A Lélek megelevenít

Nemrégiben ellátogattam a Utah állambeli Provóban található Misszionáriusképző Központba, ahol a világszerte szolgálatra elhívott misszionáriusok odaadóan tanulják azon nyelvek alapjait, amelyeket azok beszélnek, akiket majd tanítanak és akiknek majd bizonyságot tesznek.

Halványan ismerősen csengtek a spanyolul, franciául, németül és svédül folytatott beszélgetések. A japán, a kínai és a finn nyelv hangjai számomra – és talán a legtöbb misszionárius számára is – teljesen ismeretlenek voltak. Az ember elámul e fiatal férfiak és nők odaadásán és maradéktalan figyelmén, ahogy birkóznak az ismeretlennel, és megtanulják azt, ami nehéz. […]

Létezik… egy nyelv, amely mindegyik misszionárius számára közös: a Lélek nyelve. Ezt nem tudós betűvetők által írt tankönyvekből, és nem is olvasás és memorizálás útján tanulja meg az ember. A Lélek nyelvét az sajátítja el, aki teljes szívéből arra törekszik, hogy megismerje Istent és betartsa az Ő isteni parancsolatait. Az e nyelvben való jártasság lehetővé teszi, hogy az ember áttörje a korlátokat, legyőzze az akadályokat, és megérintse az emberi szívet.

A Korinthusbeliekhez írt második levelében Pál apostol arra buzdít minket, hogy forduljunk el a törvény betűje jelentette bezártságtól, és keressük a Lélek által biztosított lehetőségek széles távlatait. Szeretem és nagy becsben tartom e kijelentését: „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít” (2 Kor. 3:6).

A veszély napján vagy a megpróbáltatás idején az ilyen tudás, az ilyen remény, az ilyen megértés vigaszt hoz az aggódó elmének és a gyászoló szívnek. Az Újszövetség egész üzenete az ébredés lelkületét leheli az ember lelkébe. A kétségbeesés árnyait eloszlatják a remény sugarai, a bánat átengedi helyét az örömnek, és az élet sűrűjében való elveszettség érzése eltűnik azzal a biztos tudattal, hogy Mennyei Atyánknak mindegyikünkre gondja van.

A Szabadító bizonyosságot nyújtott erről az igazságról, amikor azt tanította, hogy még egy veréb sem esik a földre anélkül, hogy Atyánk észre ne venné. Majd a gyönyörű gondolatot e szavakkal zárta:

„Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.

Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (lásd Mt. 10:29–32).

Összetett, mindennapi kihívásokkal teli világban élünk. Az ember hajlamos arra, hogy elkülönülve – sőt, elszigetelve – érezze magát attól, aki minden jó ajándék Adományozója. Aggódunk, hogy magunkban járunk.

A szenvedés ágyából, a magány könnyeitől áztatott párnáról a mennyek felé emel minket ez az isteni bizonyosság és drága ígéret: „el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled” (Józs. 1:5).

Az ilyen vigasz felbecsülhetetlen értékű, amikor a halandóság ösvényén haladunk, annak számos útelágazásával és kanyarjával. E bizonyosságot ritkán közvetíti villogó kiírás vagy harsány hang. Ehelyett a Lélek gyengéd, csendes, a szívet felemelő és a lelket megnyugtató nyelven szól.

A kérdéseinkre adott válaszokat és a mindennapi imáinkra érkező feleleteket időnként a Lélek csendes késztetései által kapjuk meg. […] Figyelünk. Várunk. Fülelünk arra a halk, szelíd hangra. Amikor pedig megszólal, a bölcs férfiak és nők engedelmeskednek.”³

Kép

családot tanító misszionáriusok

Stannek, az egyik kedves barátomnak a szervezetét rák támadta meg. Korábban kicsattanóan egészséges volt, sportos testalkatú, és sokféle tevékenységet űzött. Most képtelen volt járni vagy akár csak felállni is. A kerekesszéke volt az otthona. A legkiválóbb orvosok gondoskodtak róla, a családtagok és barátok pedig a remény és a bizalom lelkületében mondták el imáikat. Stan azonban továbbra is ágyhoz kötve feküdt az Egyetemi Kórházban.

Egy napon, késő délután épp a Deseret Sportcsarnokban úsztam, és a mennyezetet bámulva, hátúszásban róttam a hosszokat. Egy csöndes, de annál tisztábban kivehető gondolat ötlött fel bennem: „Itt úszkálsz szinte erőfeszítés nélkül, míg Stan barátod mozdulni sem tud.” Éreztem a késztetést: „Indulj a kórházba, és adj neki egy áldást!”

Abbahagytam az úszást, felöltöztem, és a kórházba siettem, Stan kórtermébe. Ágya azonban üres volt. A nővér azt mondta, a kerekesszékében van az úszómedencénél, készülődik a kezelésre. Az említett helyre siettem, és ott volt Stan, teljesen egyedül, a medence mélyebb részének a szélén. Üdvözöltük egymást, majd visszatértünk a szobájába, ahol papsági áldásban részesült.

Stan lábába lassan, de biztosan visszatért az erő, és mozgatni tudta őket. Először bizonytalanul lábra tudott állni. Aztán újra megtanult járni, lépésről lépésre. Senki meg nem mondta volna, hogy annak előtte Stan milyen közel volt a halálhoz, a felépülés reménye nélkül.

Ezt követően Stan az egyházi gyűléseken elmondott beszédeiben arról mesélt, hogy milyen jó volt hozzá az Úr. Néhány embernek azt is elárulta, hogy a depresszió miféle sötét gondolatai szállták meg őt azon a délutánon, ahogy ott ült a medence szélén; amikor úgy tűnt számára, hogy kilátástalan életre van ítélve. Elmesélte, hogy azt a másik lehetőséget fontolgatta. Olyan egyszerű lett volna gyűlölt kerekesszékét belehajtani a mély medence csöndes vizébe. Akkor véget vethetett volna az életének. De ebben a pillanatban meglátott engem, a barátját. Aznap Stan szó szerint megtanulta, hogy nem járunk egyedül. Én is megtanultam aznap egy leckét: soha, soha, soha ne késlekedjünk reagálni egy késztetésre!

Később, amikor Stan legkisebb fia házasságot kötött az egész örökkévalóságra, és a család összegyűlt az Úr szent templomában, megálltunk, és felidéztük a csodát, amelynek annak idején tanúi voltunk. Az elérzékenyült szívekből nehezen törtek fel a szavak, de a hála néma kórusa megfogalmazta azokat az érzéseket, amelyeket nem lehetett szavakba önteni.

Miközben az életen átvezető utakon járunk, tanuljuk meg a Lélek nyelvét! Emlékezzünk mindig és válaszoljunk a Mester gyengéd hívására: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz” (Jel. 3:20). Ez a Lélek nyelve. Ő ezt beszélte. Ő ezt tanította. Ő eszerint élt. Tegyen mindegyikünk hasonlóképpen!⁴

Évekkel ezelőtt levelet kaptam egy régi barátomtól. A bizonyságát tette abban a levélben. Szeretném egy részét megosztani veletek ma este, mivel a papság erejét szemlélteti egy olyan emberben, aki megtanulta, amit meg kellett tanulnia, megtette, amit meg kellett tenni, és aki igyekezett mindig az lenni, akinek lennie kellett. Részleteket fogok felolvasni ebből a levélből, melyet Theron W. Borup barátom írt, aki három évvel ezelőtt, 90 évesen hunyt el:

„Nyolcévesen, amikor megkeresztelkedtem és elnyertem a Szentlélek ajándékát, nagy hatással volt rám, hogy elég jó és alkalmas vagyok arra, hogy velem lehessen a Szentlélek, és egész életemen át segítsen nekem. Elmondták nekem, hogy a Szentlélek csakis jó társaságban van jelen, és ha bármi gonoszság férkőzik az életünkbe, akkor távozik. Nem tudva, hogy mikor lesz szükségem a késztetéseire és az útmutatására, próbáltam úgy élni, hogy ne veszítsem el ezt az ajándékot. Egy alkalommal ez mentette meg az életemet.

A második világháború alatt egy B-24-es bombázón voltam mérnök-lövész a Csendes-óceán déli részén zajló harcokban. […] Egy nap bejelentették, hogy a történelem leghosszabb bombázó repülését fogjuk megkísérelni, hogy kiiktassunk egy olajfinomítót. A Lélek késztetései azt mondták nekem, hogy beosztanak majd erre a repülésre, de életben fogok maradni. Abban az időben én voltam az UNSZ-csoport elnöke.

Kegyetlen csata zajlott le, amikor Borneó fölött repültünk. Néhány repülő megtámadta a gépünket, és az hamarosan már lángokban állt; a pilóta felszólított minket, hogy készüljünk a kiugrásra. Én ugrottam utolsónak. Miközben lassan ereszkedtünk, az ellenséges pilóták tüzet nyitottak ránk. Gondom akadt a mentőtutajom felfújásával. Többször is elmerültem, elkezdtem fuldokolni, és elvesztettem az eszméletemet. Egy pillanatra magamhoz tértem, és felkiáltottam: »Istenem, ments meg!« […] Újra megpróbáltam felfújni a mentőtutajt, és ezúttal sikerült. Éppen annyi levegő volt benne, hogy a felszínen tartson, ezért ráfordultam; minden máshoz túl kimerült voltam.

Három napon át sodródtunk ellenséges területen, körülöttünk mindenütt hajók, felettünk pedig repülők. Rejtély, hogy miért nem látták meg a sárga tutajok csoportját a kék vízben – írta. – Később vihar támadt, és a tízméteres hullámok majdnem szétszaggatták a tutajainkat. Három napot töltöttünk étlen-szomjan. A többiek megkérdezték, imádkoztam-e. Azt válaszoltam, hogy igen, imádkoztam, és hogy tényleg ki fognak menteni bennünket. Aznap este láttuk a megmentésünkre érkező tengeralattjárónkat, de elhaladt mellettünk. Másnap reggel [ugyanígy tett. Tudtuk, hogy] ez volt az utolsó olyan nap, hogy… a környéken lesz. Ekkor késztetés érkezett a Szentlélektől. »Rendelkezel a papsággal. Parancsold meg a tengeralattjárónak, hogy vegyen fel titeket!« Magamban elmondtam egy imát: »Jézus Krisztus nevében és a papság hatalma által: fordulj meg és vegyél fel minket.« Néhány percen belül mellettünk voltak. Mikor már a fedélzeten voltunk, a kapitány… azt mondta: »Nem tudom, hogyan találtunk egyáltalán rátok, mivel nem is kerestünk titeket.« Én tudtam.”⁵

Amikor az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetében szolgáltam, a szonár még gyermekcipőben járt. [A] szonár az az eszköz, amely figyelmeztet egy közelgő járműre, hajóra vagy más akadályra. Valaki figyeli a hanghullámokat. A kezelő hozzászokik az ismétlődő csipogás hallgatásához. Amikor az a megszokottól eltérő mintát ad ki, abból tudja, hogy veszély fenyeget, és figyelmeztetheti a hajó tisztjeit, hogy változtatni lehessen az útvonalon. […]

Ha az ember képes feltalálni a szonárt, hogy az egy katasztrófára figyelmeztessen…, akkor nem tűnik-e észszerűnek, hogy az Úr egy figyelmeztető eszközt helyezzen becses gyermekeibe, hogy figyelmeztesse őket, amikor éppen lekanyarodnak az Ő ösvényéről? Bizonyságomat teszem nektek ma arról, hogy van egy ilyen útmutató világosságunk. Üzembiztos – amennyiben használjuk. A halk, szelíd hangra, a Szentlélekre utalok.⁶

Amikor az egyház tagjává konfirmáltak, megkaptátok a Szentlélek társaságához való jogot. Ő segíthet jó döntéseket hoznotok. A kihívások vagy kísértések idején nem kell, hogy egyedül érezzétek magatokat. A Szentlélek segíteni fog nektek megkülönböztetni a helyest a helytelentől. „Mert azok, akik bölcsek, vezetőjükké fogadták a Szent Lelket” (vö. T&Sz 45:57).⁷

Kép

Krisztus kopogtat

Minden döntés, melyet fontolgattok, menjen át ezen a próbán: Mit tesz ez velem? Mit tesz ez értem? A viselkedési szabályzatotokban ne arra essen a hangsúly, hogy mit fognak mások erről gondolni, hanem inkább arra, hogy mit fogok én magamról gondolni. Az a halk, szelíd hang legyen hatással rátok. Ne feledjétek, hogy egy felhatalmazással rendelkező személy a kezeit a fejetekre helyezte a konfirmálásotok alkalmával, és azt mondta: „Fogadd be a Szentlelket!” Tárjátok ki szíveteket, sőt, az egész lelketeket, e különleges hang előtt, amely bizonyságot tesz az igazságról. Amint azt Ésaiás próféta megígérte: „És füleid meghallják a szót: ez az út, ezen járjatok” [vö. Ésaiás 30:21].⁸

[R]emélem, hogy hallgatni fogunk a Szentlélek suttogásaira. Megígérem, hogy ha a fülünk rá van hangolódva a Szentlélekre, ha igazlelkűségre irányuló vágy van a szívünkben, és a viselkedésünk tükrözi ezt a vágyat, akkor ez a Szentlélek vezérelni fog minket.⁹

Az 1 Korinthusbeliekben azt olvassuk, hogy „oly sokféle szólás [oly sokféle hang] van a világon” [1 Korinthusbeliek 14:10]. Meggyőző hangok, ámító hangok, lealacsonyító hangok, kiművelt hangok és összezavaró hangok vesznek körül minket. Ehhez hozzátehetném, hogy ezek erőteljes hangok. Arra intelek benneteket, hogy tekerjétek lejjebb a hangerőt, és inkább az a halk, szelíd hang befolyásoljon, mely biztonságba vezet benneteket.¹⁰

• Mit jelent megtanulni „a Lélek nyelvét” (1. szakasz)? Mi mit tehetünk, hogy jártasságot szerezzünk ebben a nyelvben? Mit tanultál meg saját tapasztalatból a Szentlélektől érkező közlések felismeréséről?

• A 2. szakaszban Monson elnök azt mondta, meg kell tanulnunk, hogy „soha ne késlekedjünk reagálni egy késztetésre”. Milyen áldásokban részesültél már, amikor valaki követett egy, a Szentlélektől érkező késztetést? Veled mikor történt meg, hogy áldásban részesültél, mert egy kapott lelki késztetés szerint cselekedtél?

• Mit tanulhatunk Theron Borup történetéből a 3. szakaszban?

• Előfordult-e már, hogy a Szentlélek halk, szelíd hangja „figyelmeztető eszköz” volt az életedben (lásd 4. szakasz)? Milyen tapasztalataid voltak már azzal, hogy a Szentlélek vezérelt téged? Mikor volt olyan, hogy a Szentlélek vigaszt nyújtott neked? Milyen egyéb módokon segített már neked a Szentlélek?

1 Királyok 19:11–12; János 14:26; 1 Nefi 4:6; 10:17–19; 17:45; 2 Nefi 32:1–5; Tan és szövetségek 8:2–3; 11:12–14; 31:11

„A Szentlélek ki fogja neked nyilvánítani Isten rád vonatkozó akaratát, amint arra törekszel, hogy érdemesen élj az evangélium szerint. Gondolatokat és benyomásokat ad majd elmédbe, valamint találékony ötleteket, hogy miként segíts másokat a tanulásban. [A] Lélek a valódi tanító, és amikor a Lélek veled van, Isten hatalmával fogsz tanítani, és elősegíted a megtérés csodáját” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 5.).