Az úrvacsora szentsége

[A pészah, az „elkerülés és kivonulás ünnepe”] a zsidó ünnepek között a legősibb. Megemlékezés egy olyan eseményről, amely megelőzte a hagyományos mózesi törvények kihirdetését is. Emlékeztet minden nemzedéket Izráel gyermekeinek a megígért földre való visszatérésére, és a nagy egyiptomi gyötrődésre, amely megelőzte azt. Emléket állít egy nép kivonulásának az alávetettségből és rabságból a szabadságba és szabadulásba. Ez az ószövetségi tavaszünnep, amikor a természet világa életre kel, növekedni kezd és termőre fordul.

A pészah összekapcsolódik a húsvét keresztény ünnepével… A pészah [és a húsvét] tanúságot tesznek az Isten által adott nagy ajándékról és az adományozásához kapcsolódó áldozatról. E két nagy vallási megemlékezés mindegyike azt hirdeti, hogy a halál „elkerül” bennünket, vagyis nem lehet végleges hatalma felettünk, és a sírnak nem lesz diadala.

Hogy kiszabadítsa Izráel gyermekeit Egyiptomból, maga Jehova szólt Mózeshez a Sinai-hegyen a lángoló bokorból:

„Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. […]

Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Égyiptomból” (2 Móz. 3:7, 10).

Mivel a fáraó hajthatatlan volt, sok csapás jött Egyiptomra, ám ennek ellenére „kemény maradt a Faraó szíve, és nem bocsátá el az Izráel fiait…” (2 Móz. 9:35).

A fáraó elutasítására válaszul az Úr ezt mondta: „És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Faraónak elsőszülöttétől fogva, a ki az ő királyi székében űl, a szolgálónak első szülöttéig, a ki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása” (2 Móz. 11:5).

Védelem gyanánt ezen utolsó és legszörnyűbb büntetéssel szemben, mely az egyiptomiakat sújtotta, az Úr arra utasította Mózes által Izráel gyermekeit, hogy minden férfi vegyen magának egy ép bárányt.

„És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, a hol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára.

A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű fűvekkel egyék meg azt. […]

És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálczáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az. […]

Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok?

Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, a ki elment az Izráel fiainak házai mellett Égyiptomban” (2 Móz. 12:7–8, 11, 26–27).

Miután az izraeliták megmenekültek a fáraó szorításából, a halál pedig elragadta az egyiptomi elsőszülötteket, az izráeliták végül átkeltek a Jordánon. Feljegyezték, hogy „Gilgálban táborozának Izráel fiai, és megkészíték a páskhát a hónapnak tizennegyedik napján, estve, Jérikhónak mezején” (Józs. 5:10). Ezután pedig évről évre így tettek a zsidó családok, beleértve József családját Máriával és a kisfiúval, Jézussal.⁴

János evangéliuma világossá teszi, hogy a pészah ünnepei jelentős mérföldköveket jelentettek Krisztus halandó szolgálata során. Szolgálata első pészahja alatt hirdette ki Jézus a küldetését, amikor megtisztította a templomot, elűzve kapuitól a pénzváltókat és az állatok árusait. A második pészah idején mutatta meg Jézus a hatalmát a kenyerek és a halak csodája által. Krisztus itt vezette be azokat a jelképeket, amelyek később még jelentőségteljesebbé válnak a felső szobában. Így szólt: „Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha” (János 6:35).

Természetesen Jézus az utolsó pészahja során juttatta kifejezésre ezen ősi ünnep teljességét. Halandó szolgálatának azon utolsó hetére Jézus már világosan tudta, hogy mit fog jelenteni számára ez a pészah. Sűrűsödtek az aggasztó előjelek. Máté ezt jegyezte fel:

„…mikor mindezeket a beszédeket elvégezte vala Jézus, monda az ő tanítványainak:

Tudjátok, hogy két nap mulva a husvétnak ünnepe lészen, és az embernek Fia elárultatik, hogy megfeszíttessék” (Mt. 26:1–2).

Pontosan tudva, hogy mi vár rá, Jézus megkérte Pétert és Jánost, hogy szervezzék meg a páskhai vacsorát. Azt mondta nekik, hogy kérdezzék meg az egyik ottani ház gazdáját: „Hol van az a szállás, a hol megeszem az én tanítványaimmal a husvéti bárányt?” (Lukács 22:11).

Bizonyos értelemben a születésének magányát tükrözte halálának magánya. A rókáknak barlangjuk volt, a madaraknak fészkük, de az ember Fiának nem volt hova a fejét lehajtania – sem születésekor, sem halandósága utolsó óráiban [lásd Máté 8:20].

Végül megtörténtek a pészahi étkezés előkészületei, összhangban a majdnem ezerötszáz éves hagyománnyal. Jézus leült a tanítványaival, és az ősi ünnephez tartozó áldozati bárány, kenyér és bor elfogyasztása után ezen ősi, Istentől kapott áldás újabb és szentebb jelentéséről tanította őket.

Fogott egyet a lapos, kerek, kovásztalan kenyerek közül, elmondta felette az áldást, darabokra tördelte, és szétosztotta az apostolok között, mondván: „Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lukács 22:19).

Amikor megtöltötték a poharat, Jézus a kezébe vette, és hálát adva arra kérte őket, hogy igyanak belőle, mondván: „E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik” (Lukács 22:20). Pál ezt mondta erről: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend” (1 Kor. 11:26).

Az állatok és füvek helyett a kenyér és a bor váltak ezután a nagy Bárány testének és vérének jelképeivé; olyan jelképekké, melyeket áhítattal és rá való emlékezéssel kell mindörökké enni és inni.

Ezen egyszerű de lenyűgöző módon a Szabadító bevezette azt a szertartást, melyet ma az úrvacsora szentségeként ismerünk. A Gecsemánéban átélt szenvedései, a Kálvárián hozott áldozata, és a kerti sírkamrából történt feltámadása révén Jézus beteljesítette az ősi törvényt, és egy új adományozási korszakot nyitott meg, melynek alapja az áldozat törvényének magasabb szintű, szentebb megértése. Többé nem követeltetett meg az emberektől, hogy feláldozzák nyájuk elsőszülöttjét, mert az Isten Elsőszülöttje eljött, hogy „végtelen és örökkévaló áldozatnak” ajánlja fel magát.

Ez az engesztelés és a feltámadás fensége, vagyis nemcsak a halál elkerülése, hanem végtelen áldozat által az örök élet ajándéka.⁵

Mily pontosan illett a védelem ezen ősi szövetségéről való megemlékezéshez [a pészahi vacsorához], hogy Jézus ekkor vezette be a védelem egy új szövetségének jelképeit – saját testének és vérének jelképeit. Amikor vette és megszegte a kenyeret, fogta és megáldotta a poharat, akkor úgy volt jelen, mint Isten Báránya, aki lelki táplálékot és örök szabadítást nyújt.⁶

Nemrégiben… kiváltságomban volt részt venni az otthoni egyházközségünk úrvacsorai gyűlésén. [M]iközben a papok elkészítették az úrvacsorát, ezt énekeltük:

Az egyik pap letérdelt a megtört kenyérhez, és imádkozott: „[H]ogy azt Fiad testének emlékezetére ehessék, és tanúsítsák neked, Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy Fiad nevét készek magukra venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani…” (T&Sz 20:77). A diakónusok eloszlottak a kápolnában, hogy kiosszák a megtört kenyeret. Az egyikük a padsorunkhoz lépett, és tartotta az ezüstös tálcát, amíg én vettem belőle. Utána én tartottam a tálcát Hunter nőtestvér előtt, hogy ő is vehessen belőle, majd pedig ő tartotta a mellette ülőnek. Így ment végig a tálca a soron, miközben mindenki szolgált és szolgálatban részesült.

Azokra az eseményekre gondoltam, melyek mintegy kétezer évvel ezelőtt, Jézus elárulásakor történtek. [A]z úrvacsora szentsége [azért lett bevezetve], hogy felváltsa az [állat]áldozatot, és emlékeztetőül szolgáljon mindenkinek, aki vesz belőle, hogy Ő igazán áldozatot hozott értük; és azért, hogy további emlékeztetőül szolgáljon azon szövetségeket illetően, melyeket az Ő követésére, a parancsolatai betartására, és a mindvégig való hithűségre kötöttek.

Miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutott Pál intése a korinthoszi egyháznak írt leveléből. Ezt mondta: „Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból,

Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét” (1 Kor. 11:27-29).

Gondterhelt voltam. Ezt kérdeztem magamtól: „Vajon minden más dolog elé helyezem-e Istent, és betartom-e az összes parancsolatát?” Ezután elmélkedés és elhatározás következett. Szövetséget kötni az Úrral arra, hogy mindig betartjuk a parancsolatait, komoly kötelezettség. E szövetség megújítása az úrvacsoravétel révén ugyanilyen komoly. Nagy jelentőséggel bírnak az elgondolkodás ünnepélyes pillanatai az úrvacsora kiosztása alatt. Ezek az önvizsgálat, a befelé tekintés, az önismeret pillanatai – az elmélkedés és az elhatározás ideje.

Időközben már a másik pap térdelt az asztalnál, és azért imádkozott, hogy akik isznak, azok „Fiad vérének emlékezetére tehessék, amely érettük ontatott, és… mindig emlékez[ze]nek őrá, hogy Lelke velük legyen” (T&Sz 20:79).

A halk elmélkedés csendjét csak egy csecsemő hangja törte meg, akit az édesanyja gyorsan magához ölelt. Semmi sem tűnik odaillőnek, ami megtöri a csendet e szent szertartás alatt, de egy kisgyermek hangja bizonyára nem bosszantja az Urat. Őt is egy szerető édesanya ringatta azon halandó életének kezdetén, amely Betlehemből indult és a Kálvária keresztjén ért véget.

A fiatal férfiak befejezték az úrvacsora kiosztását. Ezt követték a buzdítás és tanítás szavai, majd a záró himnusz és -ima, melyekkel le is zárultak azok a szent pillanatok, amikor „földi gond nem bánt” [lásd Titkos ima, Himnuszok, 86. sz.]. Hazafelé… ez a gondolat ötlött fel az elmémben: Milyen csodálatos is lenne, ha minden ember értené a keresztelés rendeltetését, és hajlandó lenne elfogadni azt; ha vágyna arra, hogy megtartsa azokat a szövetségeket, melyeket az Úr szolgálatára és a parancsolatai betartására köt azon szertartás során; és ha vágyna arra is, hogy vegyen az úrvacsorából a sabbat napján, megújítandó az Ő szolgálatára és a mindvégig való hithűségre kötött szövetségeket. […]

Az, hogy részt vettem az úrvacsorai gyűlésen, és vettem az úrvacsorából, jelentőségteljesebbé tette a napot, és úgy éreztem, hogy jobban értem annak okát, amiért az Úr ezt mondta: „És hogy még teljesebb mértékben megtarthasd magad szeplőtlennek a világtól, menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon;

Mert bizony, ez a nap jelöltetett ki számodra, hogy megpihenj munkáidtól, és odaadásodat leródd a Magasságosnak” (T&Sz 59:9–10).⁷

• Tekintsd át Hunter elnök tanításait az ősi Izráel pészahjáról (lásd 1. szakasz). Mit tanulhatunk a pészahból? Miként kapcsolódik a pészah a húsvét megünnepléséhez?

• Tekintsd át Hunter elnök beszámolóját arról, ahogy a Szabadító bevezette az úrvacsorát (lásd 2. szakasz). Miért jelentőségteljes számodra ez az esemény? Milyen módokon lehet az úrvacsora a „védelem szövetsége” számunkra?

• Mi tesz rád mély benyomást Hunter elnök úrvacsoravételi beszámolójából a 3. szakaszban? Mit tanulhatunk ebből a beszámolóból, amivel jelentőségteljesebbé tehetjük az úrvacsorát? Miképpen jelent áldást számodra az úrvacsoravétel?

1 Korinthusbeliek 5:7–8; 11:23–29; 3 Nefi 18:3–14; 20:8–9; Moróni 6:5–6; T&Sz 20:75–79; 27:1–2

„Amikor az evangéliumot tanítjuk, alázattal fel kell ismernünk, hogy a Szentlélek a valódi tanító. A mi kiváltságunk, hogy eszközök legyünk, melyeken keresztül a Szentlélek taníthat, tanúsíthat, vigasztalhat, és ösztönözhet másokat” (lásd Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 41.).