Egy boldog otthon jellemzői

A boldogság nem rendkívüli fényűzést jelent és nem is egy világi elgondolás szerinti szórakozást. Nem kell távoli, furcsa nevű helyeken sem keresnünk. A boldogság otthon található.⁷

Az otthon sokkal több egy háznál. A ház fából, téglából és kőből épül. Az otthon szeretetből, áldozathozatalból és tiszteletből áll össze. A házból lehet otthon, az otthonból pedig mennyország lehet.⁸

Házunkat otthonunká tehetjük, otthonunkat pedig mennyországgá, amikor a Szabadító válik életünk középpontjává, és a szeretet és szolgálat terén mutatott példája tartalmas módon jut kifejezésre a saját életünkben.⁹

Tanúsítsunk… kedvességet és szeretetet a saját családunkban. Otthonaink nem csupán menedékhelyek: olyan helyeknek is kell lenniük, ahol Isten Lelke lakozhat, ahol a viharok megtorpannak az ajtónál, ahol szeretet uralkodik és béke honol.¹⁰

Oly gyakran tévesen úgy gondoljuk, hogy gyermekeinknek több dologra van szükségük, miközben a csendes fohászaik valójában egyszerűen a mi időnkből kérnek többet.¹¹

Bővelkedik a boldogság, amikor őszinte tisztelet van egymás iránt. […] Ahol tisztelet van otthon, a gyermekek nem találják magukat abban a rettegett „soha-soha-országban” – ahol soha nem foglalkoznak velük, ahol soha nem kapnak megfelelő szülői útmutatást.¹²

Mindannyian emlékszünk gyermekkori otthonunkra. Érdekes módon a gondolataink nem azon időznek, hogy a ház nagy volt-e vagy kicsi, a környék pedig felkapott vagy lekopott. Örömünket inkább azokban az élményekben leljük, amelyekben családként, közösen volt részünk. Az otthon életünk laboratóriuma, és amit ott tanulunk, az nagymértékben meghatározza, hogy mit teszünk, amikor onnét elmegyünk. […]

[F]elelősek vagyunk az otthonért, amelyet mi építünk. Bölcsen kell építenünk, hiszen az örökkévalóság nem egy rövid utazás. Lesz majd szélcsend és szél, napfény és árnyék, öröm és bánat. Ám ha igazán megpróbáljuk, akkor az otthonunk egy darabka mennyország lehet itt a földön. A gondolatok, melyeket kigondolunk, a cselekedetek, melyeket véghez viszünk, az élet, melyet élünk, nemcsak a földi utazásunk sikerére vannak hatással, hanem kijelölik az örökkévaló céljainkhoz vezető utat is.

1995-ben az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Tanácsa kiadott egy családdal kapcsolatos kiáltványt a világ számára. Többek között ez áll benne: „Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül. A sikeres házasságok és családok a hit, az ima, a bűnbánat, a megbocsátás, a tisztelet, a szeretet, az együttérzés, a munka és a tartalmas szabadidős tevékenységek tantételeire épülnek, és azok által tartatnak fenn” [A család: Kiáltvány a világhoz. JezusKrisztusEgyhaza.org].

A boldog otthonok sokféleképpen néznek ki. Vannak közöttük nagy családok, ahol apa, anya, fivérek és nővérek élnek együtt a szeretet lelkületében. Máshol egy- vagy kétgyermekes egyedülálló szülők vannak, míg más otthonokban csak egyvalaki lakik. Vannak azonban olyan jellemző vonások, amelyek a családtagok számától és személyétől függetlenül megtalálhatók egy boldog otthonban. Én úgy hívom ezeket, hogy egy boldog otthon jellemzői. Ezek a következőkből állnak:

1. Az ima mintája.

2. A tanulás könyvtára.

3. A szeretet hagyatéka.

4. A bizonyság kincstára.¹³

Ti, akik szülők vagytok… Mindennap kérjétek Mennyei Atyánk segítségét [gyermekeitek] szükségletei… kielégítésében és a szülőséggel járó elkerülhetetlen kihívásaitok közepette. Felnevelésükhöz többre van szükségetek a saját bölcsességeteknél.¹⁴

„Az ima lelkünk hő vágya, kimondott vagy rejtett” [Himnuszok, 87. sz.]. Annyira egyetemesen alkalmazható, annyira jótékony hatású az eredménye, hogy az imát méltán nevezhetjük a boldog otthon első számú jellemzőjének. Miközben a szülők egy gyermek imájára figyelnek, ők is közelebb kerülnek Istenhez. Ezekben a kicsinyekben, akik nem sokkal ezelőtt még Mennyei Atyjukkal voltak, nincsenek gátlások, hogy kifejezzék Neki az érzéseiket, a kívánságaikat, a köszönetüket.

A családi ima tartja távol a legjobban a bűnt, ennélfogva pedig a legjótékonyabb módon biztosít örömöt és boldogságot. Még mindig igaz a régi mondás: Ha a család közösen mond imát, nem szakítja szét őket a világ. […]

A feleségemmel, Francesszel 53 éve vagyunk házasok. Házasságkötésünkre a Salt Lake templomban került sor. A szertartást végző Benjamin Bowring ezt tanácsolta nekünk: „Ifjú házasok! Javasolhatok-e nektek egy receptet, amely biztosítani fogja, hogy bármilyen nézeteltérésetek legyen is, az ne tartson tovább egy napnál? Minden este térdeljetek le az ágyatok mellett. Az egyik este, Monson fivér, te mondj el fennhangon egy imát, miközben térdepelsz. A következő este, Monson nővér, te mondj el fennhangon egy imát, miközben térdepelsz. Ha így tesztek, biztosíthatlak benneteket arról, hogy a nap folyamán esetleg felmerülő félreértések eltűnnek, amikor imádkoztok. Ha együtt imádkoztok, akkor egyszerűen nem tudtok nem a legjobb érzésekkel viseltetni egymás iránt.”

Amikor… elhívást kaptam a Tizenkét Apostol Tanácsába, David O. McKay elnök, az egyház kilencedik elnöke a családomról kérdezett. Elmeséltem neki az imának ezt az iránymutató receptjét, és tanúságot tettem az érvényességéről. Hátradőlt a nagy bőrszékében, és mosolyogva így felelt: „Ugyanaz a recept, amely nálad bevált, az én családom életét is megáldotta a házasságunk évei alatt.”¹⁵

A boldog otthon második jellemzőjét akkor fedezzük fel, amikor az otthonunk a tanulás könyvtára. […] Tanulásra szolgáló könyvtárunk elengedhetetlen részei a jó könyvek. […]

Az olvasás az élet egyik valódi élvezete. Korunkban, a tömegkultúra idején, amikor oly sok mindennel találkozunk, ami lerövidített, átdolgozott, meghamisított, töredékes és tömörített, akkor az elmének megnyugvást és ihletet nyújt az, ha leülünk kettesben egy nekünk való könyvvel.

A kisgyermekek is örömüket lelik a könyvekben, és szeretik, ha a szüleik olvasnak nekik.

Az Úr ezt javasolta: „…keressétek ki a legjobb könyvekből a bölcsesség szavait; törekedjetek a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is” [Tan és szövetségek 88:118].

Alapműveink a tanulás könyvtárát kínálják nekünk és a gyermekeinknek.

Évekkel ezelőtt elvittük az unokáinkat egy idegenvezetéssel kísért látogatásra az egyház nyomdai létesítményeibe. Ott mindannyian láttuk, ahogy a Mormon könyve… lejön a futószalagról – kinyomtatva, bekötve és körülvágva, olvasásra készen. Így szóltam az unokákhoz: „A gépkezelő azt mondja, hogy elvehettek egy-egy saját példányt a Mormon könyvéből. Válasszátok ki, és megtarthatjátok.”

Mindegyikük elvette a könyv egy-egy elkészült példányát, és elmondta, mennyire szereti a Mormon könyvét.

Nem igazán emlékszem, hogy mi minden történt még aznap, de soha nem fogom elfelejteni a Mormon könyve iránti szeretet őszinte megnyilvánulásait – azokat a megnyilvánulásokat, amelyek e gyermekek szívéből fakadtak.

Szülőkként ne feledjük, hogy a mi életünk is lehet az a könyv a családi könyvtárban, amelyet a gyermekek a legtöbbre tartanak. Érdemesek-e a mi példáink arra, hogy utánozzák azokat? Oly módon élünk-e, hogy egy fiunk vagy egy lányunk azt mondja: „Az apukámat szeretném követni”, vagy: „Olyan szeretnék lenni, mint az édesanyám”? A könyvtár polcán lévő könyvtől eltérően, melynek a borítói elfedik a tartalmát, a mi életünk nem csukható be. Szülők, mi valóban nyitott könyv vagyunk.¹⁶

Kép

apa és fia közösen olvassák a szentírásokat

A boldog otthon harmadik jellemzője a szeretet hagyatéka. […]

A gyermekek észreveszik a szeretet látszólag apró leckéit is, miközben csendben magukba szívják szüleik példáját. A saját édesapám, aki nyomdász volt, gyakorlatilag az élete minden napján hosszan és keményen dolgozott. Biztos vagyok benne, hogy sabbatkor szívesen lett volna egyszerűen csak otthon. Ehelyett idős családtagokat látogatott meg, és felvidította az életüket.

Egyikük a nagybátyja volt, akit olyan súlyos köszvény nyomorított meg, hogy nem tudott járni, sem pedig ellátni magát. Egy-egy vasárnap délután Apa azt mondta nekem: „Gyere velem, Tommy! Vigyük el Elias bácsit egy kicsit kocsikázni!” Olyankor beültünk az 1928-as Oldsmobile-ba, majd elmentünk a Nyugati 8. utcáig [Salt Lake Cityben], ahol én Elias bácsi otthona előtt várakoztam az autóban, amíg Apa bement. Utána hamarosan kijött a házból, porcelánbabaként tartva karjában megrokkant nagybátyját. Én akkor kinyitottam az ajtót, és figyeltem, milyen kíméletesen és kedvesen ülteti be édesapám Elias bácsit az első ülésre, hogy jól kilásson, miközben én helyet foglaltam a hátsó ülésen.

A kocsikázás rövid volt, a beszélgetés pedig szűkszavú, de ó, micsoda hagyatéka ez a szeretetnek! Édesapám soha nem olvasott nekem a Bibliából az irgalmas szamaritánusról. Inkább magával vitt engem és Elias bácsit abban a régi 1928-as Oldsmobile-ban a Jerikóba vezető országúton.¹⁷

A legnagyszerűbb lehetőségeink a szeretetünk megmutatására időnként a saját otthonunk falain belül adódnak. A szeretetnek kellene a családi élet középpontjában lennie, néha mégsem így van. Előfordulhat, hogy túl sok a türelmetlenség, túl sok a vitatkozás, túl sok a veszekedés, túl sok a könny. Gordon B. Hinckley elnök így szomorkodott: „Miért van az, hogy azok, akiket [a leginkább] szeretünk, oly gyakran válnak kemény szavaink célpontjaivá? Miért van az, hogy… néha úgy beszélünk, mintha a szavaink tőrdöfések lennének?” A válaszok e kérdésekre különbözőek lehetnek mindegyikünk számára, ám a lényeg mégis az, hogy az okok nem számítanak. Ha szándékunkban áll betartani a parancsolatot, hogy szeressük egymást, akkor kedvességgel és tisztelettel kell bánnunk egymással.

Természetesen lesznek alkalmak, amikor fegyelmeznünk kell. Ne feledjük azonban a Tan és szövetségekben olvasható tanácsot – nevezetesen, hogy amikor szükséges valakit megfeddnünk, akkor ezt követően mutassunk még nagyobb szeretetet [lásd Tan és szövetségek 121:43].¹⁸

Töltse be otthonotokat a szeretet, a jóindulat és az Úr Lelke. Szeressétek a családotokat! Ha viták vagy nézeteltérések vannak közöttetek, arra buzdítalak benneteket, hogy oldjátok meg őket most.¹⁹

Mi vajon példái vagyunk-e a szeretet hagyatékának? És vajon az otthonaink? Bernadine Healy ezt a tanácsot adta egy végzősök előtt tartott beszédében: „Orvosként, akinek komoly kiváltsága osztozni az emberek életének legmélyrehatóbb pillanataiban, beleértve az utolsó pillanataikat is, hadd áruljak el nektek egy titkot. A halállal szembenéző emberek nem arra gondolnak, hogy milyen diplomákat szereztek, milyen hivatalokat viseltek vagy mekkora vagyont halmoztak fel. A végén az számít igazán, hogy kit szerettetek és ki szeretett benneteket. A szeretetnek ez a köre jelent mindent, és nagyszerű fokmérője egy leélt életnek. Ez a legnagyobb értékű ajándék” [“On Light and Worth: Lessons from Medicine” (commencement address, Vassar College, May 29, 1994), 10, Special Collections].²⁰

A boldog otthon negyedik jellemzője a bizonyság kincstára. „Az egyházban az első és legfontosabb tanítási lehetőség [az otthonokban van]” – jegyezte meg David O. McKay elnök [in Priesthood Home Teaching Handbook, rev. ed. (1967), ii]. „Az igaz mormon otthon olyan, melybe ha Krisztus alkalomadtán belépne, örömmel maradna és megpihenne” [Gospel Ideals (1953), 169].

Mit teszünk azért, hogy az otthonunk biztosan megfeleljen ennek a leírásnak? Nem elég, ha csupán a szülőknek van erős bizonyságuk. A gyermekek csak ideig-óráig utazhatnak a szülői meggyőződés farvizén.

Heber J. Grant elnök kijelentette: „Kötelességünk fiatal korukban tanítani a gyermekeinket. […] Tudhatom, hogy az evangélium igaz, és a feleségem is tudhatja; de szeretném elmondani nektek, hogy a gyermekeink nem fogják tudni, hogy az evangélium igaz, hacsak nem tanulmányozzák azt, és nem szereznek saját bizonyságot” [in Conference Report, Apr. 1902, 80].

A Szabadító iránti szeretet, az Ő neve iránti áhítat, valamint az egymás iránti őszinte tisztelet termékeny ágyást fog biztosítani a bizonyság növekedéséhez.

Az evangélium tanulása, a bizonyságtétel, a család vezetése csak ritkán – vagy sohasem – egyszerű folyamat. Az élet utazását az országút bukkanói, a tenger hullámverése – vagy éppen napjaink viharai – jellemzik.

Kép

együtt olvasó család

Néhány évvel ezelőtt, amikor Ausztráliában látogattam meg egyháztagokat és misszionáriusokat, egy olyan magasztos példának voltam tanúja, amely azt szemléltette, miként áldhatja és szentelheti meg a bizonyság kincstára az otthont. Egy hosszú repülőúton éppen Sydney-ből Darwinba tartottunk a misszióelnökkel, Horace D. Ensignnal, hogy elvégezzem az első kapavágást az ottani első kápolnánkhoz. Útközben volt egy tervezett megállónk egy Mount Isa nevű bányavárosban. Amikor beléptünk Mount Isa kis repülőterének az épületébe, odajött hozzánk egy asszony és a két gyermeke. Azt mondta: „Judith Louden vagyok, az egyház tagja, és ez itt a két gyerekem. Gondoltuk, hogy ezen a járaton lehetsz, ezért eljöttünk, hogy találkozzunk veled a rövid megállótok alatt.” Elmondta, hogy a férje nem tagja az egyháznak, és hogy igazából rajta és a gyermekein kívül nincs más egyháztag az egész környéken. Megosztottunk néhány leckét, és bizonyságot tettünk.

Az időnk letelt. Ahogy az újbóli beszállásra készültünk, Louden nővér annyira elhagyatottnak, annyira magányosnak tűnt. Így kérlelt bennünket: „Még nem mehettek! Annyira hiányzott nekem az egyház!” A hangosbemondóban hirtelen bejelentették, hogy a járatunk indulása műszaki okok miatt harminc percet csúszik. Louden nővér ezt súgta: „Az imámra épp most érkezett válasz.” Ezután megkérdezte, hogyan tudna olyan hatással lenni a férjére, hogy felkeltse az érdeklődését az evangélium iránt. Azt tanácsoltuk neki, hogy minden héten vonja be őt az otthoni elemis leckéjükbe, és szolgáljon számára élő bizonyságként az evangéliumról. Megemlítettem, hogy küldünk neki egy előfizetést A Gyermekek Jóbarátja folyóiratra, valamint további segítséget a családi tanításához. Arra buzdítottuk, hogy soha ne mondjon le a férjéről.

Elhagytuk Mount Isa városát, és azóta sem jártam arra. Azonban mindig becses emlék marad számomra, ahogy az a kedves édesanya és azok a drága gyermekek könnybe lábadt szemmel, lelkesen hálálkodva búcsúzkodnak.

Évekkel később, amikor egy papsági vezetőségi gyűlésen beszéltem az ausztráliai Brisbane-ben, kihangsúlyoztam az otthoni evangéliumi tanulás jelentőségét, valamint annak a fontosságát, hogy az evangélium szerint éljünk és példát mutassunk az igazságra. Megosztottam az összegyűlt férfiakkal Louden nővér történetét, valamint hogy milyen hatást gyakorolt rám a hite és az eltökéltsége. A végén azt mondtam: „Valószínűleg soha nem fogom megtudni, hogy a férje csatlakozott-e valaha is az egyházhoz, de Louden nővérnél jobb követendő példát aligha talált volna.”

Az egyik vezető jelentkezett, majd felállt, és azt mondta: „Monson fivér, Richard Louden vagyok. A nő, akiről beszéltél, a feleségem. Azok a gyermekek [a hangja megremegett] a mi gyermekeink. Most már örökkévaló család vagyunk, részben az én drága feleségem kitartásának és türelmének köszönhetően. Mindent megtett, amit csak lehetett.” Senki nem szólt egy szót sem. A csendet csak szipogások és a visszafojtott sírás hangja törte meg, és nem látszott más, csak a minden szemből patakzó könnyek látványa.

Fivéreim és nővéreim! Határozzuk el magunkat, bármilyenek legyenek is a körülményeink, hogy a házunkat boldog otthonná tesszük. Tárjuk szélesre szívünk ablakát, hogy minden családtag úgy érezhesse, szívesen látják őt, és „otthon” érezhesse magát. Nyissuk ki még a lelkünk ajtaját is, hogy a drága Krisztus beléphessen. Emlékezzetek az ígéretére: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz” [Jelenések 3:20].

Mily szívesen látottnak érzi majd magát, mily örömteli lesz az életünk, amikor egy boldog otthon jellemzői fogadják Őt!²¹

• Monson elnök azt hangsúlyozta, hogy „a boldogság otthon található” (1. szakasz). Mi mindent tehetünk azért, hogy nagyobb boldogságot hozzunk létre otthon? Hogyan tehetjük a Szabadítót az otthonunk középpontjává? Hogyan táplálhatnak a családtagok egymás iránti őszinte tiszteletet?

• Miért fontos az ima a boldog otthon felépítéséhez? (Lásd 2. szakasz.) Milyen áldásokat tapasztaltál már meg a családi imából adódóan? Hogyan áldja meg a férjet és a feleséget az, ha együtt imádkoznak?

• Milyen módokon legyen az otthon „a tanulás könyvtára”? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan segíthetnek a szülők a gyermekeknek megszeretni a tanulást? Hogyan fejleszthetjük a szentírás-tanulmányozásunkat?

• Hogyan hozhatjuk létre „a szeretet hagyaték[át]” az otthonunkban? (Lásd 4. szakasz.) Gyermekként mit tanultál a szeretetről az édesanyádtól vagy az édesapádtól vagy másoktól? Hogyan csökkenthetjük a viszálykodást az otthonunkban?

• Hogyan segíthetnek a szülők a gyermekeknek erős bizonyságot kialakítani az evangéliumról? (Lásd 5. szakasz.) Milyen módokon teljesíthetjük jobban a gyermekek tanítására vonatkozó kötelességünket? Mit tanulhatunk Judith Louden és Richard Louden példájából?

5 Mózes 11:19; Kolossébeliek 3:19–21; Móziás 4:14–15; 3 Nefi 18:21; 4 Nefi 1:15; Tan és szövetségek 68:25–28; 93:40–50; Mózes 5:1–5, 10–12

„Ne feledd, hogy a hit növelése és a krisztusibbá válás nem [azonnal] történik. Amikor felkéred azokat, akiket tanítasz, hogy az igaz tan alapján cselekedjenek, segítesz nekik, hogy a tanulási élményük átnyúljon az otthoni és a mindennapi életükbe” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 35.).