12. fejezet

Jöjjetek vissza és lakmározzatok az Úr asztalánál

„Nyújtsátok ki karotokat a kevésbé tevékenyek felé, és éljétek át az örömöt, amelyben részetek lesz úgy nektek, mint az általatok megsegítetteknek…”

Howard W. Hunter életéből

Egy nappal azután, hogy az egyház elnöke lett, Howard W. Hunter szeretetteljesen meghívta azokat az egyháztagokat, akik nem voltak tevékenyek a részvételben:

„Azoknak, akik vétkeztek vagy akiket megsértettek, azt mondjuk, jöjjetek vissza. Azoknak, akik megbántva érzik magukat és küszködnek és félnek, azt mondjuk, hadd álljunk veletek, és hadd szárítsuk fel a könnyeiteket. Azoknak, akik össze vannak zavarodva, és minden oldalról tévedések ostromolják őket, azt mondjuk, jöjjetek a minden igazság Istenéhez és a folytonos kinyilatkoztatás egyházához. Jöjjetek vissza. Álljatok velünk. Haladjatok tovább. Legyetek hívőek. Minden jó, és minden jó lesz. Lakmározzatok Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában számotokra terített asztalnál, és törekedjetek annak a Jó Pásztornak a követésére, aki elkészítette azt. Legyen reménységetek, fejtsetek ki hitet, fogadjátok be – és adjátok ti is – a jószívűséget, Krisztus tiszta szeretetét.”¹

Néhány hónappal később, az egyház elnökeként mondott első általános konferenciai beszédében Hunter elnök kifejtette, hogy sugalmazást érez e hangsúlyos felhívás fenntartására. „Jöjjetek vissza! – mondta ismét. – Értsétek szó szerint [a Szabadító] meghívását, vagyis hogy »jer, kövess engem«. […] Ő az egyetlen biztos út; Ő a világ világossága.”²

Az élete során Hunter elnök sok egyháztagnak segített ismét tevékennyé válni. Így idézte fel fiatal felnőttkora egyik ilyen élményét:

„Az egyházközségem püspöke engem jelölt ki egyházközségi tanítónak egy olyan testvérhez, aki azzal dicsekedett, hogy ő a legidősebb diakónus az egyházban. Akkoriban a házitanítás megfelelője az egyházközségi tanítás volt. A testvér gondja az volt, hogy szeretett vasárnaponként golfozni. Csüggesztő volt úgy találkozni vele és a feleségével hónapról hónapra, hogy nem látszott a fejlődésnek semmiféle jele. Végül azonban sikerült megtalálni azt a megfelelő szót, amely egy fogékony húrt pendített meg benne. Ez a szó a szövetség volt. Ezt kérdeztük tőle: »Mit jelent számodra a keresztelés szövetsége?« Az arckifejezése megváltozott, és akkor először megláttuk a komoly oldalát is. Idővel azután elkezdett járni az óráinkra, felhagyott a golfozással, és elvitte a feleségét a templomba.”³

„Mindannyiunknak újra és újra el kellene olvasnunk az elveszett bárány példázatát… Remélem, hogy ezen példabeszéd üzenete mindannyiunk szívében nyomot hagy majd.”

Howard W. Hunter tanításai

Az elveszett bárány példázata arra tanít bennünket, hogy kutassuk az elveszetteket.

Az Első Elnökség jelentőségteljes felkérést [intézett] az egyház tagjaihoz…:

„Azoknak, akik többé már nem tevékenyek, és azoknak, akik bírálattal élnek, azt mondjuk: »Jöjjetek vissza. Jöjjetek vissza és lakmározzatok az Úr asztalánál, és ízleljétek meg ismét a szentek közösségének elégedettséget nyújtó gyümölcseit.«

Biztosak vagyunk abban, hogy sokan vágyakoznak visszatérni, de kínosnak érzik megtenni azt. Biztosítunk benneteket, hogy kitárt karok fogadnak és szolgálatkész kezek segítenek majd titeket.” (Ensign, March 1986, p. 88.)

Úgy vélem, hogy mindannyiunkra mély benyomást tett ez a nagylelkű felhívás. Hasonlatos volt ez ahhoz, amit Alma szögezett le a Mormon könyvében az Úr által adott felhívással kapcsolatban. Alma ezt mondta:

„Íme, ő minden emberhez felhívást intéz, mert ki van nyújtva feléjük az irgalom karja, és ő így szól: Tartsatok bűnbánatot, és én majd befogadlak benneteket.

Igen, ezt mondja: Jöjjetek hozzám, és vesztek az élet fájának gyümölcséből; igen, szabadon esztek és isztok az élet kenyeréből és az élet vizéből;

Igen, jöjjetek hozzám, hozzatok igazlelkű cselekedeteket…” (Alma 5:33–35).

Mindannyiunknak újra és újra el kellene olvasnunk az elveszett bárány példázatát, amely Lukács tizenötödik fejezetében található, a negyedik verssel kezdődően.

„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?

És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén.

És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, a mely elveszett vala” [Lukács 15:4–6]. […]

Joseph Smith próféta jelentősen megváltoztatta az egyik verset a Joseph Smith fordításban. Az így szól: „Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet, és nem megy a pusztába az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” (JSF Lukács 15:4; kiemelés hozzáadva).

Az a fordítás arra utal, hogy a pásztor biztonságban hagyja hátra a nyáját, és kimegy a pusztába – vagyis kimegy a világba az eltévedt ember után. Honnan tévedt el? Attól a nyájtól tévedt el, ahol védelem és biztonság van. Remélem, hogy ezen példabeszéd üzenete mindannyiunk szívében nyomot hagy majd.⁴

Az Úr azt várja tőlünk, hogy az Ő juhászbojtárai legyünk, és segítsünk visszahozni azokat, akik küszködnek vagy eltévedtek.

Mit tegyünk, hogy megsegítsük azokat, akik eltévedtek a pusztában?

Mivel a Mester a kilencvenkilenc hátrahagyásáról beszélt, és az egyetlen elveszett kereséséről a pusztában; továbbá, mivel az Első Elnökség azt a felhívást intézte azokhoz, akik többé már nem tevékenyek, és azokhoz, akik bírálattal élnek, hogy „jöjjetek vissza”, ezért arra hívunk benneteket, hogy kapcsolódjatok be a lelkek megmentésébe. Nyújtsátok ki karotokat a kevésbé tevékenyek felé, és éljétek át az örömöt, amelyben részetek lesz úgy nektek, mint az általatok megsegítetteknek, ha ti is részt vesztek és ők is részt vesznek azon meghívások tolmácsolásában, hogy [a távol lévők] jöjjenek vissza és lakmározzanak az Úr asztalánál.

Az Úr, a mi Jó Pásztorunk, azt várja tőlünk, hogy az ő juhászbojtárai legyünk, és segítsünk visszahozni azokat, akik küszködnek vagy eltévedtek. Nem mondhatjuk meg nektek, hogy miképpen tegyétek ezt, de amikor bekapcsolódtok és sugalmazásra törekedtek, siker fogja kísérni az erőfeszítéseiteket a területeiteken, …cövekeitekben és egyházközségeitekben. Néhány cövek már reagált a korábbi kérésekre, és figyelemre méltó sikerrel járt.

Az ismert himnusz szavai tartalmazzák a Szabadító hozzánk intézett felhívását:

Halld, Ő könyörögve szólít,
Gyengéden esedezik:
„Keresd meg az elveszettet,
Távol a karámtól, kinn!”

Ez a gyakran énekelt himnusz a tőlünk elvárható választ is megadja:

„Tégy minket hű [bojtárokká],
Adj igaz szeretetet;
Küldj ki a pusztába minket
Keresni, ki elveszett.”

(Himnuszok, 1985, 142. sz.)

Ha ezt tesszük, örökkévaló áldások érnek bennünket.⁵

Az elveszettek, a tévelygők és az elkóboroltak keresése az Úr munkáját képezi. […] Alma imádságos fohásza jó emlékeztetőül szolgál feladatunk szent mivoltát illetően:

„Ó Uram, add meg nekünk, hogy sikerüljön [a lelkeket] ismét tehozzád vezetnünk Krisztusban.

Íme, Ó Uram, értékes az ő lelkük…” (Alma 31:34–35).⁶

Fő célunk, hogy segítsünk az embereknek visszatérni Isten színe elé.

Az évek során az egyház nagyszabású erőfeszítéseket tett a kevésbé tevékenyek visszahozásáért. […] És milyen célból? Azért, hogy megmentsük a fivéreink és nővéreink lelkét, és gondoskodjunk arról, hogy részesüljenek a felmagasztosulás szertartásaiban.

Amikor cövekelnökként szolgáltam a Los Angeles-i területen, a tanácsosaimmal arra kértük a hozzánk tartozó püspököket, hogy gondosan válasszanak ki négy vagy öt olyan házaspárt, akik tovább szerettek volna fejlődni az egyházban. Egyesek kevésbé tevékenyek voltak, mások új megtértek, de mindannyian a lelki fejlődésre törekedtek. Összegyűjtöttük őket egy cöveki képzésre, és az evangéliumot tanítottuk nekik. A templom kiemelése helyett a Mennyei Atyánkkal és a Fiával, Jézus Krisztussal ápolt jobb kapcsolatra helyeztük a hangsúlyt. A gondos kiválasztási folyamatunk biztosította a sikert, és e párok többsége tevékennyé vált és elment a templomba.

Hadd osszak meg [egy másik] példát. […] Volt az egyik egyházközségben egy testvér, aki semmilyen gyűlésen nem vett részt. A felesége nem volt egyháztag, és valamelyest ellenséges is volt, tehát nem küldhettünk hozzájuk házitanítókat. A püspök azzal kereste meg ezt a testvért, hogy az illetőnek egy olyan kapcsolata van a Szabadítóval, amelyet szükséges lenne kiterjesztenie és kibővítenie. A testvér elmagyarázta a nem egyháztag feleségével kapcsolatos gondját, így a püspök vele is beszélt. Ugyanazt hangsúlyozta, vagyis azt az Úrral ápolt kapcsolatot, melyet ki kellett terjeszteni. Ő továbbra sem volt fogadókész, de örömmel hallotta, hogy az utolsó napi szentek hisznek Krisztusban, így végül részben enyhült az ellenállása.

A siker nem érkezett azonnal, de akik látogatták őket az otthonukban, mindig kihangsúlyozták a házaspár kapcsolatát az Úrral. Idővel a feleség is barátságossá vált, végül pedig beleegyezett, hogy a férjével együtt részt vegyen azon a cöveki képzésen, melyet a főtanács tagjai tartottak. Kihangsúlyoztuk a kereszteléskor kötött szövetséget, és a többi szövetséget. A feleség idővel az egyház tagja lett, a férj pedig eredményes papsági vezető. […]

Nagy benyomást tett rám a Mormon könyve címlapján szereplő azon kijelentés, mely szerint a szent könyv egyik célja, „hogy [Izráel háza az utolsó időkben] ismerhess[e] az Úr szövetségeit”. (Kiemelés hozzáadva.) Cövekelnökségként arra éreztünk sugalmazást, hogy ezt hangsúlyozzuk ki a kevésbé tevékenyek számára. Igyekeztünk azon az alapon megszólítani őket, hogy milyen fontosak az Úrral kötött szövetségeik; azután a keresztelési szövetség és a többi olyan szövetség fontosságáról tanítottuk őket, melyeket megköthetnek azért, hogy azok örökkévaló családként egyesítsék őket.⁷

Az egyház helyi szintű gördülékeny működésének egyetlen rendeltetése, hogy jogosulttá tegye az egyéneket visszatérni Isten színe elé. Ez csak úgy érhető el, ha részesülnek a szertartásokban, és templomi szövetségeket kötnek.⁸

Erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy az egész emberiség részére elérhetővé tegyük az evangélium szabadító szövetségeit és szertartásait – a nem egyháztagok részére a misszionáriusi erőfeszítéseink révén, a kevésbé tevékeny egyháztagok részére a barátkozási és aktiválási erőfeszítések révén, a tevékeny egyháztagok részére az egyházi részvétel és szolgálat révén, a fátyolon túlra távozottak részére pedig a halottak megváltásának munkája révén.⁹

Minden egyes egyháztag esetében egyetlen cél felé haladunk. Ez pedig az, hogy mindenki részesüljön az evangélium szertartásaiban, és szövetségeket kössön Mennyei Atyánkkal, hogy visszatérhessenek a színe elé. Ez a mi nagyszabású célunk. A szertartások és a szövetségek jelentik az eszközöket azon isteni természet eléréséhez, amely ismét visszavisz bennünket a színe elé. […]

Tartsátok észben a célt: arra hívni mindenkit, hogy jöjjenek Krisztushoz. […]

Fivéreim és nővéreim, bizonyságomat teszem az ő isteniségéről és azon hatalmáról, hogy megszabadítsa azokat, akik megtört szívvel és töredelmes lélekkel jönnek hozzá. A szertartások és az ő Szent Lelke által minden egyes ember megtisztulhat.¹⁰

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Hunter elnök arra buzdít minden egyháztagot, hogy újra és újra olvassa el az elveszett bárány példázatát (lásd 1. szakasz; Lukács 15:4–7). Milyen mondanivalókat szűrtél le a példázatból és az első szakaszban található más tanításokból? Gondold át, hogyan vezethetnek téged ezek a tanítások az egyházban való szolgálatod során.
Mik a feladataink az Úr juhászbojtáraiként? (Lásd 2. szakasz.) Hogyan segíthetünk az embereknek ismét tevékennyé válni az egyházban? Milyen áldásokban részesültél (vagy részesült egy ismerősöd) egy olyan személy révén, aki kinyújtotta feléd a kezét, amikor azok közé tartoztál, akik „küszködnek vagy eltévedtek”?
Mit tanulhatunk azokból a történetekből, melyeket Hunter elnök a 3. szakaszban említ? Miként segíthet a szövetségek kihangsúlyozása az egyháztagoknak ismét tevékennyé válni?

Kapcsolódó szentírások

Ezékiel 34:1–16; Lukács 15:11–32; János 10:1–16, 26–28; 13:35; 1 János 1:7; Móziás 18:8–10; Hélamán 6:3; 3 Nefi 18:32; Moróni 6:4–6; T&Sz 38:24

Tanulmányi segédlet

A tantétel olyan igazság, amely irányítja döntéseinket és tetteinket. „Miközben olvasol, kérdezd meg magadtól: »Mely evangéliumi tantételt tanítja ez a rész? Miként alkalmazhatom ezt az életemben?«” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 17.).