A tékozló, és a hazavezető út

Vannak, akik minden idők legnagyszerűbb novellájának nevezték.¹ Mivel világszerte több ezer nyelvre fordították le, könnyen lehet, hogy az elmúlt két évezred során nem nyugodott le úgy a nap, hogy a történetet ne említették volna meg valahol a világon.

Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk és Megváltónk mesélte el, aki azért jött a földre, hogy „megtartsa, a mi elveszett”². Ezekkel az egyszerű szavakkal indította: „Egy embernek vala két fia.”³

Azonnal elénk tárul egy szívszaggató nézeteltérés. Egy apával azt közli a fia⁴, hogy ennyi volt, nem fog többé otthon lakni. Szabadságra vágyik. Maga mögött szeretné hagyni a szülei kultúráját és tanításait. Kéri a részét az örökségből – de azonnal!⁵

El tudjátok képzelni, mit érezhetett az apja, amikor ezt meghallotta? Amikor rájött, hogy amit a fia mindennél jobban szeretne, az az, hogy elhagyja a családjukat, és talán soha ne is térjen vissza?

A fiút bizonyára fűtötte a kalandvágy és az izgalom. Végre-valahára önálló volt! Megszabadulva ifjúkora kultúrájának az elveitől és szabályaitól végre saját döntéseket hozhatott a szülei befolyása nélkül. Viszlát, bűntudat! Élvezhette az elfogadást egy hasonszőrű közösség részéről, és a saját szabályai szerint élhette az életét.

Amikor megérkezett egy messzi országba, gyorsan új barátokra lelt, és olyan életet kezdett élni, amelyről mindig is álmodott. Bizonyára sokak kedvence volt, mert bőkezűen szórta a pénzt. Új barátai – tékozlása haszonélvezői – nem ítélkeztek felette. Ünnepelték, éltették és támogatták a döntéseit.⁶

Ha lett volna abban az időben közösségi média, a fiú bizonyára megtöltötte volna az oldalakat a nevetgélő barátokkal készült animált fényképekkel: #ÉdesÉlet! #ÖrömBoldogság! #HamarabbKellettVolna!

A partizás azonban nem tartott sokáig – ritkán szokott. Két dolog történt: először is, elfogyott a pénze; másodszor pedig, éhínség sújtotta a vidéket.⁷

Ahogy a gondjai egyre nyomasztóbbá váltak, a fiú kétségbeesett. Az egykor pörgős, gondtalan nagymenőnek már egyetlen étkezésre sem volt pénze, szállásról nem is beszélve. Hogy fog életben maradni?

Előzőleg nagylelkű volt a barátaival – vajon ők most kisegítik? Látom magam előtt, ahogy egy kis támogatást kér – csak átmenetileg –, amíg rendbe nem jönnek a dolgai.

A szentírásokból tudjuk, hogy „senki sem ád vala néki”⁸.

Miközben a túlélésért küzdött, talált egy helyi gazdát, aki felfogadta disznókat legeltetni.⁹

Az immár rendkívül éhes, magára hagyott és egyedül maradt fiatalember bizonyára eltöprengett azon, hogyan is alakulhattak ilyen szörnyen, ilyen rettenetesen rosszul a dolgai.

Nem az üres gyomra volt az egyetlen, ami gyötörte. Hanem az üres lelke is. Annak idején annyira biztos volt benne, hogy ha enged a világi vágyainak, az majd boldoggá teszi; abban, hogy az erkölcsi törvények útját állják ennek a boldogságnak. Most már bölcsebb volt. És, ó, micsoda árat kellett fizetnie ezért a tudásért!¹⁰

Ahogy a testi és lelki éhsége egyre fokozódott, gondolatai visszaszálltak az apjához. Vajon segítene rajta mindazok után, ami történt? Még atyja legutolsó szolgájának is volt ennivalója és menedéke a viharok elől.

Ámde térjen vissza az apjához?

Soha!

Ismerje be a faluja előtt, hogy eldorbézolta az örökségét?

Lehetetlen!

Nézzen azoknak a szomszédainak a szemébe, akik minden bizonnyal figyelmeztették, hogy szégyent hoz a családjára és összetöri a szülei szívét? Térjen vissza a régi barátaihoz, miután azzal hencegett, hogyan vívta ki a szabadságát?

Elviselhetetlen!

Azonban az éhség, a magány és a bűntudat csak nem akart elmúlni – mígnem a fiú „magába szállt”¹¹.

Tudta, mit kell tennie.

Most pedig térjünk vissza az édesapához, a ház összetört szívű urához. Vajon hány száz – netán hány ezer – órát töltött a fia miatt aggódva?

Hányszor tekintett már végig ugyanazon az úton, amelyen a fia távozott, és élte át ismét azt az átható veszteséget, melyet akkor érzett, amikor a fia odébbállt? Hány imát mondott el az éjszaka sötétjében, könyörögve Istennek, hogy a fia biztonságban legyen, hogy rájöjjön az igazságra, hogy visszatérjen?

Aztán egy nap az apa kinéz arra a magányos útra – a hazavezető útra –, és lát egy távoli, közeledő alakot.

Lehetséges lenne?!

Bár az illető nagyon távol van, az apa azon nyomban tudja, hogy az ott a fia.

Odafut hozzá, átkarolja, megcsókolgatja.¹²

„Atyám! – kiált fel a fiú, és kimondja a szavakat, melyeket addigra minden bizonnyal már ezerszer elgyakorolt. – Vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok immár méltó, hogy a fiadnak hívjanak. Csak azt kérem, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy.”¹³

Ám az apa szinte ki sem várja a végét. Könnyes szemmel megparancsolja a szolgáinak: „Hozzátok ki a legszebb köntöst a házból, és terítsétek a fiam vállára! Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábaira! Készítsetek ünnepi lakomát! A fiam visszatért!”¹⁴

Az irodámban függ Richard Burde német festő egyik alkotása. Harriettel együtt mindketten nagyon szeretjük. A Szabadító példázatának az egyik gyengéd jelenetét ábrázolja, mélyrehatóbb megközelítésben.

Kép

A tékozló fiú visszatérése. Készítette: Richard Burde

Miközben mindenki repes az örömtől, amiért a fiú visszatért, van egy kivétel: a bátyja.¹⁵

Neki még fel kell dolgoznia bizonyos megterhelő érzelmeket.

Jelen volt, amikor öccse az örökségét követelte. Első kézből tapasztalta meg az apját sújtó bánatot.

Az öccse távozása óta egyre próbálta enyhíteni az apjára nehezedő terhet. Mindennap azon dolgozott, hogy helyreállítsa apja összetört szívét.

Most pedig a nemtörődöm gyermek visszatért, és az emberek alig győzik elhalmozni figyelmükkel a lázadozó öccsét.

„Mindezen évek során – mondja édesapjának – egyszer sem utasítottam vissza semmit, amivel megbíztál. Mégis, ez idő alatt engem soha nem ünnepeltél meg.”¹⁶

A szeretetteljes apa így felel: „Drága fiam! Mindenem a tiéd! Ez nem a jutalmak vagy ünneplések összehasonlítgatásáról szól. Ez a gyógyulásról szól. Ez az a pillanat, amelyet éveken át reméltünk. Az öcséd halott volt, és újra él! Elveszett, de most megtaláltatott!”¹⁷.

Szeretett fivéreim és nővéreim, drága barátaim! A Szabadító összes példázatához hasonlóan ez sem csupán a réges-régen élt emberekről szól. Rólatok és rólam szól, napjainkban.

Ki van köztünk olyan, aki nem tért már le a szentség ösvényéről, balgán azt gondolva, hogy több boldogságra lelhetünk, ha a saját önközpontú utunkon megyünk?

Ki van köztünk olyan, aki nem érezte már magát alázatra késztetve, összetört szívvel, kétségbeesetten vágyva megbocsátásra és irgalomra?

Talán néhányan el is tűnődnek: Lehetséges egyáltalán visszamenni? Vajon a korábbi barátaim majd örökre beskatulyáznak, elutasítanak és elkerülnek engem? Nem lenne jobb elveszve maradni? Hogyan fog reagálni Isten, ha megkísérlek visszatérni?

E példázat megadja nekünk a választ.

Mennyei Atyánk oda fog futni hozzánk, szívében túlcsorduló szeretettel és könyörülettel. Át fog ölelni minket, köntöst borít a vállunkra, gyűrűt húz az ujjunkra, sarut a lábunkra, és kijelenti: „Ma ünnepelünk! Mert a gyermekem, aki egykor halott volt, visszatért az életbe!”

A menny örvendezni fog a visszatérésünknek.

Engedjétek meg, hogy egy pillanatra most egyénileg szóljak hozzátok.

Bármi is történt az életedben, jómagam a szeretett barátom és apostoltársam, Jeffrey R. Holland elder szavait visszhangzom és hirdetem: „Nem tudsz olyan mélyre süllyedni, ahová ne érne el Krisztus engesztelő áldozatának a végtelen fénye.”¹⁸

Még ha a döntéseid messze is vittek téged a Szabadítótól és az Ő egyházától, a Gyógyítómester ott áll a hazavezető útnál, hogy üdvözöljön téged. Mi pedig Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként az Ő példájának a követésére törekszünk, és fivérünkként és nővérünkként – barátunkként – öleljük át mindegyikőtöket. Együtt fogunk örvendezni és ünnepelni.

A visszatérésetek nem fogja csökkenteni mások áldásait. Mert az Atya bősége végtelen, és ami az egyiknek megadatik, az a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti mások elsőszülöttségi jogát.¹⁹

Nem állítom, hogy a visszatérés könnyű. Tanúsíthatom. Mi több, ez lesz talán mind közül a legnehezebb döntésetek.

De tanúságot teszek arról, hogy abban a pillanatban, amint úgy döntötök, hogy visszatértek és a Szabadítónk és Megváltónk útján jártok, az Ő hatalma be fog lépni az életetekbe és átalakítja azt.²⁰

Örvendezni fognak az angyalok a mennyben.

Ahogyan mi is, a ti családotok Krisztusban. Elvégre tudjuk, milyen tékozlónak lenni. Mindannyian naponta támaszkodunk Krisztus ugyanezen engesztelő hatalmára. Ismerjük ezt az ösvényt, és veletek fogunk járni.

Nem, a mi ösvényünk nem lesz mentes a gyásztól, bánattól vagy szomorúságtól. Mégis, „Krisztus szava által jutott[un]k ilyen messzire, rendíthetetlen hittel benne, teljesen annak érdemeire támaszkodva, akinek hatalmában áll megszabadítani”. Együtt aztán „törekedn[i fogunk] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével”²¹. Együtt aztán „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendez[ün]k”²² majd, mert Jézus Krisztus a mi erősségünk!²³

Azért imádkozom, hogy mindegyikünk meghallja ebben a mélyenszántó példázatban az Atya hangját, mely arra hív minket, hogy lépjünk rá a hazavezető útra – hogy legyen bátorságunk bűnbánatot tartani, nyerjünk bűnbocsánatot, és kövessük a mi könyörületes és irgalmas Istenünkhöz visszavezető ösvényt. Erről teszem tanúságomat, és az áldásomat hagyom veletek, Jézus Krisztus nevében, ámen.