Uram, látni szeretnénk Jézust

Egy nap 1945 tavaszán egy fiatal férfi egy katonai kórházban ébredt fel. Szerencsés volt, hogy életben maradt – a füle mögött lőtték meg, azonban az orvosok megműtötték, így már rendesen tudott járni és beszélni.

A golyó azonban tragikus módon kárt okozott az agya arcokat felismerő részében. Immár a felismerés leghalványabb szikrája nélkül nézett a feleségére; a saját édesanyját sem ismerte meg. A tükörben lévő arc is idegen volt számára – azt sem tudta megállapítani, férfit vagy nőt lát-e.¹

Arcvakság sújtotta – egy olyan állapot, amely emberek millióit érinti.²

A súlyos arcvakságban szenvedő emberek szabályszerűségek észben tartásával próbálnak meg beazonosítani másokat – a lányukat talán a szeplői mintázata alapján, valamely barátjukat pedig a csoszogó járásáról ismerik fel.

Jöjjön egy második, személyesebb történet. Fiatal fiúként gyakran tekintettem édesanyámra szabályalkotóként. Ő döntötte el, mikor játszhattam és mikor kellett ágyba menni, vagy ami még ennél is rosszabb: gazolni a kertben.

Nyilván szeretett engem. Azonban szégyenszemre túlságosan gyakran csupán olyasvalakiként tekintettem rá, akinek engedelmeskedni kell.

Csak évekkel később kezdtem rá valós személyként tekinteni. Szégyellem, hogy valójában soha nem vettem észre az áldozathozatalát, vagy merült fel bennem, hogy miért hordja éveken át ugyanazt a két régi szoknyát (miközben én új ruhákat kaptam az iskolába), vagy a nap végén miért van az, hogy oly fáradt és alig várja, hogy korán lefeküdjek.

Talán észrevettétek, hogy ez a két történet valójában ugyanarról szól: túl sok éven át lényegében arcvakságban szenvedtem. Elmulasztottam azt, hogy valós személyként tekintsek az édesanyámra. Láttam a szabályait, de nem vettem észre bennük a szeretetét.

Azért mesélem el nektek ezt a két történetet, hogy kiemeljek valamit: feltételezem, hogy ismertek valakit (talán ti vagytok az a valaki), aki egyfajta lelki arcvakságban szenved.

Lehet, hogy nehezetekre esik szerető Atyaként tekinteni Istenre. A mennyre tekintve talán nem a szeretet és az irgalom arcát látjátok, hanem szabályok sűrű bozótját, amelyen át kell vágnotok magatokat. Talán hisztek abban, hogy Isten uralkodik a mennyekben, szól a prófétáin keresztül és szereti a nővéreteket, de titkon eltűnődtök rajta, vajon benneteket szeret-e.³ Talán éreztétek már a kezetekben a vasrudat, de még nem éreztétek a Szabadítótok szeretetét, amelyhez elvezet.⁴

Feltételezem, hogy ismertek ilyen embereket, mert én magam hosszú ideig ilyen ember voltam: lelki arcvakságban szenvedő.

Azt gondoltam, hogy az életem a szabályok követéséről és elvont mércéknek való megfelelésről szól. Tudtam, hogy titeket tökéletesen szeret Isten, de én magam nem éreztem ezt. Attól tartok, többet gondoltam a mennybe jutásra, mintsem arra, hogy Mennyei Atyámmal legyek.

Ha hozzám hasonlóan időnként csak tátogni, nem pedig énekelni tudjátok „a megváltó szeretet énekét”⁵, akkor mi a teendő?

Ahogyan arra Russell M. Nelson elnök emlékeztet minket, a válasz mindig Jézus.⁶ Ez pedig nagyon jó hír.

Van János evangéliumában egy rövid vers, amelyet nagyon szeretek. Egy csapat kívülállóról szól, akik fontos kéréssel járultak az egyik tanítvány elé. „Uram – mondták –, látni [szeretnénk] Jézust.”⁷

Mindannyian ezt szeretnénk: a maga valójában látni Jézust és érezni a szeretetét. Ez kellene, hogy legyen az indítéka a legtöbb dolognak, amit az egyházban teszünk – és kétségkívül minden úrvacsorai gyűlésnek. Ha azon töprengtek, milyen leckét tanítsatok, milyen gyűlést tervezzetek, vagy csak feladjátok a küzdelmet a diakónusokkal és inkább focizzatok helyette, akkor ez a vers útba tud igazítani: vajon ez segíteni fog az embereknek meglátni és szeretni Jézus Krisztust? Ha nem, akkor esetleg próbáljatok meg valami mást.

Amikor felismertem, hogy lelki arcvakságban szenvedek, hogy szabályokat látok ugyan, de az Atya irgalmának az arcát nem, akkor tudtam, hogy ez nem az egyház hibája. Nem is Isten hibája, és nem jelenti azt, hogy minden veszve van. Olyan valami ez, amit mindannyiuknak meg kell tanulni. Még a feltámadás korai tanúi is gyakran szemtől szemben látták a feltámadt Urat, mégsem ismerték fel Őt; a kerti sírkamrától a galileai partokig az első követői látták „Jézust ott állani, és nem tud[ták], hogy Jézus az.”⁸ Meg kellett tanulniuk felismerni Őt, ahogyan nekünk is.⁹

Amikor felismertem, hogy lelki arcvakságban szenvedek, elkezdtem megfogadni Mormon tanácsát, mely szerint szívem „minden erejével” imádkozzak, hogy eltöltsön az Ő tanítványainak megígért szeretet – az én Őiránta való, és az Ő énirántam való szeretete –, és „a maga valóságában” lássam Őt és „meglehessen ez a reménység[em]”¹⁰. Évekig imádkoztam, hogy képes legyek megfogadni az első nagy parancsolatot, vagyis szeressem Istent, és érezzem „az… első nagy igazság[o]t…, miszerint Isten az Ő teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével szeret minket”¹¹.

Elolvastam és újraolvastam a négy evangéliumot is – ez alkalommal nem azért, hogy kivonatoljam belőle a szabályokat, hanem azért, hogy lássam, vajon ki Ő és mit szeret. Idővel aztán magával sodort az Őbelőle kiáradó szeretet folyama.

Jézus kezdettől fogva kijelentette, miért jött: „[H]ogy a töredelmes szívüeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását”¹².

Ez nem egyszerűen teendők listája volt vagy jó „arculatépítés”, hanem az Ő szeretetének a körvonalai.

Nyissátok ki találomra az evangéliumokat – szinte minden oldalon azt látjuk, hogy törődik azokkal, akik társasági, lelki vagy fizikai szempontból szenvednek. Megérint beszennyezettnek és tisztátalannak tartott embereket¹³, és enni ad az éhezőknek.¹⁴

Melyik a kedvenc történetetek Jézusról? Feltételezem, hogy megjelenik benne, amint Isten Fia kinyújtja a kezét, hogy magához ölelje azt vagy reményt nyújtson annak, akit mások mellőznek: a leprást,¹⁵ a gyűlölt szamaritánust,¹⁶ a megvádolt és megbotránkoztató bűnöst¹⁷ vagy a nemzet ellenségét.¹⁸ Bámulatos ez a fajta kegyelem.

Próbáljatok csak meg leírni minden alkalmat, amikor megdicsér vagy meggyógyít egy kívülállót, vagy együtt eszik vele, és mire Lukács végére értek, már alig lesz tintátok.

Ezt látva megdobbant a szívem a szeretetteljes felismeréstől, és érezni kezdtem, hogy talán szeret engem. Nelson elnök tanítását idézve: „Minél több mindent megtudtok a Szabadítóról, annál könnyebb lesz bízni az Ő irgalmában, az Ő végtelen szeretetében”¹⁹. És annál inkább bíztok majd Mennyei Atyátokban és szeretitek Őt.

Jeffrey R. Holland elder tanítása szerint Jézus azért jött, hogy megmutassa nekünk, „kicsoda és milyen Isten, a mi Örökkévaló Atyánk, valamint hogy milyen teljességgel elkötelezett az Ő gyermekei iránt minden korban és nemzetben.”²⁰

Pál azt mondja, hogy Isten minden „irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene”²¹

Ha másként látjátok Őt, akkor arra kérlek benneteket, próbálkozzatok tovább!

A próféták azt a felhívást intézik hozzánk, hogy keressük az Ő arcát.²² Ezt én emlékeztetőnek veszem arra, hogy az Atyánknak hódolunk, nem pedig valamilyen előírásnak, és hogy addig nem végeztünk, amíg nem az Atyánk szeretetének az arcaként tekintünk Jézusra;²³ és Őt követjük, nem csupán a szabályait.²⁴

Amikor a próféták és az apostolok szövetségekről beszélnek, akkor nem (vörös bársonnyal borított) lelátóról kiabáló edzőkhöz hasonlítanak, akik azt mondják nekünk, hogy próbálkozzunk keményebben. Azt akarják, hogy vegyük észre: a szövetségeink alapvetően kapcsolatokról szólnak²⁵ és a lelki arcvakság ellenszerei lehetnek.²⁶ Nem az Ő szeretetének a kiérdemlésére vonatkozó szabályok; Ő már tökéletesen szeret. Az a kihívás áll előttünk, hogy megértsük, majd ehhez a szeretethez alakítsuk az életünket.²⁷

Megpróbálunk átnézni a szövetségeinken, akárcsak egy ablakon, és észrevenni mögöttük az Atya irgalmának az arcát.

A szövetségek Isten ölelésének a körvonalai.

Végezetül, megtanulhatjuk meglátni Őt, ha Őt szolgáljuk. „Mert hogyan ismerné az ember azt az urat, akit nem szolgált…?”²⁸

Néhány évvel ezelőtt kaptam egy elhívást, amelyre nem éreztem magam alkalmasnak. Ideges voltam, korán felébredtem – elmémben egy olyan megállapítással, amelyet nem hallottam azelőtt: ebben az egyházban szolgálni annyit tesz, mint Isten a gyermekei iránti szeretetének a folyamában állni. Ez az egyház olyan emberek brigádja, akik csákánnyal és lapáttal próbálják megtisztítani a medret, hogy Isten szeretetfolyama elérje a sor végén álló gyermekeit.

Bárkik legyetek is, bármilyen múlttal, van számotokra hely ebben az egyházban.²⁹

Ragadjatok hát csákányt vagy lapátot, és álljatok be a csapatba! Segítsetek eljuttatni az Ő szeretetét a gyermekeihez, és rátok is csapódik majd belőle.³⁰

Keressük az Ő szerető arcát, az Ő szövetséges ölelését, és akkor a gyermekeivel karöltve együtt énekeljük majd az Izráel Szentje sorait:

Keressük az Ő szerető arcát, majd pedig legyünk az Ő irgalma edényei a gyermekei számára.³² Jézus Krisztus nevében, ámen.