A jószívűség szabadítói ösvényén járni

Az ősi időkben az arany tisztaságának egyik próbáját egy sima, fekete kovapalán végezték, melyet próbakőnek neveztek. Amikor a próbakőhöz dörzsölték, az arany csíkot vagy nyomot hagyott annak felületén. Az aranyműves összehasonlította ezt a nyomot a saját színtáblázatával. A nyom annál vörösebb volt, minél több réz vagy más elem volt benne, és annál sárgább, minél magasabb volt az arany százaléka. Ez az eljárás meglehetősen pontosan mutatta ki az arany tisztaságát.

Az arany tisztaságának ellenőrzésére szolgáló próbaköves módszer gyors volt, és kielégítő volt ahhoz, amire a gyakorlatban kellett. Az az aranyműves viszont, aki még mindig kételkedett a tisztaságban, egy ennél pontosabb próbát végzett el, méghozzá egy tüzet is igénylő folyamat által.

Azt mondom nektek, hogy szerintem az Úr elkészített számotokra és számomra egy próbakövet, egy külső mércéjét ama belső tanítványságunknak, mely a hithűségünket jelöli, és amely túléli az eljövendő tüzeket.

Egy alkalommal, miközben Jézus az embereket tanította, egy bizonyos törvénytudó ment oda hozzá, és megkérdezte: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?”

Jézus, a mestertanító egy ellenkérdéssel válaszolt a törvényben nyilvánvalóan igen járatos férfinak: „A törvényben mi van megírva? mint olvasod?”

A férfi a két nagy parancsolat határozott összefoglalásával válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.”

Krisztus pedig jóváhagyólag azt felelte, hogy „ezt cselekedd, és élsz” (Lukács 10:25–28).

Az örök élet, az Istentől való élet, az az élet, melyre törekszünk, két parancsolatban gyökerezik. A szentírások kijelentik: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Máté 22:40). Szeresd Istent és szeresd a felebarátodat. E kettő közösen működik: elválaszthatatlanok. A legmagasabb értelemben véve akár hasonértelműnek is tekinthetők. Ráadásul olyan parancsolatok ezek, melyeket mindannyian gyakorolhatunk az életünkben.

Úgy tekinthetünk a törvénytudónak adott jézusi feleletre, mint az Úr próbakövére. Egy másik alkalommal azt is mondta, hogy „a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40). Ő azon fogja lemérni az iránta való elkötelezettségünket, hogy mennyire szeretjük és szolgáljuk embertársainkat. Vajon milyen nyomot hagyunk az Úr próbakövén? Vajon igazán jó felebarátok vagyunk? Vajon azt mutatja-e meg a próba, hogy 24 karátos aranyból vagyunk, vagy a bolondok aranyának nyomait mutatja ki?⁷

Mintha csak mentegetőzött volna azért, mert egy ilyen egyszerű kérdést tett fel a Mesternek, a törvénytudó igazolni akarta magát egy további kérdéssel: „De ki az én felebarátom?” (Lukács 10:29).

Mindannyiunknak örökké hálásnak kellene lennünk ezért a kérdésért, mivel a Szabadító erre adott válasza tartalmazza az egyik legbőségesebb és legtöbbször méltányolt példázatot, amelyet közülünk már mindenki sokszor olvasott és hallott:

„Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.

Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé.

Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé.

Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula.

És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.

Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked” (Lukács 10:30–35).

Azután Jézus megkérdezte a törvénytudót: „E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?” (Lukács 10:36). Ezzel a Mester feltartja a kereszténység próbakövét. Azt kéri, hogy vizsgáljuk meg rajta a nyomainkat.

A Krisztus példázatában szereplő papnak és lévitának egyaránt emlékeznie kellett volna a törvény követelményére: „Ha látod, hogy a te atyádfiának szamara vagy ökre az úton eldűlve fekszik, ne fordulj el azoktól, hanem vele együtt emeld fel azokat” (5 Mózes 22:4). És ha már egy ökröt, akkor mennyivel inkább hajlandónak kell lenni megsegíteni egy szükségben lévő testvért. Ahogyan azonban azt James E. Talmage elder írta: „Kifogásokat [a segítség mellőzésére] könnyű találni: oly könnyedén és sűrűn sarjadnak, mint az útszéli gyomok (Jesus the Christ, 3d ed., Salt Lake City: The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 1916, p. 431).

A szamaritánus példát mutatott nekünk tiszta keresztényi szeretetből. Együttérző volt: odament a rablók által megsebesített férfihoz, és bekötözte a sebeit. Elvitte egy fogadóba, ápolta, kifizette a költségeit, és további fizetséget ajánlott fel szükség esetére. Ez a történet egy felebarátnak a felebarátja iránti szeretetéről szól.

Egy régi mondás szerint, „a teljesen önmagába gubódzó ember igen kicsi csomagot tesz ki”. A szeretet valahogyan eléri, hogy a kicsi csomagból nagy legyen. A kulcs az, hogy szeressük felebarátainkat, beleértve azt a felebarátot, akit nehéz szeretni. Emlékeznünk kell arra, hogy bár a barátainkat mi szerezzük, a felebarátainkat mindenütt Isten alkotta. A szeretetnek nem lehet határa: elkötelezettségeink nem lehetnek korlátozottak. Krisztus ezt mondta: „Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?” (Máté 5:46).⁸

Joseph Smith levelet írt a szenteknek az Isten előtti megigazuláshoz szükséges egymás iránti szeretet témájában, melyet a Messenger and Advocate [Hírnök és szószóló] közölt. Ezt írta:

„Kedves Fivérek! Oly kötelesség ez, melyet minden szentnek szabadon kell megadnia az ő fivéreinek, vagyis hogy folyton szeresse őket és mindég istápolja őket. Hogy megigazuljunk Isten előtt szeretnünk kell egymást: le kell bírnunk a gonoszt, meg kell látogatnunk az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplőtelenül kell megtartunk magunkat a világtól, hiszʼ az ily erények a tiszta istentisztelet nagyszerű forrásából fakadnak. Erősítvén hitünket minden jó tulajdonság felvételével, melyek az áldott Jézus gyermekeit ékítik, imádkozhatunk az ima idejében, szerethetjük felebarátainkat mint önnön magunkat, és hívek maradhatunk a nyomorgatásokban, tudván, hogy nagyobb az ilyennek jutalma a menny királyságában. Mily vigasztalás! Mily öröm! Hadd éljem az igazak életét, és hadd legyen az én jutalmam is ilyetén!” (History of the Church, 2:229).

E két erénnyel – a szeretettel és a szolgálattal – kell rendelkeznünk, hogy jó felebarátok lehessünk, és békességet találjunk az életünkben. Minden bizonnyal jelen voltak ezek Willard Richards elder szívében is. Amikor Joseph és Hyrum vértanúságának délutánján a Carthage börtönben tartózkodtak, az egyik foglár azt tanácsolta, hogy a zárkákban nagyobb biztonságban lennének. Joseph akkor Richards elderhez fordult, és megkérdezte: „Ha mi bemegyünk a zárkába, velünk jönnél-e?”

Richards elder szeretetteljes válasza ez volt: „Joseph testvér, nem te kértél, hogy keljek át veled a folyón, nem te kértél, hogy Carthage-ba jöjjek veled. Nem te kértél arra sem, hogy eljöjjek veled a börtönbe – gondolod, hogy most magadra hagynálak? Megmondom, mit fogok tenni: ha arra kárhoztatnak téged, hogy »árulás« miatt felakasszanak, akkor engem akasszanak fel helyetted, és te megszabadulsz.”

Bizonyára alaposan elérzékenyülve és megindulva felelte erre Joseph: „De te nem teheted.”

Amire ez volt Richards elder határozott válasza: „Megteszem” (lásd B. H. Roberts, A Comprehensive History of the Church, 2:283).

Richards elder próbatétele talán nagyobb volt, mint amilyenekkel a legtöbben szembesülünk: inkább tűzpróba, mintsem próbakő. Ha azonban arra kérnének bennünket, képesek lennénk letenni az életünket a családunkért? A barátainkért? A felebarátainkért?

Az együttérzés próbaköve tanítványságunk mércéje, az Isten és az egymás iránti szeretetünk mércéje. Vajon tiszta arany lesz az általunk hagyott nyom, vagy – a paphoz és a lévitához hasonlóan – mi is inkább kerülünk a túloldalon?⁹

Megrázó és korai vértanúsága előtt alig egy évvel Joseph Smith próféta fontos üzenetet intézett a nauvooi utolsó napi szentekhez, melyben többek között ezt mondta:

„Ha biztosítani és ápolni akarjuk mások szeretetét, akkor szeretnünk kell másokat, még az ellenségeinket is, ugyanúgy, mint a barátainkat. […] A keresztényeknek fel kell hagyniuk az egymás közti pörlekedéssel és vitatkozással, és az egység és barátság elveit kell ápolniuk maguk között.” (History of the Church, 5:498–99.)

Ez ma is éppen olyan pompás tanács, mint amilyen [akkor] volt. A világnak, amelyben élünk, az otthonunkhoz közel és attól távol egyaránt Jézus Krisztus evangéliumára van szüksége. Az biztosítja az egyetlen módot, mely által a világ valaha is megismerheti a békességet. Kedvesebbnek kell lennünk egymáshoz, gyengédebbnek és megbocsátóbbnak. Késedelmesebbnek kell lennünk a haragra és gyorsabbnak a segítségnyújtásra. Ki kell nyújtanunk a barátság karját, és vissza kell tartanunk a megtorlás karját. Röviden tehát, szeretnünk kell egymást Krisztus tiszta szeretetével, valódi jószívűséggel és együttérzéssel, és szükség esetén a szenvedésekben való osztozással is, mert Isten is ily módon szeret bennünket.

Istentiszteleteinken gyakran éneklünk egy kedves himnuszt, melynek szövegét Susan Evans McCloud írta. Ha megengeditek, felidéznék nektek néhány sort abból a himnuszból.

Eltökéltebben és nagyobb jószívűséggel kell járnunk a Jézus által kijelölt ösvényen. Meg kell állnunk, hogy „másoknak hadd segíthess[ünk]”, és bizonyos, hogy ehhez a sajátunkat meghaladó „erőt nyer[ünk]”. Ha többet tennék azért, hogy elsajátítsuk a fájdalom enyhítésének módjait, számtalan lehetőség adódna az alkalmazásukra és arra, hogy a „fáradt, sebzett” emberek felé „gyengéd[ebb] szívvel” forduljunk. Igen, Uram, követnünk kell téged.¹⁰

„Új parancsolatot adok néktek – mondta [Jézus] –, hogy egymást szeressétek… Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:34–35). Ezt a szeretetet, mellyel mindannyiunknak rendelkeznünk kellene férfi- és nőtestvéreink iránt az emberiség családjában, és amellyel Krisztus rendelkezik mindannyiunk iránt, jószívűségnek, avagy „Krisztus tiszta szeretetének” nevezik. (Moróni 7:47.) Ez a szeretet vezetett Krisztus engesztelésének szenvedéséhez és áldozatához. Ez az emberi lélek által elérhető legmagasabb csúcs, és az emberi szív legmélyebb kifejezése.

[…] A jószívűség az összes többi isteni erényt magába foglalja. Egyaránt meghatározza a szabadítás tervének kezdetét és végét. Amikor minden más kudarcot vall is, a jószívűség – Krisztus szeretete –, nem vall kudarcot. Az összes isteni tulajdonság közül ez a legnagyobb.

Szívének teljességből fakadóan Jézus beszélt a szegényekkel, az elesettekkel, az özvegyekkel, a kisgyermekekkel; parasztokkal és halászokkal, a kecskék és juhok őrizőivel; idegenekkel és jövevényekkel, gazdagokkal, politikai hatalmasságokkal, valamint az ellenséges farizeusokkal és írástudókkal. Szolgálta a szegényeket, az éhezőket, a nélkülözőket, a betegeket. Megáldotta a bénákat, a vakokat, a süketeket és más testi fogyatékossággal rendelkező embereket. Kiűzte a démonokat és gonosz lelkeket, melyek elmebeli és érzelmi betegséget okoztak. Megtisztította azokat, akiket bűn terhelt. Ő a szeretet leckéit tanította, és folyton mások önzetlen szolgálatát végezte. Szeretetéből mindenki részesült. Mindenki „kiváltságos [volt], az egyik éppen úgy, mint a másik, és senkit nem tilt[ott] el” (2 Ne. 26:28). Ezek mind a határtalan jószívűségének megnyilvánulásai és példái.

A világnak, melyben élünk, nagyban hasznára válna, ha a férfiak és nők mindenütt Krisztus tiszta szeretetét gyakorolnák, amely kedves, szelíd és alázatos. Irigység és kevélység nélkül való. Önzetlen, mert semmire nem törekszik viszonzásképpen. Nem kedvez a gonoszságnak vagy rosszindulatnak, sem nem örvendezik a romlottságban; nem ad teret a vakbuzgóságnak, gyűlöletnek vagy erőszaknak. Elutasítja, hogy elnézze a gúnyt, a közönségességet, a bántalmazást vagy a kiközösítést. Arra buzdít különböző embereket, hogy keresztényi szeretetben éljenek együtt, vallástól, fajtól, nemzetiségtől, pénzügyi helyzettől, képzettségtől vagy kulturális háttértől függetlenül.

A Szabadító azt parancsolta nekünk, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett bennünket; hogy öltsük magunkra „a jószívűség kötelékét” (T&Sz 88:125), ahogyan ő is magára öltötte azt. Arra lettünk felszólítva, hogy tisztítsuk meg belső érzéseinket, változtassuk meg szívünket, igazítsuk külső tetteinket és megjelenésünket a megvallott hitünkhöz és ahhoz, amit belül érzünk. Krisztus igaz tanítványainak kell lennünk.¹¹

Vern Crowley testvér mesélte, hogy fiatalemberként elsajátított valamit abból az életbevágóan fontos leckéből, melyet Joseph próféta tanított a korai szenteknek Nauvooban, mikor azt mondta, hogy „szeretnünk kell másokat, még az ellenségeinket is, ugyanúgy, mint a barátainkat”. Ez mindannyiunknak jó lecke.

Miután édesapja megbetegedett, Vern Crowley vette át a családi autóbontó működtetését, bár még csak tizenöt éves volt. Voltak ügyfelek, akik kihasználták a fiatalembert, és éjjelente alkatrészek tünedeztek el a telepről. Vern mérges volt, és megesküdött, hogy el fog kapni valakit, akivel példát statuálhat. Övé lesz a bosszú.

Az egyik este, amikor édesapja már lábadozott, Vern a nap végén a bontó udvarán körözött. Már majdnem teljesen besötétedett. A telep egyik távoli sarkában egyszer csak megpillantott valakit, aki éppen a hátsó kerítés felé cipelt egy nagyobb szerkezetet. Rohant, mint egy futóbajnok, és elkapta az ifjú tolvajt. Az első gondolata az volt, hogy az öklével vezeti le a bosszúságát, azután elráncigálja a fiút az irodába és kihívja a rendőrséget. Harag és bosszúvágy töltötte meg a szívét. Elkapta a tolvajt, és szándékában állt jogos elégtételt venni rajta.

Váratlanul megjelent Vern apja, a fia vállára helyezte erőtlen, beteg kezét, és ezt mondta: „Látom, egy kicsit zaklatott vagy, Vern. Megengeded, hogy átvegyem?” Azután odalépett az ifjú majdnem-tolvajhoz, átkarolta a vállát, egy pillanatra a szemébe nézett, majd azt mondta: „Fiam, árulja el, miért csinálja ezt. Miért próbálta ellopni azt a sebváltót?” Ezután az idősebb Crowley, karját továbbra is a fiú vállán tartva, elindult az iroda felé, és amíg sétáltak, kikérdezte a fiatalembert az autójával kapcsolatos gondokról. Amikor odaértek az irodához, az apa azt mondta: „Nos, szerintem vége a kuplungjának, abból adódhat ez a gond.”

Ezalatt Vern csak dühöngött. „Kit érdekel a kuplungja?! – gondolta magában. – Hívjuk ki a rendőrséget, és zárjuk le az egészet.” Az édesapja azonban tovább beszélt. „Vern, hozz neki egy kuplungot. Hozz egy kinyomócsapágyat is. És hozz neki egy nyomótárcsát. Ennyi már biztosan elég lesz.” Apja átadta a fiatalembernek az alkatrészeket, aki megpróbálta kirabolni őket, és ezt mondta: „Fogja ezeket. És itt van a sebváltó is. Nem kell lopnia, fiatalember. Elég, ha kéri. Minden gondból van kiút. Az emberek szívesen segítenek.”

Vern Crowley testvér elmondta, hogy egy örök időkre szóló leckét tanult aznap. A fiatal férfi gyakran visszajött a telepre. Hónapról hónapra önként kifizette az alkatrészeket, melyeket Vic Crowley adott neki, beleértve a sebváltót is. Látogatásai során megkérdezte Verntől, hogy mitől olyan az édesapja, amilyen, és miért tette azt, amit tett. Vern beszélt neki egy keveset az utolsó napi szent hitelveikről, és hogy az édesapja mennyire szereti az Urat és az embereket. Idővel ez a majdnem-tolvaj megkeresztelkedett. Vern később ezt mondta: „Ma már nehéz leírnom, hogy mit éreztem és mit éltem át a történtek során. Én is fiatal voltam. Elkaptam a gonosztevőmet. A legnagyobb büntetést akartam kiszabni rá. Édesapám azonban megtanított nekem egy másik utat.”

Egy másik utat? Egy jobb utat? Egy magasztosabb utat? Egy még különb utat? Ó, mennyire hasznára válna a világnak egy ilyen pompás lecke! Ahogyan azt Moróni is kijelenti:

„Ezért, aki hisz Istenben, az biztosan remélhet egy jobb világot…

[F]iának ajándéka által Isten még különb utat mutatott…” (Ether 12:4, 11).¹²

• Mit ért Hunter elnök az alatt, hogy a két nagy parancsolat alkotja az Úr próbakövét? (Lásd 1. szakasz.) Töprengj el azon, milyen válaszokat adnál Hunter elnöknek az 1. szakasz végén feltett kérdéseire.

• Tekintsd át Hunter elnök összefoglalóját az irgalmas szamaritánus példázatáról (lásd 2. szakasz). Mit tanulhatunk e tanításokból a felebarátaink iránti szeretetről? Miként növelhetjük szeretetünket azok iránt, akiket esetleg „nehéz szeretni”?

• A 3. szakaszban Hunter elnök arról tanít, hogy szeretnünk és szolgálnunk kell másokat a nyomorúságukban. Miképpen áldott meg téged az, hogy valaki szeretett és szolgált téged a szükség idején?

• Gondolkodj el Hunter elnök azon tanításain, melyek a jószívűség szabadítói példájának követéséről szólnak (lásd 4. szakasz). Hogyan fejleszthetünk ki nagyobb szeretetet mások iránt? Milyen módokon tudjuk tevékenyebben kimutatni a szeretetünket?

• Az 5. szakaszban Hunter elnök áttekint néhány módot, ahogyan Krisztus kimutatta a szeretetét. Érezted-e már a Szabadító szeretetét az életedben? Mikor? Milyen áldások fakadtak abból, hogy „Krisztus tiszta szeretetét gyakorol[tad]”?

• Mit tanulhatunk Hunter elnök Vern Crowley-ról szóló történetéből? (Lásd 6. szakasz.) Miként válthatjuk fel a „harag és bosszúvágy” érzéseit a jószívűség érzésével? Milyen élmények segítettek neked megtudni, hogy a jószívűség egy „még különb [út]”?

Máté 25:31–46; 1 Korinthusbeliek 13; Efézusbeliek 4:29–32; 1 János 4:20; Móziás 4:13–27; Alma 34:28–29; Ether 12:33–34; Moróni 7:45–48; T&Sz 121:45–46

„Ha a tanultak szerint cselekszel, még több dolgot fogsz megérteni maradandóan (lásd János 7:17)” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2008]. 19.). Érdemes lehet feltenned magadnak a kérdést, hogy miképpen alkalmazhatod a tanításokat a saját otthonodban, munkádban és egyházi elhívásaidban.