamarosan bekövetkező eseményekről.

Ezután következett a Szabadító ünnepélyes beszéde, amikor ezt mondta a tizenegynek: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot” (János 16:33).

Szabadítónk imádkozott Atyjához és elismerte az Atyát mint saját felhatalmazásának és erejének forrását – azért, hogy kiterjeszti az örök életet mindazokra, akik érdemesek arra.

Így imádkozott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”

Majd Jézus áhítattal hozzátette:

„Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.

És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt” (János 17:3–5).

Nem csak azokért a tanítványokért könyörgött, akiket a világból elhívott és akik hűek voltak a Róla való bizonyságukhoz, „hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem” (János 17:20).

Miután elénekeltek egy himnuszt, Jézus és a tizenegy kimentek az Olajfák hegyére. Ott, a kertben, valamilyen, az értelmünket meghaladó módon a Szabadító magára vette az emberiség bűneinek terhét Ádámtól kezdve a világ végezetéig. Lukács elmesélése szerint, a kertben való haláltusája olyan heves volt, hogy „az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács 22:44). Olyan gyötrelmet szenvedett el, és olyan terhet viselt, amilyenre semelyik ember nem lett volna képes. A gyötrelem azon órájában a mi Szabadítónk legyőzte Sátán minden hatalmát.

A megdicsőült Úr ezt az egész emberiségre vonatkozó figyelmeztetést adta kinyilatkoztatásban Joseph Smithnek:

„Ezért megparancsolom neked, hogy tarts bűnbánatot…

Mert… én, Isten, mindenkiért [szenvedtem], hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek; […]

Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem…

Ezért ismét megparancsolom neked, hogy tarts bűnbánatot, különben mindenható hatalmammal alázatossá teszlek téged; és valld meg bűneidet, különben elszenveded ezeket a büntetéseket” (T&Sz 19:15–16, 18, 20).

Azon eszméletlenségben töltött napok során a Szentlélek ajándéka és hatalma által egy tökéletesebb tudást kaptam az Ő küldetéséről. Teljesebb tudást kaptam arról is, hogy mit jelent az Ő nevében gyakorolni a hatalmat, hogy felfedjük a mennyek országának titkait mindazok szabadulásáért, akik hithűek. A lelkem újból és újból tanításban részesült az elárulás, a látszat kihallgatás, maga az Istenség egyik tagja testének megkorbácsolása eseményeiről. Tanúja voltam annak, ahogyan abban a legyengült állapotban a keresztet cipelve felküszködte magát a hegyre, majd ahogyan a földön lévő keresztre feszítették őt, hogy az éles szegeket egy kalapáccsal beverhessék a kezeibe, a csuklóiba és a lábaiba, hogy azok tartsák a testét, amint a kereszten lógott, közszemlére téve.

Már a kezdetkor a keresztre feszítést választották számára, ami szörnyű és fájdalmas halált okozott. E gyötrelmekkel teli halál által mindenek alá ereszkedett, ahogyan feljegyezték, hogy a feltámadása által minden dolog fölé emelkedjen (lásd T&Sz 88:6).

Jézus Krisztus meghalt a szónak abban az értelmében, ahogyan mi mindannyian meg fogunk halni. Teste a sírban feküdt. Jézus halhatatlan lelke, amelyet kiválasztottak, hogy az emberek Szabadítója legyen, elment azon számtalan lélekhez, akik úgy hagyták el a halandó életet, hogy mind különböző mértékben voltak igazak Isten törvényeihez. Tudtukra adta a „halál kötelékéből való megmentés és a lehetséges szabadulás dicső hírét…, amely részét képezte Szabadítónknak az emberiség családjáért végzett, előre kijelölt és páratlan szolgálatának”¹.

Ki sem tudom fejezni nektek azt, hogy milyen mély hatást gyakoroltak a lelkemre ezek a jelenetek. Érzem örökkévaló jelentésüket, és rájövök, hogy „az egész szabadulás tervében nincs semmi, ami jelentőségét tekintve ahhoz a mindent felülmúló eseményhez – Urunk engesztelő áldozatához – lenne fogható. Ez a legfontosabb olyan egyedülálló dolog, amely valaha is bekövetkezett a teremtett dolgok teljes történelme folyamán; ez az a sziklaalap, amelyen az evangélium és minden egyéb nyugszik”², a kijelentés szerint.

Lehi atyánk ezt tanította fiának, Jákóbnak, és nekünk is napjainkban:

„A megváltás tehát a Szent Messiásban és ő általa jön el; mert ő telve van kegyelemmel és igazsággal.

Íme, áldozatként felajánlja magát a bűnért, hogy beteljesítse a törvényt, mindazokért, akiknek megtört a szívük és töredelmes a lelkük; és senki másért nem teljesíthető be a törvény.

Mily nagy tehát annak fontossága, hogy ezen dolgokat tudassák a föld lakóival, hogy tudhassák, hogy nincs olyan test, mely Isten jelenlétében lakhat, hacsak nem a Szent Messiás érdemei, és irgalma és kegyelme által, aki leteszi életét a test szerint, és a Lélek hatalma által újra felveszi azt, hogy véghezvigye a halottak feltámadását, lévén az első, aki felkel.

Ő tehát Istennek zsengéje, mivel közbenjár mind az emberek gyermekeiért; és akik hisznek benne, megszabadulnak” (2 Nefi 2:6–9).

Az úrvacsoragyűlésen a legértékesebb hódolattal kapcsolatos élményünk az úrvacsora szent szertartása, mert lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy a Szabadítóra és az Ő áldozatára összpontosítson az elménk és a szívünk.

Pál apostol óva intette a korai szenteket attól, hogy érdemtelenül egyenek ebből a kenyérből és igyanak az Úrnak poharából (lásd 1 Korinthusbeliek 11:27–30).

Maga a Szabadítónk is ezt tanította a nefitáknak: „Mert aki méltatlanul eszik és iszik a testemből és a véremből, az kárhozatot [hoz] a lelkére” (3 Nefi 8:29).

Azok, akik érdemesen vesznek az úrvacsorából, összhangban vannak az Úrral, és szövetségre lépnek Vele, hogy mindig emlékezni fognak az Ő áldozatára, amelyet a világ bűneiért hozott, hogy magukra veszik Krisztus nevét, és hogy mindig emlékeznek Őrá, és megtartják parancsolatait. A Szabadító pedig szövetségben fogadja, hogy mi, akik ezt tesszük, megkaphatjuk az Ő Lelkét, hogy az velünk legyen, és ha mindvégig hűek vagyunk, örök életet örökölhetünk.

Urunk kinyilatkoztatta Joseph Smithnek, hogy „nincs nagyobb ajándék a szabadítás ajándékánál” (T&Sz 6:13), amely terv az úrvacsorát a Szabadító engesztelő áldozatára való állandó emlékeztetőként foglalja magában. Utasításokat adott, miszerint „tanácsos, hogy az egyház gyakran találkozzon, és az Úr Jézus emlékezetére vegyen a kenyérből és a borból” (T&Sz 20:75).

A halhatatlanságot ingyenes ajándékként, egyedül Isten kegyelméből, igazlelkű cselekedetek nélkül is mindannyian megkapjuk. Az örök élet azonban az Ő evangéliuma törvényeinek és szertartásainak való engedelmesség jutalma.

Bizonyságomat teszem mindannyiótoknak, hogy a mi Mennyei Atyánk igenis megválaszolja igazlelkű könyörgéseinket. A megnövekedett tudás, amelyet kaptam, óriási hatást gyakorolt az életemre. A Szentlélek ajándéka egy felbecsülhetetlen tulajdon, és az megnyitja a kaput az Istenről való folyamatos tudásunkhoz és az örökkévaló örömhöz.

Egy 1989. októberi általános konferenciai beszédből; a nagybetűs írás és a központozás modernizálva.