„Az én békességemet adom néktek”

Krisztus születéséről jövendölve több mint 700 évvel annak bekövetkezte előtt, Ésaiás próféta nagyfokú csodálatot kifejező címeket használt… Jelen világunkban különösen érdekes lehet az egyik ilyen cím: „a Békesség Fejedelme” (Ésaiás 9:6). „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége” – jelentette ki Ésaiás (7. vers). Mily izgalmas reménység ez egy háborúban megfáradt, bűnterhelt világ számára!⁴

Az a béke, mely után a világ vágyakozik, a felfüggesztett ellenségeskedés időszaka. Az emberek azonban nem jönnek rá, hogy a béke egy olyan létállapot, amely kizárólag az Isten által szabott feltételeknek és körülményeknek megfelelően jöhet el az emberhez, és semmilyen egyéb módon.

Ésaiás könyvének egyik zsoltárában vannak ezek a szavak: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik” (Ésaiás 26:3). Ezt a teljes békét, melyet Ésaiás említ, csak az Istenbe vetett hiten keresztül lehet elnyerni. Egy hitetlen világ ezt nem érti.

Amikor Jézus utoljára vacsorázott a Tizenkettekkel, megmosta a lábukat, megtörte számukra a kenyeret, és körbeadta a poharat. Miután pedig Júdás eltávozott közülük, a Mester hosszabban beszélt hozzájuk. Beszélt többek között a küszöbön álló haláláról és a nekik hagyott örökségéről. Nem halmozott fel javakat, tulajdont, vagyont. A feljegyzések nem számolnak be más tulajdonáról, mint az általa hordott ruháról, és még azt is szétosztották egymás között azok a katonák, akik a másnapi keresztre feszítését követően sorsot vetettek a köpenyére. Hagyatékát ezen egyszerű, mégis mélyértelmű szavakkal adta át a tanítványainak: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14:27.)

A megszokott zsidó köszöntést és áldást használta: „Az én békességemet adom néktek.” E köszöntést és adományozást azonban nem a megszokott értelemben kellett értelmezniük, mivel azt is hozzátette, hogy „nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja”. Nem üres jó kívánság, nem csupán udvarias ünnepélyesség volt ez, mint ahogy a világban az emberek megszokásból használják e szavakat, hanem a béke alkotójaként és fejedelmeként adta nekik azt. Rájuk ruházta azt, és ezt mondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” Néhány óra múlva sok zaklatásban lett részük, de az ő békéjével legyőzhették a félelmet, és szilárdan állhattak.

Az utolsó nekik adott kijelentése azon az emlékezetes estén a záró ima előtt így szólt: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot” (János 16:33).⁵

Csak egy iránymutató kéz van a világegyetemben, csak egyetlen valóban csalhatatlan világosság, egyetlen biztos jelzőfény a világnak. Ez a világosság Jézus Krisztus, a világ világossága és élete; az a világosság, akit a Mormon könyve egyik prófétája úgy jellemzett, hogy „világosság, mely végtelen, melyet soha nem lehet elsötétíteni” (Móziás 16:9).

Legyünk akár egyéni férfiak és nők, családok, közösségek vagy nemzetek, amikor a menedék és békesség partjait keressük, akkor Krisztus az egyetlen jelzőfény, amelyre végső soron hagyatkozhatunk. Ő mondta ezt a saját küldetéséről: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6). […]

Gondoljátok át például Krisztus ezen útmutatását a tanítványainak. Azt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket” (Máté 5:44).

Gondoljátok el, milyen változást hozna már önmagában is ez az intés a szomszédságotokban és az enyémben, a közösségben, ahol gyermekeitekkel éltek, valamint a hatalmas világméretű családunkat alkotó nemzetekben. Tisztában vagyok vele, hogy ez a tan jelentős kihívást jelent, de az biztos, hogy kellemesebb kihívás ez annál, amilyen rettenetes feladatokat jelent nekünk a háború, a szegénység és a fájdalom, amellyel még mindig szembenéz a világ.⁶

Amikor megpróbálunk segíteni azoknak, akik megbántottak, amikor azokért imádkozunk, akik igazságtalanul kihasználtak, az életünk gyönyörű lehet. Békességet nyerhetünk, amikor egységbe kerülünk a Lélekkel és egymással, miközben az Urat szolgáljuk és betartjuk a parancsolatait.⁷

A világnak, amelyben élünk, az otthonunkhoz közel és attól távol egyaránt szüksége van Jézus Krisztus evangéliumára. Az biztosítja az egyetlen módot, mely által a világ valaha is megismerheti a békességet. […] Békésebb világra van szükségünk, amely békésebb családokból, szomszédságokból és közösségekből nő ki. Az ilyen békesség biztosításához és ápolásához „szeretnünk kell másokat, még az ellenségeinket is, ugyanúgy, mint a barátainkat” [Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 415.]. […] Ki kell nyújtanunk a barátság karját. Kedvesebbnek, gyengédebbnek, megbocsátóbbnak kell lennünk, és késedelmesebbnek a haragra.⁸

Isten fő cselekvési módja a meggyőzés és a türelem és a hosszútűrés, nem pedig a kényszerítés és az éles összeütközés. Gyengéd rábeszéléssel és édes győzködéssel cselekszik.⁹

Nincs békesség ígérve azoknak, akik elvetik Istent, azoknak, akik nem tartják be a parancsolatait, vagy azoknak, akik megszegik a törvényeit. Ésaiás próféta a vezetők hanyatlásáról és romlásáról beszélt, majd így folytatta az intelmeit: „És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (Ésaiás 57:20–21). […]

A Szabadító iránti közömbösség, vagy Isten parancsolatainak be nem tartása bizonytalanságot, belső nyugtalanságot, és viszálykodást eredményez. Ezek a békesség ellentétei. Békességre csak feltétel nélküli megadás révén tehet szert az egyén – ha megadja magát annak, aki a békesség fejedelme, akinek hatalmában áll békességet adományozni.¹⁰

A világ gyakran hangzatos szalagcímekben közölt bajainak emlékeztetnie kellene bennünket arra, hogy törekedjünk arra a békességre, mely a Krisztus evangéliumának egyszerű tantételei szerinti életből fakad. A lármás kisebbségek nem fogják felborítani lelkünk békéjét, ha szeretjük embertársainkat, és hitünk van a Szabadító engesztelő áldozatában és abban a csendes bizonyosságban, melyet az örökkévaló életet illetően ad. Hol találunk ilyen hitet egy zavaros világban? Az Úr ezt mondta: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Lukács 11:9–10).¹¹

Úgy tűnik, hogy mindenkinek muszáj elfogadnia két örök igazságot, ha békességet szeretnénk találni ebben a világban és örök életet az eljövendő világban. (1) Azt, hogy Jézus a Krisztus, Mennyei Atyánk igazi örökkévaló fia, aki abból a kifejezett célból jött a földre, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől és a sírtól, és hogy ő él, hogy visszavigyen bennünket az Atya színe elé. (2) Azt, hogy Joseph Smith a prófétája volt, akit azon igazság visszaállítására támasztott ezen utolsó napon, mely a vétkek miatt korábban elveszett az emberiség számára. Ha minden ember elfogadná e két alapvető igazságot, és ezek szerint élne, az békességet hozna a világba.¹²

Ha te, saját magad, ellenállsz [a] kísértéseknek, és eltökéled magadat, hogy megfizeted a napi árat, és hogy a „ki mint vet, úgy arat” törvénye szerint élsz, tiszta, erkölcsös gondolatok és gyakorlat által; tisztességes, becsületes kapcsolatok által; feddhetetlenség és lelkiismeretesség által a tanulmányaidban; böjt, ima és hódolat által – akkor szabadságot és belső békét és jólétet fogsz aratni.¹³

Az önzetlen szolgálattal teli élet telve lesz olyan békességgel is, amely meghaladja a felfogóképességet. […] E békességet csak az evangélium tantételei szerint élet hozhatja el. E tantételek alkotják a Békesség Fejedelmének programját.¹⁴

A világban oly sok minden van úgy kitalálva, hogy elpusztítsa… a személyes békességet, ezer féle bűn és kísértés révén. Azért imádkozunk, hogy a szentek élete összhangban legyen a názáreti Jézus által elénk állított példával.

Azért imádkozunk, hogy Sátán erőfeszítései meghiúsuljanak; hogy az egyéni életek békések és nyugodtak legyenek; hogy a családok összetartóak legyenek, akik minden tagjukkal törődnek; hogy az egyházközségek és cövekek, a gyülekezetek és kerületek Krisztus nagyszerű testét alkothassák, minden szükségletet kielégítve, minden fájdalmat enyhítve, minden sebet begyógyítva, mígnem a világ – Nefi fohászával szólva – „Krisztusba vetett állhatatossággal… törek[szik majd] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. […]

[S]zeretett testvéreim – folytatta Nefi –, ez az út; és semmi más út… nem adatott…” (2 Nefi 31:20–21).¹⁵

Jézust nem kímélte a szomorúság és a fájdalom és a gyötrelem és az ütlegek. Nyelv el nem beszélheti az általa hordozott kimondhatatlan terheket, és elegendő bölcsességgel sem rendelkezünk, hogy megérthessük Ésaiás róla adott jellemzését, mely szerint ő a „fájdalmak férfia” (Ésaiás 53:3). Hajója egész életében hánykolódott, és – legalábbis halandó szemmel nézve – végzetesen összetört a Kálvária sziklás partján. Minket azonban arra kérnek, hogy ne halandó szemmel tekintsünk az életre: lelki látással tekintve tudjuk, hogy valami egészen más ment végbe a kereszten.

Béke volt a Szabadító ajkain és szívében, bármily hevesen dühöngött is a vihar. Kívánom, hogy velünk is így történhessen – a saját szívünkben, az otthonunkban, a nemzeteinkben a világon, de még az egyház által időről időre megtapasztalt ütlegek során is. Ne számítsunk arra, hogy egyénileg vagy közösségként bizonyos fokú ellenállás nélkül jutunk keresztül az életen.¹⁶

Lehetséges, hogy valaki gyönyörű és békés környezetben él, de belső széthúzás és feszültségek miatt az állandó nyugtalanság állapotában van. Másfelől viszont az is lehet, hogy valaki a háború teljes pusztításának és vérontásának közepette is a kimondhatatlan békesség derűjével bír. Ha az emberre és a világ dolgaira tekintünk, nyugtalanságot és zavart találunk. Elég csak Istenre tekintenünk, és békességet találunk a nyugtalan léleknek. Ezt világossá tették a Szabadító szavai: „E világon nyomorúságotok lészen” (János 16:33); és a Tizenketteknek, illetve az egész emberiségnek hagyott üzenete így szólt: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy…, a mint a világ adja” (János 14:27).

Rálelhetünk erre a békességre most, a viszályok világában, és ehhez elég, ha elfogadjuk nagyszerű ajándékát és ezt a további meghívást: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Máté 11:28–29).

Ez a békesség menedéket nyújt számunkra a világi nyugtalanság elől. Az a tudás, hogy Isten él, hogy mi a gyermekei vagyunk, és hogy szeret bennünket, csillapítja a zaklatott szívet. A kutatott válasz az Istenbe és a Fiába, Jézus Krisztusba vetett hitben rejlik. Ez fog békességet hozni nekünk most és az elkövetkező örökkévalóságban.¹⁷

A zavarodottság és a rohanó, időleges haladás e világában vissza kell térnünk Krisztus egyszerűségéhez. […] Az igazság egyszerű alapvetéseit kell tanulmányoznunk, melyeket a Mester tanított, és el kell vetnünk az ellentmondásokat. Istenbe vetett hitünknek valóságosnak kell lennie, nem spekuláción kell alapulnia. Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma lendületes, megindító hatással lehet, a valódi elfogadás pedig jelentőségteljes vallási élményt nyújt számunkra. A mormon vallás egyik nagy erőssége e hit lefordítása mindennapi gondolkodásra és viselkedésre. Ez békességgel és nyugalommal váltja fel a nyugtalanságot és zavart.¹⁸

Hadd idézzem fel Krisztus diadalainak egyik nagyszerű történetét; valami olyan felett aratott diadalt, amely – olybá tűnik – próbára tesz és megpróbál bennünket és félelmet igyekszik a szívünkbe ültetni. Amikor Krisztus tanítványai elindultak gyakori utazásaik egyikén, hogy átkeljenek a Galileai-tengeren, az éjszaka sötét volt, az elemek pedig erősek és dacosak. A hullámok szilajak voltak, a szél pedig vad, és ezek a halandó, gyenge emberek megrettentek. Sajnos nem volt velük senki, aki megnyugtatta és megmentette volna őket, mivel Jézus a parton maradt egyedül.

Mégis vigyázott rájuk, mint mindig. Szerette őket és törődött velük. Legnagyobb szorultságuk pillanatában feltekintettek, és a sötétségben egy lobogó köntösű alakot láttak, amint feléjük sétál a hullámok gerincén. Ezt látva rettegve kiáltottak fel, azt gondolva, hogy egy kísértet sétál a hullámokon. És a viharon és a sötétségen keresztül elért hozzájuk – ahogyan oly gyakran hozzánk is elér, amikor az élet sötétségei közepette az óceán oly hatalmasnak tűnik, apró csónakunk pedig oly kicsinek – a békesség legfőbb és megnyugtató hangja, ezen egyszerű kijelentés által: „én vagyok, ne féljetek!” Péter felkiáltott: „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.” Krisztus pedig ugyanazt felelte neki, amit mindannyiunknak: „Jövel!”

Péter átugrott a hajó oldalán a zavargó hullámok közé, és miközben szemét az Úrra függesztette, a szél borzolhatta ugyan a haját és a permet eláztathatta a ruháját, de minden rendben volt. Csak amikor megingó hittel levette tekintetét a Mesterről, hogy a lába alatt lévő haragvó hullámokra és sötétlő mélységre nézzen, csak akkor kezdett el süllyedni. Legtöbbünkhöz hasonlóan ismét kiáltott: „Uram, tarts meg engem!” És Jézus nem is hagyta cserben. Kinyújtotta a kezét és egy gyengéd szemrehányás kíséretében – „Kicsinyhitű, miért kételkedél?” –megragadta a süllyedő tanítványt.

Apró járművük fedélzetének biztonságában látták, ahogy alábbhagy a szél, és a csapkodó hullámok már csak fodrozódnak. Hamarosan a menedékükben voltak, a biztonságos kikötőjükben, ahol egy nap mindenki lenni remél. A legénységet és a tanítványokat egyaránt mély csodálat töltötte el. Egyesek közülük olyan néven szólították, amelyet én is kijelentek ma: „Bizony, Isten Fia vagy!” (Vesd össze Farrar, The Life of Christ, pp. 310–13; lásd Máté 14:22–33.)

Szilárd meggyőződésem, hogy ha egyénekként, családokként, közösségekként és nemzetekként Péterhez hasonlóan Jézusra szegezhetnénk a tekintetünket, mi is diadalmasan sétálhatnánk a hitetlenség hömpölygő hullámain, és félelem nélkül állnánk meg a kétség erősödő szelében. Ha azonban elfordítjuk a szemünket arról, akiben hinnünk kell – amint azt oly könnyű megtenni, és melynek megtételére oly nagy kísértést érez a világ –, ha a körülöttünk lévő szörnyű és romboló elemek erejére és dühére tekintünk, és nem arra, aki segíthet nekünk és megszabadíthat bennünket, akkor elkerülhetetlenül elsüllyedünk a viszály és a gyász és a csüggedés tengerében.

Ilyenkor, amikor úgy érezzük, hogy az árvizek fulladással fenyegetnek bennünket, és a mélység mindjárt elnyeli hitünk hánykolódó hajóját, imádkozom, hogy mindig meghalljuk a vihar és a sötétség közepette a világ Szabadítójának édes beszédét: „Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!” (Máté 14:27).¹⁹

• Hunter elnök azt tanította, hogy Jézus Krisztus a valódi béke forrása (lásd 1. szakasz). Milyen élmények segítettek neked ezen igazság megismerésében? Hogyan nyerhetjük el a Jézus által kínált békességet?

• Milyen módon hoz nekünk békességet, ha szeretünk másokat? (Lásd 2. szakasz.) Hogyan segít nekünk békességre szert tenni az evangélium szerinti élet? Miért szükséges a Szabadítónak való „feltétel nélküli megadás” ahhoz, hogy béke lehessen bennünk?

• Tekintsd át Hunter elnök tanításait a 3. szakaszban. Milyen módokon tapasztaltad már a Szabadító azon ígéretének valóra válását, hogy „megnyugoszt” a terheidtől, ha Őhozzá jössz?

• Idézd fel Hunter elnök történetét a vízen járó Péterről (lásd 4. szakasz). Mit tanulhatsz ebből a beszámolóból arról, hogyan lehet békét találni a zavaros időkben? Hogyan segített neked a Szabadító abban, hogy a nehéz idők során is bízz és ne félj?

Zsoltárok 46:11; 85:9; Ésaiás 32:17; Márk 4:36–40; Rómabeliek 8:6; Galátziabeliek 5:22–23; Filippibeliek 4:9; Móziás 4:3; T&Sz 19:23; 59:23; 88:125

Kérd meg az osztály minden tagját, hogy válasszanak egyet a fejezet szakaszai közül, amelyet szeretnének megbeszélni. Alakítsanak csoportot azokkal, akik ugyanazt a szakaszt választották. Buzdítsd mindegyik csoportot, hogy beszéljék meg a kapcsolódó kérdést a fejezet végéről.