Szabadítónk és Megváltónk, Jézus Krisztus

Tudjuk, hogy már a halandóságba való megszületésünk előtt is éltünk. A halandóság előtti állapotunkban kétségkívül Isten azon fiai és leányai között voltunk, akik ujjongtak örömükben, hogy eljöhetnek ezen emberpróbáló, mégis szükséges halandó létbe [lásd Jób 38:4–7]. Tudtuk, hogy az a célunk, hogy fizikai testet nyerjünk, legyőzzük a nehézségeket, és bizonyítsuk, hogy be fogjuk tartani Isten parancsolatait. Atyánk jól tudta, hogy a halandóság természetéből adódóan megkísértetünk, bűnöket követünk majd el, és tökéletlenek leszünk. Hogy tehát minden esélyünk meglehessen a sikerre, gondoskodott egy Szabadítóról, aki majd szenved és meghal értünk. Nemcsak a bűneinkért hoz majd engesztelő áldozatot, hanem ennek az engesztelésnek a részeként legyőzi a testi halált is, melynek Ádám bukása miatt ki leszünk téve.

Így hát több mint kétezer évvel ezelőtt Krisztus, a Szabadítónk megszületett a halandóságba egy betlehemi istállóban. Eljött a rég megígért Messiás.

Nagyon kevés írás maradt fenn Jézus kisfiú korából. Szeretem a Lukács evangéliumában található részt: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben, és testének állapotjában, és az Isten és az emberek előtt való kedvességben” [Lukács 2:52]. Az Apostolok cselekedetei könyvében pedig van egy rövid kifejezés a Szabadítóval kapcsolatban, mely igen jelentőségteljes: „széjjeljárt jót tévén” [Apostolok cselekedetei 10:38].

Megkeresztelkedett János által a Jordán vizében. Elhívta a tizenkét apostolt. Megáldotta a betegeket. Őáltala a bénák lábra álltak, a vakok szeme megnyílt, a süketek pedig újra hallottak. Még a halottakat is feltámasztotta. Tanított, bizonyságot tett, és tökéletes, követendő példát mutatott nekünk.

A világ Szabadítójának a halandó küldetése ezután a végéhez közeledett. Sor került még egy utolsó vacsorára az apostolaival egy felső szobában. A Gecsemáné, valamint a Kálvária keresztje még hátra volt.

Az egyszerű halandó fel nem foghatja a maga teljességében annak a jelentőségét, amit Krisztus tett értünk a Gecsemánéban. Később Ő maga így írta le élményét: „[A] szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem” [Tan és szövetségek 19:18].²

Egyetlen elmondott ima sem érint meg olyan mélyen, mint a Jézus által a Gecsemáné kertjében elmondott ima. Úgy hiszem, Lukács nyújtja a legjobb leírását:

„[M]éne… az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is.

És mikor ott a helyen vala, monda nékik: Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.

És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozék,

Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!

És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt.

És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” [Lukács 22:39–44].³

Az utolsó pillanatban is visszafordulhatott volna. De nem tette. Mindenek alá ereszkedett, hogy mindenkit megmentsen. Ezáltal olyan életet adott nekünk, mely túllép e halandó léten. Visszakövetelt bennünket Ádám bukásából.

Lelkem legmélyéből hálás vagyok Neki.⁴

A Gecsemáné kínjai után, immár kimerülten, [Jézust] durva, goromba kezek ragadták meg és Annás, Kajafás, Pilátus és Heródes elé vonszolták. Vádolták és szidalmazták. Fájdalomtól meggyötört testét tovább gyengítették a dühödt ütlegek. Vér patakzott arcán, mikor fejére erőltették a szúrós tövisekből készült kegyetlen koronát, mely belefúródott a homlokába. Ezután újra Pilátus elé vitték, aki ezúttal engedett a feldühödött csőcselék kiáltozásainak: „Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!” [Lukács 23:21].

Korbáccsal ütlegelték, melynek bőrfonatai közé éles fém- és csontdarabok voltak fűzve. A kegyetlen ostorcsapásokból felkelve, botladozva cipelte saját keresztjét, míg végül már nem tudott továbbmenni, így valaki átvette tőle a terhét.

Végül – miközben tehetetlen követői csak szemlélhették az eseményeket – egy Kálváriának nevezett dombon egy kereszthez szögezték sebzett testét. Könyörtelenül gúnyt űztek belőle, szidalmazták és kinevették. Ő mégis így kiáltott fel: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” [Lukács 23:34].

Teltek a kín órái, miközben az élete lassan elszállt. Kiszáradt ajkai közül e szavak törtek elő: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala” [Lukács 23:46]. […] Élettelen testét sietve, de óvatosan egy kölcsönvett sírkamrába helyezték.

A kereszténységben elhangzott szavak közt számomra nincs nagyobb jelentőségű azoknál, melyeket az angyal mondott a zokogó Mária Magdalénának és a másik Máriának, amikor a hét első napján kimentek a sírhoz, hogy gondoskodjanak Uruk testéről. Az angyal így szólt:

„Mit keresitek a holtak között az élőt?

Nincs itt, hanem feltámadott” [Lukács 24:5–6].

Szabadítónk újra élt! Az emberi történelem legdicsőbb, legvigasztalóbb és legbiztatóbb eseménye volt ez: győzelem a halál felett! A Gecsemáné fájdalmai és kínjai eltöröltettek. Biztosítva lett az emberiség szabadítása. […]

Az üres sír azon az első húsvétreggelen megválaszolta Jób kérdését: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” [Jób 14:14]. Mindazoknak, akik hallják hangomat, kijelentem: ha meghal is az ember, újra élni fog. Tudjuk, mert rendelkezünk a kinyilatkoztatott igazság világosságával.

„Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is.

Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” [1 Korinthusbeliek 15:21–22].⁵

Kép

feltámadt Szabadító

Az elmúlt évek során megszámlálhatatlanul sok bizonyságot hallottam és olvastam olyanoktól, akik bizonyságukat tették a feltámadás valóságáról, és akik a szükség legnagyobb órájában elnyerték azt a békét és vigaszt, melyet a Szabadító ígért.

Most egy ilyen beszámolóból szeretnék megemlíteni egy részt. [Nemrégiben] kaptam egy megható levelet egy hétgyermekes édesapától, aki a családjáról írt nekem, külön megemlítve Jason fiát, aki tizenegy évesen megbetegedett. A rákövetkező néhány évben többször is kiújult a fiú betegsége. Az édesapa mesélt Jason pozitív hozzáállásáról és derűs természetéről, mely az egészségi állapota ellenére is jellemezte. Jason 12 évesen nyerte el az ároni papságot, és „mindig hajlandó volt tökéletesen felmagasztalni a feladatait, akár jól érezte magát, akár nem”. Tizennégy évesen elnyerte a sascserkész elismerést.

[Egy] nyáron, nem sokkal 15. születésnapja után Jason ismét kórházba került. Az egyik látogatáson apja csukott szemmel találta ágyán a fiút. Mivel nem tudta, Jason ébren van-e vagy alszik, halkan beszélni kezdett hozzá. „Jason – mondta –, tudom, hogy sok mindenen kellett keresztülmenned rövid életed alatt, és hogy eléggé súlyos a mostani állapotod. Bár óriási harc előtt állsz, szeretném, ha soha nem veszítenéd el a hitedet Jézus Krisztusban!” Azt mondta, nagyon meglepődött, amikor a fiú azonnal kinyitott a szemét, és tiszta, elszánt hangon azt mondta: „Soha!” Jason ezután lehunyta a szemét, és mást nem mondott.

Édesapja ezt írta: „Jasonnek ez az egyszerű kijelentése egyike volt a legerőteljesebb és legtisztább bizonyságoknak Jézus Krisztusról, melyeket valaha is hallottam. […] Ez a »soha!« aznap beivódott a lelkembe; szívemet öröm töltötte el, mert Mennyei Atyám megáldott azzal, hogy egy ilyen rendkívüli és nemes fiú édesapja lehetek. […] [Ez] volt az utolsó alkalom, hogy hallottam őt bizonyságot tenni Krisztusról.”

Bár a családja arra számított, hogy ez ismét csak egy rutinkezelés lesz a kórházban, Jason alig két héttel később elhunyt. Ebben az időben az egyik bátyja és nővére épp missziót szolgáltak. Egy másik bátyja, Kyle, éppen előtte kapta meg missziós elhívását. Mi több, az elhívás a vártnál korábban érkezett meg, és… csupán egy héttel Jason halála előtt, mindannyian összegyűltek a kórteremben, hogy Kyle ott, az egész család jelenlétében nyithassa fel a missziós elhívását.

Nekem írt levelébe az édesapa egy képet is illesztett, melyen Jason a kórházi ágyában fekszik, bátyja, Kyle pedig az ágya mellett áll, kezében tartva a missziós elhívását. A kép alatt a következő felirat állt: „Együtt hívták el őket missziót szolgálni – a fátyol mindkét oldalára.”

Jason bátyja és nővére, akik ekkor már a missziójukon voltak, gyönyörű vigasztaló leveleket küldtek haza, hogy azokat Jason búcsúztatásán olvassák fel. A nővére, aki az Argentína Buenos Aires Nyugati Misszióban szolgált, többek között ezt írta a saját levelében:

„Tudom, hogy Jézus Krisztus él, és mivel Ő él, mindannyian, beleértve szeretett Jasonünket is, újra élni fogunk. […] Vigaszt meríthetünk abból a biztos tudásunkból, hogy örökkévaló családként egymáshoz pecsételtek bennünket. […] Ha megtesszük, ami csak telik tőlünk, hogy engedelmesek legyünk és jobbá váljunk ebben az életben, akkor [újra] látni fogjuk [őt].”

Majd így folytatta: „Egy szentírás, melyet régóta szeretek, most új értelmet és jelentőséget nyert számomra. Ez a Jelenések 21. fejezetének 4. verse: »És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.«”

Drága fivéreim és nővéreim! Legmélyebb fájdalmunk óráján mélyreható békét meríthetünk az angyal szavaiból, aki azon az első húsvét reggelén azt hirdette: »Nincsen itt, mert feltámadott« [Máté 28:6].

A földön napjainkban élő egyik különleges tanújaként… kijelentem, hogy ez igaz.⁶

Miközben ti és én azon az ösvényen járunk, amelyen Jézus járt, füleljünk a szandálba bújt lábak neszére. Nyújtsuk ki kezünket az Ács kezéért! Így fogjuk megismerni Őt. […] Hozzánk szól [e] szavakkal: „kövess engem”, és kitűzi számunkra azt a feladatot, melyet a mi időnkben kell elvégeznie. Ő parancsol, és azoknak, akik engedelmeskednek Neki, legyenek azok bölcsek vagy egyszerűek, Ő ki fogja nyilatkoztatni magát azokban a fáradozásokban, viszályokban, szenvedésekben, amelyeken az Ő követőiként keresztülmennek; és saját tapasztalatuk által fogják megtudni, hogy ki Ő.

Ekkor felfedezzük, hogy Ő több a betlehemi kisdednél, több az ács fiánál, több a valaha élt legnagyszerűbb tanítónál. Isten Fiaként ismerjük meg Őt. Soha nem készített szobrot, nem festett képet, nem írt verset vagy vezetett hadsereget. Soha nem viselt uralkodói koronát, nem tartott a kezében jogart, és nem kanyarított a válla köré bíbor palástot. Megbocsátása korlátlan volt, türelme legyőzhetetlen, bátorsága határtalan.

Jézus megváltoztatta az embereket. Megváltoztatta a szokásaikat, a véleményüket, a törekvéseiket. Megváltoztatta az indulataikat, a hajlamaikat, a természetüket. Megváltoztatta az emberek szívét.

Az embernek eszébe jut a Simon nevű halász, akit ti és én inkább Péterként, az apostolok fejeként ismerünk. A kételkedő, hitetlen és türelmetlen Péter számára emlékezetes marad az az éjszaka, amikor Jézust elhurcolták a főpap elé. Ez volt az az éjszaka, amikor a tömeg elkezdte „köpdösni [a Szabadítót], és az ő orczáját elfedni, …őt öklözni… A szolgák pedig arczul csapdossák vala őt” (Márk 14:65).

Hol volt Péter, aki korábban azt ígérte, hogy vele együtt hal meg, és soha nem tagadja meg Őt? A szent feljegyzésekből kiderül, hogy „Péter pedig távolról követé őt, be egészen a főpap udvaráig: és ott üle a szolgákkal, és melegszik vala a tűznél” (Márk 14:54). Ez volt az az éjszaka, amikor a Mester próféciájának a beteljesedéseként Péter valóban háromszor megtagadta Őt. A lökdösődés, a gúnyos kiáltások és az ütlegek közepette az Úr – megaláztatása gyötrelmeiben, néma fenséggel – megfordult, és Péterre tekintett.

Az egyik krónikás így jellemezte a változást: „Ennyi elég volt. […] [Péter] már nem foglalkozott a veszéllyel, nem félt többé a haláltól. […] [E]lsietett… az éjszakába…, hogy köszöntse a pirkadó reggelt. […] Ez a megtört szívű bűnbánó a saját lelkiismerete törvényszéke előtt [állt], és ott az ő régi élete, a régi szégyene, a régi gyengesége, a régi énje az Isten szerint való szomorúság általi azon halálra volt kárhoztatva, melynek új és nemesebb születést kellett eredményeznie.” (Frederic W. Farrar, The Life of Christ, Portland, Oreg.: Fountain Publications, 1964, p. 604.)

Aztán ott volt a tárzusi Saul [későbbi nevén Pál]. […] Egy nap találkozott Jézussal, és íme, minden dolog megújult. Attól a naptól fogva Pál a halála napjáig arra buzdította az embereket, hogy „levetkezzétek ama… ó embert”, és „felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Eféz. 4:22, 24).

Az idő múlása nem módosított a Megváltó azon képességén, hogy megváltoztassa az emberek életét. Amit a halott Lázárnak mondott, azt mondja nektek és nekem is: „jőjj ki!” (János 11:43). Jöjj ki a kétség okozta csüggedésből!

Jöjj ki a bűn okozta bánatból! Jöjj ki a hitetlenség okozta halálból! Jöjj ki egy új életre! Jöjj ki!

Amint megtesszük, és lépteinket a Jézus által járt ösvényeken vezetjük, emlékezzünk a Jézus által tett bizonyságra: „Íme, én Jézus Krisztus vagyok, akiről a próféták tanúskodtak, hogy el fog jönni a világra. […] [É]n vagyok a világ világossága és élete” (3 Ne. 11:10–11). „Én vagyok az első és az utolsó; én vagyok az, aki él, én vagyok az, aki megöletett; én vagyok a ti szószólótok az Atyánál” (T&Sz 110:4).⁷

Az úrvacsorai gyűléseinken gyakran énekeljük e himnuszt:

Ámulok, hogy Jézus mily nagyon szeret engem, és hogy Jézus mily nagyon szeret titeket. Eszembe jut a Gecsemánéban gyakorolt szeretete. Eszembe jut a vadonban gyakorolt szeretete. Eszembe jut a Lázár sírjánál gyakorolt szeretete; az a szeretet, melyet a Golgota dombján tanúsított, a nyitott sírboltnál, és igen, amikor megjelent abban a szent ligetben az Atyjával, és azokat az emlékezetes szavakat mondta Joseph Smithnek. Köszönetet mondok Istennek azért a szeretetéért, hogy odaadta Egyszülött Fiát a testben, értetek és értem. Köszönetet mondok az Úrnak azért a szeretetért, melyet azzal tanúsított, hogy az életét adta, hogy örök életünk lehessen. […]

Jézus a világ Szabadítója. Ő az egész emberiség Megváltója. Ő Isten Fia. Megmutatta az utat. Felidézhetitek, hogy Jézus igazsággal töltötte meg az elméjét; Jézus szolgálattal töltötte meg az életét; Jézus szeretettel töltötte meg a szívét. Amikor ezt a példát követjük…, és szó szerint megtöltjük az elménket igazsággal, megtöltjük az életünket szolgálattal, és megtöltjük a szívünket szeretettel, alkalmassá válhatunk arra, hogy meghalljuk egy napon Szabadítónk e kijelentését: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe” (Mt. 25:21).⁸

Kép

Krisztus köntösét megérintő nő

• Gondold át Monson elnök tanításait a Szabadító szenvedéséről a Gecsemánéban (lásd 1. szakasz). Milyen érzéseid vannak, amikor visszagondolsz a Szabadító érted hozott áldozatára? Mit tanulhatunk a Szabadító azon imájából, amelyet a Gecsemánéban mondott el?

• Monson elnök azt mondta, hogy Jézus Krisztus feltámadása „az emberi történelem legdicsőbb, legvigasztalóbb és legbiztatóbb eseménye” (2. szakasz). Milyen áldások érnek minket a Szabadító feltámadásának köszönhetően?

• Mit tanulhatunk Monson elnök 3. szakaszban olvasható történetéből? Hogyan segített neked a feltámadás valósága érezni „azt a békét és vigaszt, melyet a Szabadító ígért”?

• Monson elnök kiemelte, hogy Jézus képes megváltoztatni minket (lásd 4. szakasz). Mit kell tennünk azért, hogy a Szabadító megváltoztathasson minket? Hogyan változtatta meg a te életedet?

• Tekintsd át Monson elnök tanításait arról, hogy a Szabadító kimutatja a szeretetét (lásd 5. szakasz). Mikor érezted már a Szabadító irántad táplált szeretetét? Hogyan ismerhetjük fel még teljesebben azt a szeretetet, amelyet Jézus kínál nekünk? Hogyan mutathatjuk ki az Őiránta való szeretetünket és hálánkat? Hogyan tehetjük meg azt, hogy „megtöltjük a szívünket szeretettel”?

Ésaiás 25:8; 2 Thessalonikabeliek 3:16; 2 Nefi 25:12; Móziás 15:18; Alma 5:48; 38:9; 3 Nefi 27:27; Tan és szövetségek 88:15–16; 93:33–34

„A krisztusi szeretet őszinte kifejezéseiben nagyszerű hatalom rejlik, hogy meglágyítsák az osztályod azon tagjainak szívét, akik küszködnek az evangéliummal. Gyakran ezeknek az egyéneknek csupán arra van szükségük, hogy tudják: szükség van rájuk és szeretik őket.  Ez lehet csupán annyi, hogy felkéred őket valamelyik következő leckében való részvételre: osszák meg egy élményüket vagy egy szentírásrésszel kapcsolatos érzéseiket” (vö. A Szabadító módján tanítani [2016]. 9.).