Az evangélium tanítása

Erőteljesen buzdítalak benneteket arra, hogy használjátok a szentírásokat a tanításotokban, valamint hogy tegyetek meg mindent, ami hatalmatokban áll, hogy segítsetek a tanulóknak használni azokat és megbarátkozni azokkal. Szeretném, ha fiataljaink bizodalmukat helyeznék a szentírásokba, és szeretném, ha kétféleképpen értelmeznétek ezt a kifejezést.

Először is azt akarjuk, hogy a tanulók bízzanak a szentírások erejében és igazságaiban; bízzanak abban, hogy Mennyei Atyjuk valóban szól hozzájuk a szentírásokon keresztül; bízzanak abban, hogy a szentírásokhoz fordulva választ kaphatnak gondjaikra és imáikra. Ez a bizalom egyik fajtája, amelyet remélem, meg fogtok adni tanulóitoknak, és meg is tudjátok adni nekik, ha naponta, óránként kimutatjátok nekik, hogy pontosan ily módon bíztok a szentírásokban. Mutassátok meg nekik, hogy ti magatok biztosak vagytok abban, hogy a szentírásokban benne rejlik a válasz az élet sok – sőt, valójában legtöbb – problémájára. Így amikor tanítotok, a szentírásokból tanítsatok.

A »szentírásokba vetett bizalom« [másik] jelentése nyilvánvalóan az, hogy olyan alaposan kell megtanítani a tanulóknak az alapműveket, hogy önbizalommal tudjanak járni-kelni bennük, megtanulván a bennük rejlő alapvető szentírásokat és prédikációkat és szövegrészeket. Reméljük, hogy tanulóitok között egy sem lesz, aki félelemmel telve vagy pironkodva vagy szégyenkezve hagyná el az osztálytermet amiatt, hogy nem kapja meg a szükséges segítséget, mert nem ismeri a szentírásokat elég jól ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő szakaszokat. Adjatok ezeknek a fiataloknak elégséges jártasságot a Bibliában, a Mormon könyvében, a Tan és a szövetségekben és a Nagyértékű gyöngyben ahhoz, hogy az általam előbb említett mindkét fajta bizodalommal rendelkezzenek.

Gyakran jut eszembe, hogy az egyházban lévő fiataljaink nagyon hasonlóak lennének az egyházon kívül lévő többi fiatalhoz, ha nem alakítanak ki bizonyos fokú ügyességet és hozzáértést az alapművekben. Mindannyian emlékeztek Joseph próféta szavaira, melyeket a Liberty börtönben való raboskodása idején vetett papírra: Többek között ezeket írta: „Mert sokan vannak még a földön minden felekezet, csoport és vallás körében, akiket elvakít az emberek körmönfont ravaszkodása, amivel lesben állnak, hogy megtévesszenek, és akik csak azért vannak távol az igazságtól, mert nem tudják, hol találjanak rá” (T&Sz 123:12; kiemelés hozzáadva).

[Tanítókként] az egyházban nagy felelősségünk van annak biztosításában, hogy a saját tagjaink – a saját fiataljaink – ne essenek bele ebbe a sajnálatos besorolásba: ne legyenek elvakítva; ne legyenek olyan jó, kiváló, érdemes fiatal férfiak és nők, akik csak azért vannak távol a szentírások igazságaitól, mert nem tudják, hol találjanak rá azon igazságokra, és mert nem rendelkeznek bizodalommal az alapműveik [használatában].³

[O]lyan módon készüljetek fel és éljetek, hogy veletek legyen az Úr Lelke a tanításaitokban. Oly sok minden van a világunkban, ami lerombolja a Lélek érzését, és oly sok minden, ami távol tartana bennünket attól, hogy velünk legyen a Lélek. Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt ezekért a fiatalokért, akiket minden felől támad és bombáz a világiasság. Meg kell tennünk mindent, amit csak lehet, hogy érezhessék az Úr Lelkének édes, bizonyosságot adó jelenlétét. […]

Ezen adományozási korszak egyik legalapvetőbb kinyilatkoztatásában ezt mondta az Úr: „És a Lélek a hit imája által adatik meg nektek; és ha nem kapjátok meg a Lelket, akkor nem taníthattok” (T&Sz 42:14).

Én úgy fogom fel ezt a verset, hogy nemcsak hogy nem szabad a Lélek nélkül tanítanunk, hanem ténylegesen nem is tudunk anélkül tanítani. A lelki dolgokról való tanulás egyszerűen nem valósulhat meg az Úr Lelkének oktató és megerősítő jelenléte nélkül. Úgy tűnik, hogy ezzel Joseph Smith is egyetértene: „Mindenkinek a Szentlélek hatalma és befolyása szerint kell prédikálnia az evangéliumot; és senki nem prédikálhatja az evangéliumot a Szentlélek nélkül” [Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 350.].

[…] Aggodalmat vált ki belőlem, amikor úgy tűnik, hogy az erős érzelmeket vagy a bőven patakzó könnyeket a Lélek jelenlétével azonosítják. Az Úr Lelke természetesen kiválthat erős érzelmeket, akár könnyeket is, de ez a külső megnyilvánulás nem tévesztendő össze magának a Léleknek a jelenlétével.

Fivéreim sokaságát figyeltem az évek során, és volt néhány ritka és elmondhatatlan lelki élményünk együtt. Azok az élmények mind különbözőek voltak, mind a maga módján különleges, és az ilyen szent pillanatokat hol könnyek kísérik, hol nem. Gyakran igen, de néha a teljes csend kíséri azokat. Más alkalmakkor az öröm kíséri azokat. Az igazságnak, a szívnek szóló kinyilatkoztatásnak nagyszerű megnyilvánulása pedig mindig kíséri azokat.

Adjatok tanítványaitoknak erőteljesen tanított evangéliumi igazságokat: ez a módja annak, hogy lelki élményeket adjatok nekik. Engedjétek, hogy természetesen jöjjön és ahogy kikívánkozik, talán könnyek hullatása mellett, de talán nem. Ha az, amit elmondotok, az igazság, és azt tisztán és őszinte meggyőződéssel mondjátok, azok a tanulók érezni fogják a nekik tanított igazság lelkületét, és fel fogják ismerni, hogy sugalmazás és kinyilatkoztatás jött a szívükbe. Így építjük a hitet. Így erősítjük meg a bizonyságokat – Isten tisztán és meggyőződéssel tanított igéjének hatalmával.

Figyeljetek az igazságra, hallgassatok a tanra, és engedjétek, hogy a Lélek megnyilvánulása úgy jöjjön, ahogy jön, a maga számos és változatos formáinak bármelyikében. Maradjatok a szilárd tantételeknél; tanítsatok tiszta szívből jövően. Akkor a Lélek behatol majd az elmétekbe és a szívetekbe, és minden tanulótok elméjébe és szívébe.⁴

Bizonyos vagyok abban, hogy felismeritek annak lehetséges veszélyét, hogy… tanulóitok inkább hozzátok kötődnek majd, semmint az evangéliumhoz. […] Ezért kell meghívnotok tanulóitokat magukba a szentírásokba, ahelyett, hogy csupán a ti értelmezéseteket és előadásotokat adnátok nekik. Ezért kell felhívnotok tanulóitokat arra, hogy érezzék az Úr Lelkét, ahelyett, hogy csupán megmutatnátok nekik annak személyes tükröződését bennetek. Ezért kell végső soron közvetlenül Krisztushoz hívnotok tanulóitokat, nem csupán ahhoz a személyhez, aki az Ő tanait tanítja, bármily kiválóan is. Nem lesztek mindig kéznél e tanulók számára. […]

Az a mi nagy feladatunk, hogy olyan alapokhoz rögzítsük e tanulókat, amelyek ott lesznek velük az életük során, hogy afelé fordítsák őket, aki szereti őket, és aki ott is képes irányt mutatni nekik, ahová egyikünk sem fog velük tartani. Kérlek, ügyeljetek arra, hogy e tanulók hűsége a szentírások és az Úr és a visszaállított egyház iránti legyen. Fordítsátok őket az Atyaisten és Egyszülött Fia, Jézus Krisztus felé, és az igaz egyház vezetői felé. […] Adjátok meg nekik azokat az ajándékokat, amelyek akkor is továbbsegítik őket, amikor egyedül kell állniuk. Amikor ezt teszitek, nemzedékekre előre megáldatik az egész egyház.⁵

Mindig mély benyomást tett rám, hogy az Úr személyesen, egyénenként foglalkozik velünk. Sok dolgot teszünk az egyházban csoportokban, és szükségünk van bizonyos méretű szervezetekre, hogy segítségükkel jól igazgathassuk az egyházat, de oly sok fontos dolgot – a legfontosabb dolgokat – egyénileg tesszük. Egyenként mondjuk a gyermekáldást, még ha ikrekről vagy hármas ikrekről van is szó. Egyszerre egy gyermeket keresztelünk és konfirmálunk. Egyénenként veszünk az úrvacsorából, rendelnek el minket a papságba, vagy megyünk végig a templomi szertartásokon – olyan egyénként, aki éppen a Mennyei Atyánkkal ápolt kapcsolatát fejleszti. Lehetnek mellettünk mások ezen élmények során, ahogyan a tantermeitekben is vannak még mások, de a menny az egyes egyénekre, minden egyes személyre összpontosít.

Amikor Krisztus megjelent a nefitáknak, ezt mondta:

„Keljetek fel és jöjjetek hozzám, hogy kezeteket bebocsáthassátok az oldalamba, és hogy érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben…

És lőn, hogy a sokaság odament, és az oldalába bocsátották a kezeiket, és érezték a szögek nyomait a kezeiben és a lábfejeiben; és egyenként mind így tettek, míg mindannyian oda nem mentek, és a szemükkel láttak, és a kezeikkel éreztek, és biztosan tudták, és bizonyságot tettek…” (3 Nefi 11:14–15; kiemelés hozzáadva).

Ez az élmény időbe telt, mégis fontos volt, hogy minden egyes ember átélje ezt a tapasztalatot, hogy minden egyes szempár és minden pár kéz részesüljön ebben a megerősítő, személyes tanúságban. Később Krisztus ugyanígy foglalkozott a nefita gyermekekkel. „[V]ette a kisgyermekeiket, egyenként, és megáldotta őket, és imádkozott értük az Atyához” (3 Nefi 17:21; kiemelés hozzáadva).

Nehéz lesz megadnotok mindazt a személyes figyelmet, amelyet egyes tanulóitok megkívánnak és igényelnek is, de próbáljatok meg a tőletek telhető legjobban egyénekként gondolni rájuk, hogy valami személyeset és különlegeset érezhessenek a törődésetekben – a tanítójuk törődésében. Imádkozzatok, hogy megtudjátok, melyik tanulónak milyen segítségre van szüksége, és maradjatok fogékonyak azokra a sugalmazásokra, amikor elérkeznek. […] Emlékezzetek arra, hogy a legeslegjobb tanítás személyesen és gyakran a tantermen kívül zajlik. […]

Arra irányuló igyekezetetek során, hogy egyénileg tanítsatok minden egyes tanulót, egészen biztosan rá fogtok jönni, hogy egyesek nem teljesítenek olyan jól mint mások, és olyanok is vannak, akik egyáltalán nem mennek el az órára. Tanúsíts személyes érdeklődést az ilyen tanulók iránt: vedd a fáradságot, hogy meghívd és visszasegítsd az elveszett juhokat a nyájba. „Emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében” (T&Sz 18:10). Szabadítónk felmérhetetlen árat fizetett minden egyes emberért, és ránk hárul, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsük a munkájában. Ránk hárul, hogy gondoskodjunk arról, hogy az engesztelés ajándéka megadasson minden olyan fiatal férfinak vagy nőnek, akiért felelősséggel tartozunk. A ti helyzetetekben ez annyit jelent, hogy teljes mértékben lefoglaljátok őket tevékenységekkel az osztályaitokban.

Fordítsatok különleges figyelmet azokra, akik esetleg küszködnek, és szükség esetén menjetek, és találjátok meg az elveszett juhokat. Egy pár soros levelezőlap, egy telefonhívás vagy – lehetőség szerint – egy otthoni, személyes látogatás sok esetben fog csodálatos eredményre vezetni. Az olyan fiatalra fordított személyes figyelemmel, aki éppen kezd eltávolodni, hosszú órák – sőt, hosszú évek – erőfeszítéseit lehet megtakarítani később, amikor megkíséreljük az illetőt ismét tevékennyé tenni az egyházban. Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, hogy megerősítsétek az erőset, és ismét lehorgonyozzátok a sodródókat ebben a korban.⁶

Oly nagyon szükséges tehát számunkra, hogy [tanítókként] megfelelő példát mutassunk, szorgalmasak és éberek legyünk a saját életünkben, megszenteljük a sabbat napját, tiszteletben tartsuk az egyházközség, a cövek és az egyház vezetését. Semmi illetlenség ne hagyja el a szánkat, ami bármely gyermeknek jogot vagy kiváltságot biztosítana ahhoz, hogy helytelenül cselekedjen. Bizonyos, hogy ha valami helytelent mondunk vagy teszünk, a gyermekek fel vannak hatalmazva annak követésére.

A példamutatás sokkal erőteljesebb hatást gyakorol az előírásoknál. Aki arról kíván meggyőzni másokat, hogy helyesen cselekedjenek, maga is helyesen kell, hogy cselekedjen. Való igaz, hogy aki betartja a jó előírásokat, mert azok jók, és nem hagyja magát befolyásolni mások hamislelkű viselkedésétől, bőségesebb jutalomban fog részesülni annál, aki mondja és nem teszi. […] A gyermekek hajlamosak utánozni azokat, akikbe a bizalmukat helyezik. Minél nagyobb a bizalmuk, annál könnyebben befolyásolhatók jóra vagy gonoszra. Minden jóravaló szent tiszteli a valódi jóságot, bárhol lássa is azt, és megpróbál minden jó példát utánozni.⁷

A nagyszerű tanító képlete nemcsak abból áll, hogy az Úr parancsolatai szerint éljen, és az Úr parancsolataiért emeljen szót, hanem abból is, hogy ima által szert tegyen a tanítás lelkére. Amikor szert teszünk arra a lélekre, és betartjuk az Úr parancsolatait, engedelmességben járva Őelőtte, akkor megváltozik azoknak az élete, akiket megérintünk, és arra indíttatnak majd, hogy igazlelkű életet éljenek.⁸

Minden tanítónak személyes bizonysággal kell rendelkeznie arról, hogy Isten él, Jézus Krisztus isteni küldetéséről, és arról, hogy valóság volt az Atya és Fiú megjelenése Joseph Smith előtt. Nemcsak hogy rendelkeznie kell azzal a tudással és bizonysággal, de legyen buzgó abban is, hogy kételkedés nélkül kinyilvánítsa hitelveit azoknak, akik tanulni érkeznek.⁹

Amikor egy tanító az Úr szándéka szerint végzi a feladatát, nagyszerű csoda megy ténylegesen végbe. Ma az egyház csodája nem a bőséggel meglévő gyógyulásokban van, nem abban, hogy a bénák járjanak, a vakok lássanak, a süketek halljanak, vagy hogy a betegek felkeljenek. Az egyháznak és Isten királyságának nagy csodája napjainkban és korunkban az emberi lélek átalakulása. Ezt látjuk, amikor az egyház cövekeit és misszióit utazzuk körbe – az emberi lélek átalakul, mert valaki az igazság tantételeit tanította.

Úgy van, ahogyan a maga korában Alma kijelentett népe tanítása során, amikor ezt mondta: „És most íme, azt kérdezem tőletek, egyházi [férfi- és nő]testvéreim, hogy megszülettetek-e már Istentől lelkileg? Átvettétek-e az ő képmását az ábrázatotokra? Megtapasztaltátok-e ezt a hatalmas változást a szívetekben?” (Alma 5:14.) Ez a tanítás célja. Ez az oka annak, amiért oly keményen munkálkodunk, törekszünk a Lélekre, és készítjük elő az elménket jó dolgokkal az Úr parancsolata szerint, hogy eszközök lehessünk az Úr kezében egy ember szívének megváltoztatásában. Célunk, hogy elültessük a gyermekek szívében a jó iránti vágyat, az igazlelkűség iránti vágyat, az Úr parancsolatainak megtartása iránti vágyat, a vágyat, hogy alázattal járjanak Őelőtte. Ha képesek vagyunk eszközök lenni az Úr kezében arra, hogy véghezvigyük ezt a hatalmas változást a gyermekek szívében, akkor megvalósítottuk a tanítói mivolt nagy csodáját. És tényleg, ez egy csoda. Nem értjük, hogy miként változtatja meg az Úr az emberek szívét, de megteszi. […]

Tanúságomat teszem a Lélek megújító hatalmáról az egyháztagok életében. Könyörgök hozzátok…, hogy szüntelenül munkálkodjatok igazlelkűségben és szentségben az Úr előtt azon feladat elvégzésében, amely ki lett jelölve számotokra.”¹⁰

Megjegyzés: Érdemes lehet az alábbi kérdések némelyikét a gyermekeiket tanító szülők szemszögéből megbeszélnetek.

• Hunter elnök arra buzdítja a tanítókat, hogy segítsenek a tanulóknak a „szentírásokba vetett bizalom” elnyerésében (1. szakasz). Mikor segítettek neked a szentírások a saját életed során? Volt már olyan, hogy választ találtál kérdéseidre a szentírásokban? Mikor? Hogyan segíthetünk másoknak, akár a saját otthonunkban is, hogy megtanulják szeretni a szentírásokat, és megtanuljanak támaszkodni azok erejére?

• Mit tanulhatunk a 2. szakaszból a Lélek általi tanításról? Milyen tapasztalataid voltak a Lélekkel történő tanítás és tanulás terén? Miket tehetsz, ami segít neked a Lélek által tanítani?

• Hogyan segíthet egy tanító a tanulóknak abban, hogy ne iránta, hanem a szentírások és az evangélium iránt alakítsanak ki kötődést? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan segíthet a tanító abban, hogy a tanulókat a Mennyei Atya és Jézus Krisztus felé fordítsa? Hogyan segíthet egy tanító a tanulóknak abban, hogy az evangéliumra alapozzanak, és így erősek maradjanak, „amikor egyedül kell állniuk”?

• Gondolkodj el Hunter elnöknek a minden egyes ember fontosságáról szóló tanításain (lásd 4. szakasz). Hogyan segíthetsz az általad tanítottaknak abban, hogy bizonyságot fejlesszenek ki, mely szerint Isten egyenként ismeri és szereti őket? Gondold át, hogy tanítóként te mit tehetsz azért, hogy egyenként kinyújtsd a karodat az általad tanítottak felé.

• Hunter elnök a példa általi tanítás fontosságát hangsúlyozza (lásd 5. szakasz). Miért erőteljesebb a példánk a szavainknál? Hogyan áldott meg téged egy olyan tanító, aki jó példát mutatott? Miként tanítja a gyermekeket szüleik példája?

• Tapasztaltad már a Hunter elnök által a 6. szakaszban említett „nagyszerű csodát”, akár tanárként, akár tanulóként? Mikor? Tűnődj el néhány olyan tanító példáján, akik jó hatást gyakoroltak az életedre. Mitől volt eredményes a befolyásuk? Hogyan taníthatjuk az evangéliumot nagyobb erővel – akár otthon, akár egy tanteremben, akár más környezetben?

János 21:15–17; 1 Korinthusbeliek 12:28; 2 Timótheus 3:14–17; 2 Nefi 33:1; Alma 17:2–3; 31:5; T&Sz 11:21–22; 50:17–22; 88:77–80

Írj fel cetlikre kérdéseket a fejezet végéről, vagy egyéb, a fejezethez kapcsolódó kérdéseket. Kérd meg az osztály tagjait, hogy válasszanak egy-egy kérdést, és keressenek a fejezetben olyan tanításokat, amelyek segítenek a megválaszolásban. Kérd meg őket, hogy osszák meg, mit találtak.