Hősnél is több

Utolsó napi szent pionírok ezrei húzták a holmijukat kézikocsikon 1856 és 1860 között, több mint 1600 kilométert téve meg a Sóstó-völgyig. Ezen a héten lesz 167 éve, hogy 1856. október 4-én Brigham Young elnök megdöbbenve hallotta, miszerint két kézikocsis társaság Edward Martin és James Willie vezetésével még mindig több száz mérföldnyire van a Sóstó-völgytől, miközben nyakukon a tél.¹ Rögtön másnap – nem messze innen, ahol most vagyunk – Young elnök e szavakkal állt a szentek elé: „Testvéreink közül sokan a fennsíkon vannak kézikocsikkal, és ide kell eljutniuk… Menjetek, hozzátok ide a fennsíkon lévőket!”²

Mindössze két nappal később az első mentőcsapatok útnak indultak a kézikocsis pionírok keresésére.

A Willie-féle csoport egyik tagja e szavakkal írta le, mily kétségbeesett helyzetben voltak a fő mentőcsapat érkezése előtt. „Épp amikor minden veszni látszott, …és már szinte semmi sem tartotta bennünk a lelket, derült égből villámcsapásként Isten megválaszolta az imáinkat. Feltűnt egy mentőcsapat, élelmet és más ellátmányt hozva… Ó, mily hálát rebegtünk Istennek a megmentésünkért!”³

E mentőalakulat tagjai hősök voltak a pionírok szemében, kockára téve a saját életüket a szélsőséges időjárási körülmények közepette, hogy a lehető legtöbbjüket biztonságban hazavihessék. Az egyik ilyen hős Ephraim Hanks volt.

Hanks nem tudott a kézikocsis csoportok helyzetéről; október közepén egy utazást követően épp hazafelé tartott Salt Lake-be, amikor éjjel egy hangra ébredt, amely így szólt: „A kézikocsis emberek bajban vannak, és szükségük van rád; mész és segítesz nekik?”

E kérdéssel az elméjében visszasietett Salt Lake Citybe. Amikor meghallotta, hogy Heber C. Kimball elnök további önkénteseket kér, Hanks másnap egymaga elindult a mentésükre. Gyorsan haladva megelőzött más mentőcsapatokat, és így emlékezett vissza, mi fogadta a Martin-féle társasághoz érve: „Soha nem töröltetik ki az emlékezetemből, milyen látvány fogadott a táborukhoz érve…; a legkonokabb szívet is megérintette volna.”⁴

Ephraim Hanks napokon át járt sátorról sátorra, megáldva a betegeket. Elmondta, hogy „számtalan esetben, amikor betegeknek szolgáltunk, és az Úr Jézus Krisztus nevében megfeddtük a betegségeket, a szenvedők rögtön erőre kaptak; szinte azonnal meggyógyultak”⁵. Ephraim Hanks örökre hős marad e kézikocsis pionírok számára.

E figyelemre méltó mentőakcióhoz hasonlóan, a saját életünket és akár a történelem menetét is befolyásoló események gyakran egyes férfiak és nők – nagy művészek, tudósok, üzleti vezetők, politikusok – döntéseinek és tetteinek a következményei. E rendkívüli személyeket gyakran hősként tisztelik, szobrokat és emlékműveket emelve tetteik emlékére.

Kisfiúkoromban az első hőseim sportolók voltak. Legkorábbi emlékeim közé tartozik a profi ligás baseballjátékosok képét és statisztikáit tartalmazó kártyák gyűjtése. A hősök imádata gyermekként lehet szórakoztató és ártatlan; például amikor a gyermekek a kedvenc szuperhősüknek öltöznek a jelmezbálban. Bár sok tehetséges és figyelemre méltó férfit és nőt csodálunk és tisztelünk a képességeikért és a hozzájárulásukért, az irántuk való túlzott rajongás egyenértékű lehet azzal, amikor Izráel gyermekei az aranyborjúnak hódoltak Sínai sivatagában.

Felnőttként botlást okozó kővé válhat az egykori ártatlan gyermeki szórakozás, ha hősként imádunk politikusokat, bloggereket, influenszereket, sportolókat vagy zenészeket, ezáltal túltekintve a célon⁶ és szem elől tévesztve azt, ami igazán lényeges.

Izráel gyermekei számára nem a megígért földre vezető útjukon magukkal vitt arany jelentette a kihívást, hanem az, hogy mivé engedték az aranyat válni: bálvánnyá, amely aztán hódolatuk tárgya lett, elfordítva a figyelmüket Jehováról, aki kettéválasztotta előttük a Vörös-tengert és kiszabadította őket a rabságból. A borjúra való összpontosításuk kihatott arra a képességükre, hogy az igaz Istennek hódoljanak.⁷

A valódi hős – a mi hősünk, most és mindig – Jézus Krisztus; és bármi vagy bárki vonjon is el minket az Ő tanításaitól – ahogy azok a szentírásokban és az élő próféták szavaiban állnak –, az kedvezőtlen hatással lehet a szövetség ösvényén való haladásunkra. E világ megteremtése előtt Jézus Krisztusra tekintettünk, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy némelyek ellenszegülnek a Mennyei Atya által javasolt tervnek, mely magában foglalta a fejlődésünk és az Őhozzá hasonlóvá válásunk lehetőségét.

Jézus Krisztus nemcsak Atyánk terve megvédésében állt az élre, hanem a terv megvalósításában is Övé volt a legfontosabb szerep. Az Atyának válaszolva Jézus önként felajánlotta magát „váltságul mindenekért”⁸, hogy megfizesse azt az adósságot, amelybe bűn révén mindegyikünk beleesik, de amelyet önerőből mi magunk nem tudnánk megfizetni.

Dallin H. Oaks elnök ezt tanította: „[Jézus Krisztus] megtett mindent, ami létfontosságú a Mennyei Atyánk tervében felvázolt úti cél felé tartó, halandóságon átvezető utazásunkhoz.”⁹

A Gecsemáné kertjében, ily nyomasztó feladat előtt állva a Szabadító bátran így szólt: „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”, és hozzákezdett ahhoz, hogy magára vegye mindazok fájdalmait, betegségeit és bűnök miatti szenvedését, akik valaha is élni fognak.¹⁰ Az engedelmesség és elkötelezettség tökéletes cselekedetében Jézus Krisztus véghez vitte minden idők leghősiesebb tettét, mely az Ő dicsőséges feltámadásában tetőzött.

Legutóbbi általános konferenciánkon Russell M. Nelson elnök erre emlékeztetett minket: „Bármilyen kérdéseitek vagy gondjaitok legyenek is, a válasz mindig Jézus Krisztus életében és tanításaiban található. Tudjatok meg többet az Ő engeszteléséről, szeretetéről, irgalmáról, tanáról és visszaállított evangéliumáról, melyet a gyógyulás és a fejlődés jellemez. Forduljatok Őhozzá! Kövessétek Őt!”¹¹ És én hozzátenném: válasszátok Őt!

Bonyolult világunkban kísértést jelenthet a társadalom hőseihez fordulni, hogy tisztánlátást hozzanak az életbe, amikor az zavarosnak vagy nyomasztónak tűnik. Megvesszük az általuk hirdetett ruhákat, magunkévá tesszük az általuk támogatott politikát, és követjük a közösségi médiában megosztott javaslataikat. Ez átmeneti időtöltésnek megfelelhet, de vigyáznunk kell, hogy a hősimádat ezen válfaja ne váljon a mi aranyborjúnkká. A megfelelő hős kiválasztása örökkévaló következményekkel bír.

Amikor a családunk megérkezett Spanyolországba, hogy megkezdjük misszióvezetői szolgálatunkat, egy Neal A. Maxwell elder által megosztott, bekeretezett idézetet találtunk, amely kapcsolódik azokhoz a hősökhöz, akiknek a követése mellett döntünk. Így hangzik: „Ha nem Isten királyságát tettük az első helyre, végül nem számít majd, hogy mit választottunk helyette.”¹² Fivérek és nővérek! Jézus Krisztust, a királyok Királyát választva döntünk Isten királysága mellett. Bármely más választás olyan, mintha a test karját vagy egy aranyborjút választanánk, és az végül cserben hagy minket.

Az ószövetségi Dániel könyvében olvashatjuk Sidrák, Misák és Abednégó történetét, akik világosan tudták, hogy melyik hőst válasszák – és az nem Nabukodonozor király istenei közül való volt. Magabiztosan kijelentették:

„[A] mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből…

De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet… nem imádjuk.”¹³

Amint azt Pál apostol tanította, „van sok isten”¹⁴; és hadd tegyem hozzá, van sok úgynevezett hős is, akik arra csábítanak, hogy meghajoljunk előttük, hódoljunk nekik, fogadjuk be őket. De ahogy Dániel három barátja is tudta, csak Egy van, aki bizonyosan ki tud szabadítani – mert már megtette, és mindig is meg fogja tenni.

Számunkra az Isten színe elé, a mi megígért földünkre visszavezető utazásunk során nem a politikus, a zenész, a sportoló vagy a vlogger a kérdés, hanem inkább az, hogy engedjük-e nekik, hogy elsődlegesen őrájuk figyeljünk és összpontosítsunk a Szabadítónk és Megváltónk helyett.

Őt, Jézus Krisztust választjuk, amikor úgy döntünk, hogy megszenteljük az Ő napját, akár otthon vagyunk, akár nyaralunk. Őt választjuk, amikor az Ő szavait választjuk, a szentírásokban és az élő próféták tanításaiban. Őt választjuk, amikor a templomi ajánlás mellett döntünk és a használatára érdemesen élünk. Őt választjuk, amikor béketeremtők vagyunk és nem vagyunk hajlandóak vitatkozni, „főleg akkor, amikor különbözik a véleményünk”¹⁵.

Egyetlen vezető sem tanúsított soha nagyobb bátorságot, sem emberbarát nagyobb kedvességet, sem orvos nem gyógyított meg több betegséget, sem művész nem alkotott nagyobbat, mint Jézus Krisztus tette.

A hősök világában, ahol emlékművek és múzeumok hirdetik halandó férfiak és nők nagy tetteit, van Egy, aki mindenki más felett áll. Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus nem csupán a hősünk – Ő a mi Urunk és Királyunk, az emberiség Szabadítója és Megváltója. Jézus Krisztus nevében, ámen.