21. fejezet

Hit és bizonyság

„Az életben a legfőbb eredmény megtalálni Istent, és tudni, hogy Ő él.”

Howard W. Hunter életéből

Howard W. Hunter már az Idaho állambeli Boiseban töltött gyermekkora során elkezdte kifejleszteni a bizonyságát. Habár édesapja akkoriban nem volt az egyház tagja, édesanyja az evangélium szerint nevelte. „Az ő szoknyája mellett tanultunk meg imádkozni – emlékezett vissza később. – Kisfiúként édesanyám szoknyája mellett… szereztem tanúbizonyságot”¹.

Howard tanúbizonysága az évek során tovább növekedett. Amikor a húszas éveiben járt és Los Angelesben élt, elkezdte felismerni a komoly evangélium-tanulmányozás fontosságát. Ezt írta: „Habár egész addigi életemben jártam egyházi órákra, az evangélium iránti első igazi ébredésem [az] Adams Egyházközségben, egy vasárnapi iskolai osztályban történt, melyet Peter A. Clayton testvér tanított. Rendkívüli volt a tudása és azon képessége, hogy megihlesse a fiatalokat. Tanulmányoztam a leckéket, elolvastam az általa adott házi feladatokat, és beszéltem a kijelölt témákról. [Ú]gy gondolok vissza életem e szakaszára, mint arra az időre, amikor az evangélium igazságai elkezdtek kibontakozni előttem. Mindig volt bizonyságom az evangéliumról, de hirtelen elkezdtem érteni is”².

Sok évvel később Hunter elnök kifejtette: „Eljön az az idő, amikor megértjük megalkotásunk tantételeit és azt, hogy kik vagyunk. Ezek a dolgok hirtelen megvilágosodnak előttünk, és szívünk húrjai rezegni kezdenek. Ez az az idő, amikor a bizonyság egészen a lelkünkbe hatol, és minden kérdést vagy kétséget meghaladóan tudjuk, hogy Isten az atyánk, hogy ő él, hogy ő valóságos, hogy mi szó szerint az ő gyermekei vagyunk”³.

Hunter elnök hitével és bizonyságával kapcsolatban Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta:

„Hunter elnök számára… ott volt a hit hatalmas ereje. Ott volt az isteni dolgokról és az örök dolgokról való tudás bizonyossága. [B]iztos és maradandó bizonysággal rendelkezett Isten, a mi Örökkévaló Atyánk élő valóságosságáról. Nagy meggyőződéssel adott hangot az Úr Jézus Krisztus, az emberiség Megváltója isteniségéről vallott tanúságának”⁴.

„A legnagyobb küldetés Isten keresése – megállapítani a valóságosságát, a személyes tulajdonságait, és biztos tudást szerezni a Fia, Jézus Krisztus evangéliumáról.”

Howard W. Hunter tanításai

Hit által meglelhetjük Istent, és tudhatjuk, hogy Ő él.

Az életben a legfőbb eredmény megtalálni Istent, és tudni, hogy Ő él. Mint minden más értékes eredményt, ezt is csak azok érhetik el, akik hisznek; akiknek hitük van abban, ami elsőre talán nem nyilvánvaló.⁵

Amint az ember gondolatai Isten, illetve Isten dolgai felé fordulnak, az ember lelki átalakuláson megy keresztül. Ez kiemeli őt a közönségesből, és nemes és Istenhez hasonlatos jellemet ad neki. Ha van hitünk istenben, akkor az élet egyik nagy törvényét alkalmazzuk. Az emberi természet leghatalmasabb ereje a hit lelki hatalma.⁶

A legnagyobb küldetés Isten keresése – megállapítani a valóságosságát, a személyes tulajdonságait, és biztos tudást szerezni a Fia, Jézus Krisztus evangéliumáról. Nem könnyű tökéletes megértést nyerni Istent illetően. A keresés kitartó erőfeszítést kíván, és vannak olyanok, akik soha nem is indulnak neki, hogy szert tegyenek erre a tudásra. […]

Akár a tudományos igazságok megismerésére, akár Isten felfedezésre irányul egy kutatás, az embernek muszáj, hogy hite legyen. Ez válik a kiindulóponttá. A hitet sokféleképpen meghatározták már, de a leginkább közkeletű meghatározást a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmazta meg, e jelentőségteljes szavakkal: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid. 11:1). Más szavakkal, a hit magabiztossá tesz bennünket afelől, amit remélünk, és meggyőződést nyújt arról, amit nem látunk. [A]zok, akik buzgón keresik Istent, nem látják őt, de hit által tudják az ő valóságosságát. Több ez mint remény. A hit meggyőződéssé teszi – a nem látott dolgok bizonyítékává.

A Zsidókhoz írt levél szerzője [Pál apostol] úgy folytatja, hogy hit által értjük meg, hogy a világok Isten beszéde által lettek összerendezve; hogy nem a megmutatkozó dolgokból lettek a látott dolgok. (lásd Zsidók 11:3). E meghatározás szerint a hit annak elhívése, avagy az arról való meggyőződés, hogy a világ Isten szava által került megalkotásra. Nem találhatunk tanúkat e tény bizonyítására, de a hit megadja az arról való tudást, hogy mindent, amit a föld és az egész természet csodáinak sorában látunk, Isten alkotott. […]

Határozott meggyőződéssel rendelkezem arról, hogy Isten valóságos, hogy ő él. Ő a mi Mennyei Atyánk, és mi az ő lelki gyermekei vagyunk. Ő alkotta a mennyet és a földet és minden dolgot a földön, és ő azon örök törvények szerzője, melyek a világegyetemet kormányozzák. E törvények felfedezése apránként zajlik, ahogy az ember folyamatosan kutat, ám azok mindig is léteztek, és örökké változatlanok maradnak.⁷

Ahhoz, hogy tudást szerezzünk Isten valóságosságáról, hithű erőfeszítést kell tennünk, cselekednünk kell az Ő akaratát, és megértésért kell imádkoznunk.

Annak érdekében, hogy valóságként leljük meg Istent, követnünk kell azt az útvonalat, melyet a kereséshez kijelölt számunkra. Ez egy felfelé vivő ösvény: hit és erőfeszítés kell hozzá, és ez nem a könnyű útvonal. Ezen okból sok ember nem is szenteli magát annak a fáradságos feladatnak, hogy bebizonyítsa saját maga számára Isten valóságosságát. Éppen ellenkezőleg, egyesek a könnyű ösvényt választják és tagadják a létezését, vagy csupán a kételkedő ember bizonytalan útvonalán járnak. […]

Olykor a hit azt jelenti, hogy igaznak hiszünk valamit, ha nincs elég bizonyíték a tudás megalapozásához. Folytatnunk kell a vizsgálatot és követnünk kell az emlékeztetést: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Máté 7:7-8). […]

Az az általános szabály, hogy nem tehetünk szert értékes dolgokra, ha nem vagyunk hajlandóak megfizetni az árukat. A tudós nem válik tanulttá, ha nem fektet munkát és erőfeszítést abba, hogy sikerrel járjon. Ha nem hajlandó így tenni, vajon mondhatja-e, hogy nem létezik tudomány? […] Éppen ilyen dőreség bárkinek azt mondania, hogy nincs Isten, pusztán azért, mert nem volt hajlandósága arra, hogy keresse.

[…] Annak érdekében, hogy egy egyén megingathatatlan tudást szerezzen Isten valóságosságáról, azon parancsolatok és tanok szerint kell élnie, melyeket a Szabadító a személyes szolgálata során jelentett ki. [A]zok, akik készek elvégezni a keresést, odatenni magukat, és Isten akaratát cselekedni, részesülni fognak az Isten valóságosságáról való tudásban.

Amikor egy ember megleli Istent és megérti az útjait, akkor megtanulja, hogy a világmindenségben semmi sem esett véletlenségből, hanem minden egy előre elrendezett isteni terv eredménye. Mily gazdag értelmet nyer az élete! A világi tanultságot meghaladó megértés lesz birtokában. A világ gyönyörű dolgai gyönyörűbbé, a világmindenség rendje jelentőségteljesebbé, valamint Isten összes alkotása érthetőbbé válik, amint tanúja lesz annak, miként jönnek és mennek Isten napjai, és az évszakok egymást követik a saját rendjük szerint.⁸

Szolgálata során Krisztus elmagyarázta azt a módot, ahogyan valaki megismerheti az igazságot Istent illetően. Ezt mondta: „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?” (János 7:17). A Mester elmagyarázta az Atya akaratát és a nagy parancsolatot is, ily módon: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Máté 22:37). Azok, akik Isten akaratának megtételére és parancsolatainak megtartására törekszenek, személyes kinyilatkoztatást fognak kapni az Úr munkájának isteni mivoltáról, ami az Atyáról tett tanúbizonyságot illeti.

Azok számára, akik megértésre vágynak, Jakab szavai elmagyarázzák, hogyan tehetnek szert rá: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki” (Jakab 1:5). Nem tűnik úgy, hogy Jakab a tényszerű, tudományos értelemben vett tudásra utalt, hanem inkább arra a kinyilatkoztatásra, amely a magasból érkezik, és amely – ezen imára intő felhívás követésének eredményeképpen – választ ad az ember kérdéseire. […]

Birtokunkban van tehát a képlet Isten kereséséhez, ahogyan az eszközök is e küldetés elvégzéséhez: a hit, a szeretet és az ima. A tudomány csodálatos dolgokat tett az emberért, de nem végezheti el azokat a dolgokat, melyeket magának kell megtennie, ezek közül pedig a legnagyobb Isten valóságosságának meglelése. A feladat nem könnyű, a munka nem könnyed, de amint azt a Mester leszögezte: „Nagy lesz az ő jutalmuk, és örök lesz az ő dicsőségük” (T&Sz 76:6).⁹

Hinnünk kell, hogy lássunk.

Tamás látni akart, mielőtt hitt volna.

A feltámadás napjának estéjén Jézus megjelent és ott állt tanítványai között a bezárt szobában. Megmutatta nekik a szögekkel átütött kezeit és a dárdával átlyukasztott oldalát. Tamás, a Tizenkettek egyike, nem volt jelen ekkor, de a többiek elmondták neki, hogy látták az Urat, aki szólt hozzájuk. [T]amás kételkedett, és ezt mondta a tanítványoknak:

„Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem” (János 20:25).

[…] Bizonyos értelemben Tamás a mai korszellemet képviseli. Nem elégedett meg semmivel, amit nem láthatott, pedig korábban a Mesterrel volt és ismerte annak hitről és kételyről szóló tanításait. […] Amikor valakinek tapintania vagy látnia kell ahhoz, hogy higgyen, akkor a hit nem írja felül a kételyt.

Tamás nem volt hajlandó a hitre támaszkodni. Kifejezett bizonyítékot akart a tényekről. Tudást akart, nem hitet. A tudás a múlthoz kapcsolódik, mert a múltbéli tapasztalataink azok, amelyek tudást adnak nekünk. A hit azonban a jövőhöz kapcsolódik – ahhoz az ismeretlenhez, ahol még nem jártunk.

Úgy gondolunk Tamásra, mint aki a Mesterrel utazott és beszélt, és aki ki lett választva általa. Legbelül azt kívánjuk, bárcsak az akkor nem látható dolgokba vetett bizalommal fordult volna Tamás a jövő felé, ahelyett, hogy gyakorlatilag azt mondta: „Hiszem, ha látom.” […]

A hit megadja nekünk a nem látható dolgokba vetett bizalmat.

Egy héttel később a tanítványok ismét együtt tartózkodtak ugyanabban a jeruzsálemi házban. Ezúttal Tamás is velük volt. Az ajtó zárva volt, de Jézus eljött és köztük állva ezt mondta: „Békesség néktek!

Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő” (János 20:26-27). […]

„Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek” ([János] 20:29).

Ez az esemény minden idők egyik legnagyobb leckéjét jelenti. Tamás ezt mondta: „Hiszem, ha látom.” Ám Jézus válasza ez volt: „Ha hiszed, látod.” […]

A hit egyik klasszikus példáját Pálnak tulajdonítják, a Zsidókhoz írt levelében: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid. 11:1).

Ez a kijelentés nem feltételez tökéletes tudást, hanem egy olyan hitet ír le, amely bizonyosságot vagy bizalmat nyújt az embernek olyan dolgok felől, amelyek még a jövőben vannak. Ezek a dolgok létezhetnek, de valóra a hit által válnak. A hit megadja a nem látható és a kifejezett bizonyítékkal alá nem támasztható dolgokba vetett bizalom érzetét.

Úgy tűnik, hogy Tamás elveszítette a jövőbe vetett bizalmát. A múltba tekintett. Olyan bizonyítékot akart, amely akkor nem volt látható. Azok, akik elveszítik a hitüket vagy híján vannak annak, a múltban élnek – elvész a jövőbe vetett remény. Mily nagy változások jönnek annak életébe, aki bizonyosságot és bizalmat adó, maradandó hitre lel.

A vakon született ember nem kételkedett: hitt a Szabadítóban.

Ha visszalapozunk János kilencedik fejezetéhez, egy másik jeruzsálemi eseményről is olvashatunk, melynek során egy vakon született ember látni kezdett. A sabbat napja volt, és úgy tűnik, hogy Jézus a templom közelében tartózkodott, amikor is meglátott egy vak embert. Azt kérdezték tőle a tanítványai az illetővel kapcsolatban:

„Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?

Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.

Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.

Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok” (János 9:2–5).

Jézus ezután a földre köpött és föld porát a nyállal sárrá keverte. Megkente a sárral a vak ember szemeit, majd azt mondta neki, hogy menjen és mosdjon meg a Siloám vizében. Ha Tamás lett volna a férfi helyében, ő vajon elindult volna az utasítás szerint, vagy inkább azt kérdezte volna: „Mi jó származhat abból, ha megmosakszom ama piszkos medence pangó vizében?” Vagy: „Miféle gyógyhatása van a föld porával kevert nyálnak?” Ezek ésszerű kérdéseknek tűnhetnek, de ha a vak kételkedett és kérdezősködött volna, még mindig vak lenne. Hittel rendelkezvén viszont gyakorolta azt és azt tette, amire utasítást kapott. Ment és megmosakodott a medencében, és látása birtokában tért vissza. Aki hisz, az lát.

„Boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”

A vak hitt és újra láthatott. Tamás nem volt hajlandó hinni, amíg előbb nem látott. A világ tele van Tamásokkal, de sokan vannak olyanok is, mint a jeruzsálemi vak ember. Az egyház misszionáriusai mindkettővel naponta találkoznak, amikor elviszik az üzenetüket – Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának üzenetét – a világnak. […] Egyesek hiszik azt, hitet gyakorolnak és megkeresztelkednek. Mások nem fogadják el, mert nem láthatják vagy tapinthatják.

Nincs kifejezett, kézzelfogható, tapintható bizonyíték arra, hogy Isten él, mégis milliók tudják ezt azon hit által, amely a nem látott dolgok bizonyítékát jelenti. Sokan mondják a misszionáriusoknak, hogy „elfogadnám a keresztséget, ha hinni tudnék abban, hogy Joseph Smitht meglátogatta az Atya és a Fiú.” E tényre nincs kifejezett, kézzelfogható, tapintható bizonyíték, ám azok számára, akiket megérintett a Lélek, a hit tölti be a nem látott dolgok ilyetén bizonyítékainak helyét. Emlékezzetek a megfeszített Mester szavaira, melyeket Tamás előtt állva szólt:

„[B]oldogok, a kik nem látnak és hisznek” ([János] 20:29).

Azok, akik hit által hisznek, látni fognak.

A misszionáriusok ezreinek tanúságához hozzáteszem a sajátomat is arról, hogy Isten valóban él, hogy Jézus a világ Szabadítója, hogy azok, akik hit által hisznek, látást nyernek.¹⁰

A hitünk szerinti cselekvés személyes bizonysághoz vezet.

Gyermekként, a beléjük vetett bizalmunkból fakadóan tényként fogadtuk el a szüleink és tanítóink által mondottakat. A kisfiúk félelem nélkül ugranak le a magasból, ha az édesapjuk azt mondja, hogy lent el fogja őket kapni. A kicsiknek van hitük abban, hogy az édesapjuk nem hagyja leesni őket. Amint a gyermekek idősebbek lesznek, elkezdenek a maguk fejével gondolkodni, megkérdőjelezni a kézzelfoghatóan nem bizonyítható dolgokat, és kételkedni azokban. Együtt érzek azokkal a fiatal férfiakkal és fiatal nőkkel, akiknek őszinte kételyek férkőznek az elméjükbe, ők pedig belevágnak a kételyek feloldásának nagy konfliktusába. Ezek a kételyek feloldhatók, ha őszinte vágyuk van az igazság megismerésére erkölcsi, lelki és szellemi erőkifejtés által. A konfliktus végén egy szilárdabb, erősebb, nagyobb hitre ébrednek e küzdelemnek köszönhetően. Egy egyszerű, bizalomteljes hitből indulva – kétségeken és konfliktusokon keresztül – biztos és alapos hithez érkeznek, amely bizonysággá érik.¹¹

Sok tanuló órákat tölt laboratóriumokban, hogy kísérletek által ráleljenek az igazságra. Ha ugyanezt teszik a hittel, imával, megbocsátással, alázattal és szeretettel, akkor rá fognak lelni a Jézus Krisztusról – ezen elvek ajándékozójáról – való bizonyságra.¹²

[J]ézus Krisztus evangéliuma nem csupán a hit evangéliuma – ez egy akcióterv. […] Nem azt mondta, hogy „figyeljétek” az evangéliumomat – azt mondta, hogy „éljétek” azt! Nem mondta, hogy „vegyétek észre a gyönyörű felépítését és képi világát”; azt mondta, hogy „menjetek, tegyetek, lássatok, érezzetek, adjatok, higgyetek!” […]

A cselekedet a személyes bizonyság egyik fő alapja. A legbiztosabb tanúság az, amelyik első kézből, személyes tapasztalatokból származik. Amikor a zsidók megkérdőjelezték a Jézus által a templomban tanított tant, így felelt nekik: „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem.” Azután hozzátette a személyes bizonyság kulcsát: „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok” (János 7:16-17).

Vajon kihalljuk a felszólítást a Szabadító ezen kijelentéséből? „Ha valaki cselekedni akarja…, megismerheti!” János felfogta e felszólítás jelentőségét, és kihangsúlyozta annak jelentését a saját [levelében]. Ezt írta: „A ki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, a mint ő járt” (1 János 2:6).

Nem elég pusztán kimondani, elfogadni és elhinni. Ezek mind befejezetlenek, amíg nem válik a mindennapi lét lendületes cselekvésének részévé mindaz, amire utalnak. Ez tehát a személyes bizonyság legkiválóbb forrása. Az ilyen ember tapasztalatból tudja, amit tud. Nem szükséges azt mondania, hogy „Jones testvér szerint ez igaz, én pedig hiszek neki”. Azt mondhatja, hogy „megéltem ezt a tantételt a saját életemben, és személyes tapasztalatból tudom, hogy ez működik. Éreztem a hatását, kipróbáltam a gyakorlati hasznát, és tudom, hogy ez jó. Saját tudásom alapján tehetek bizonyságot arról, hogy ez egy igaz tantétel.”

Sokan hordoznak ilyen bizonyságot a saját életükben, és nem ismerik fel az értékét. Nemrégiben egy fiatal hölgy ezt mondta: „Nincs bizonyságom az evangéliumról. Bárcsak volna. Elfogadom a tanításait. Tudom, hogy azok működnek az életemben. Láttam, hogy mások életében is működnek. Ha az Úr csak megválaszolná az imáimat és bizonyságot adna nekem, én lennék a világ egyik legboldogabb embere!” Az, amit ez a fiatal hölgy szeretett volna, egy csodás beavatkozás volt – annak ellenére, hogy addigra már látta, ahogyan az evangélium csodája kitágítja és felemeli az ő saját életét. Az Úr igenis megválaszolta az imáit. Neki igenis volt bizonysága, de nem ismerte fel, hogy mi is az.¹³

Elrendelt apostolként és Krisztus különleges tanújaként ünnepélyes tanúságomat teszem nektek, hogy Jézus Krisztus ténylegesen Isten Fia. […] A Szentlélek hatalma által teszem tanúságomat. Úgy ismerem Krisztus valóságosságát, mintha a saját szemeimmel láttam és a saját füleimmel hallottam volna. Azt is tudom, hogy a Szent Lélek meg fogja erősíteni tanúságom igaz voltát mindazok szívében, akik a hit fülével hallgatnak.¹⁴

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Hunter elnök azt tanítja, hogy „az életben a legfőbb eredmény megtalálni Istent, és tudni, hogy Ő él” (1. szakasz). Milyen szerepe van a hitnek e küldetés elvégzésében? Milyen tapasztalatok segítettek neked az életben eljutni oda, hogy megtaláld Istent, és tudd, hogy Ő él?
Hunter elnök azt mondja, hogy „a feladat nem könnyű”, és „a munka nem könnyed” miközben tudásra teszünk szert Isten valóságosságáról. Szerinted miért szükséges számunkra az odaadó erőfeszítés e tudás megszerzéséhez? Miért olyan fontos a parancsolatok betartása ahhoz, hogy eljussunk Isten megértéséhez?
A 3. szakaszban Hunter elnök Tamás példáját állítja szembe a vaknak született férfiéval, hogy arra tanítson: ha hiszünk, láthatunk. Hogy lehet alkalmazni az életetekben Hunter elnök meglátásait e történeteket illetően? Hogyan tette lehetővé számodra a hit gyakorlása azt, hogy láss?
Tekintsd át Hunter elnök tanításait arról, hogy a hitünk szerinti cselekvés a bizonyság megszerzésének kulcsa (lásd 4. szakasz). Milyen módokon cselekedhetsz a hited szerint? Hogyan győzheti le a hit a kételyt? Hogyan segített a hited szerinti cselekvés megerősíteni a bizonyságodat?

Kapcsolódó szentírások

János 17:3; Zsidók 11:1–6; Alma 5:45–48; 30:40–41; 32:26–43; Ether 12:4, 6–22; Moróni 10:4–5; T&Sz 42:61

Tanítási segédlet

„Olyan kérdéseket kérdezz a tanulóktól, melyek megkövetelik [tőlük], hogy a szentírásokban és az utolsó napi próféták tanításaiban keressék a válaszokat” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 62.).