A tanítók maradandó hatása

Feltehetőleg ti is és én is leginkább arra a tanítónőre emlékezünk, aki a legnagyobb hatást gyakorolta ránk. Lehet, hogy nem táblát használt, és talán nem volt diplomája sem, de a tanításai örökkévalóak voltak, a törődése pedig őszinte. Igen, anyáinkról beszélek. És egy füst alatt az apáinkról is. Valójában minden szülő egyben tanító is.

David O. McKay elnök arra emlékeztetett minket, hogy „a megfelelő gyermekkori képzés az ember legszentebb kötelezettsége”, mert egy gyermek tisztán és ártatlanul érkezik az Atyától; „»olyan teremtmény, kit a világ szennye még nem szentségtelenített meg, igazságtalansága nem kavart fel, üres élvezetei nem tettek fásulttá; a világosság forrásától frissen érkezett lény, kiben van valami annak egyetemes ragyogásából. Ha ez a gyermekkor, mily szent kötelesség ügyelni arra, hogy a további növekedésében se legyen más«.” (Improvement Era, May 1930, p. 480.) […]

A tanításra való legjobb idő hamar elszalad. A lehetőségek mulandóak. Az a szülő, aki halogatja tanítói feladata elvégzését, az eljövendő években könnyen vonhat le keserű tanulságot azzal kapcsolatban, amit Whittier mondott: „Mert a nyelvnek sok a bús szava, S legbúsabb ez: »lehetett volna«” (John Greenleaf Whittier: Maud Muller). […]

Anyák és apák! Tudatában vagytok-e annak, hogy mi alakítjuk azt az öntőmintát, melybe a fiataljaink élete bele lesz öntve? Ahhoz, hogy taníthassuk a gyermekeinket, közel kell lennünk a gyermekeinkhez – a gyermekeinkhez való közel kerülés helyszíne pedig az otthon. Felelősségünk van abban, hogy megfelelő példát állítsunk eléjük.

Úgy vélem, soha nem olvastam még metszőbb vádat az Úr részéről annál, mint amelyet a Mormon könyvében, Jákób könyvében találunk, ahol is az Úr ezt mondja: „Íme… összetörtétek gyengéd feleségeitek szívét, és elvesztettétek gyermekeitek bizalmát, rossz példátok miatt előttük” (Jákób 2:35). Ha Urunk ilyen váddal szembesítene bennünket, mert rossz példát mutattunk, vajon nem észszerű-e azt feltételezni, hogy egyetérően nyugtázná, ha helyes példát állítanánk a gyermekeink elé? Aztán pedig visszatekinthetünk, ahogy János is tette, amikor kijelentette: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak” (3 János 1:4).

Ha bármely szülőnek további sugalmazásra van szüksége istenadta tanítási feladata elkezdéséhez, jusson eszébe, hogy a világon az érzelmek legerőteljesebb együttesét nem valamiféle hatalmas kozmikus esemény váltja ki, nem is regények vagy történelemkönyvek tartalmazzák – hanem az, amikor egy szülő egyszerűen lepillant egy alvó gyermekre. Az a dicső bibliai szentírásrész, mely szerint „Isten képére teremté őt”, mindig új és vérpezsdítő jelentésre tesz szert, amikor egy szülőnek ebben az élményben van része. Az otthon mennyei menedékké válik, a szerető szülők pedig megtanítják gyermekeiket „imádkozni… és arra, hogy egyenes derékkal járjanak az Úr előtt” (T&Sz 68:28).⁸

Vannak, akik gyönyörűségüket lelik abban, hogy a jóravaló élethez vezető hidak építése helyett lerombolják a hitet. […] Mivel nem irányíthatjuk a tantermet, legalább felkészíthetjük a tanulót. Azt kérdezitek, hogyan? Én ezt válaszolom: „Biztosítsatok útmutatót Isten celesztiális királyságának a dicsőségéhez, hogy – akár egy barométer által – különbséget lehessen tenni Isten igazsága és az emberek elméletei között.”

Jó néhány évvel ezelőtt egy ilyen iránymutatót tartottam a kezemben. Egy szentíráskötet volt…, amely a Mormon könyvét, a Tan és szövetségeket, valamint a Nagy értékű gyöngyöt tartalmazta. A könyv egy szerető édesapa ajándéka volt egy gyönyörű, élete virágában lévő lánynak, aki gondosan követte a tanácsát. Az előzéklapra az édesapja a következő sugalmazott szavakat írta:

„1944. április 9.

Az én drága Maurine lányomnak:

Hogy egy szilárd mérce szerint ítélhess az igazság, valamint az emberi bölcseletek tévedései között, és ezáltal növekedj úgy a lelkiségben, mint ahogy gyarapodsz tudásban is, ezért adom neked ezt a szent könyvet, hogy egész életedben gyakran olvasd, és becsüld meg.

Szeretettel: édesapád,

Harold B. Lee”⁹

Térjünk rá arra a tanítóra, akivel általában vasárnap találkozunk – ő az egyházi tanító. Ilyen környezetben egymásra találnak mind: a múlt történelme, a jelen reménye és a jövő ígérete. […] A tanítót a tanulói alapján ítélik meg – nem csupán az alapján, hogy mit és hogyan tanít, hanem az alapján is, ahogy él.

Pál apostol ezt tanácsolta a rómaiaknak: „A ki… mást tanítasz, magadat nem tanítod-é? a ki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-é?

A ki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodol-é?” (Lásd Róm. 2:21–22.)

Pál, ez a sugalmazott és lendületes tanító, jó példát mutat nekünk.¹⁰

Gyermekkoromban megtapasztalhattam egy felettébb eredményes és sugalmazott tanító hatását, aki figyelt ránk és szeretett minket. Lucy Gertschnek hívták. Vasárnapi iskolai osztályunkban a világ teremtéséről, Ádám bukásáról, Jézus engesztelő áldozatáról tanított minket. Díszvendégként meghívta órájára Mózest, Józsuét, Pétert, Tamást, Pált és természetesen Krisztust. Bár nem láttuk őket, megtanultuk szeretni, tisztelni és utánozni őket.

Soha korábban nem volt a tanítása lendületesebb, sem a hatása örökkévalóbb, mint az egyik vasárnap délelőtt, amikor szomorúan jelentette be nekünk egy osztálytársunk édesanyjának a halálát. Aznap reggel hiányoltuk Billyt, de nem tudtuk a távolléte okát.

A lecke témája ez volt: Nagyobb áldás adni, mint kapni (lásd Apostolok cselekedetei 20:35). A lecke közepén a tanítónk becsukta a kézikönyvet, miközben rányitotta a szemünket, a fülünket és a szívünket Isten dicsőségére. Megkérdezte: „Mennyi pénzünk van az osztály zsúralapjában?”

Mivel gazdasági világválság volt, ez büszke válaszra sarkallt bennünket: „Négy dollár és hetvenöt cent!”

Ekkor a szokásos gyengéd módján a következő javaslatot tette: „Billy családja nagyon megszorult, és gyász sújtja őket. Mit gondolnátok arról a lehetőségről, ha ma délelőtt meglátogatnátok a családtagokat, és odaadnátok nekik az alapotokat?”

Sohasem fogom elfelejteni azt a kis csapatot, aki megtette a három háztömbnyi utat, belépett Billyék otthonába, és üdvözölte őt, a testvéreit és az édesapját. Feltűnő volt az édesanya hiánya. Mindig kincsként fogom őrizni azoknak a könnyeknek az emlékét, amelyek mindenkinek ott csillogtak a szemében, mikor tanítónk finom kezéből átkerült az ünnepségre szánt becses pénzünket tartalmazó fehér boríték az összetört szívű édesapa szükséget látó kezébe.

Szinte szökdécseltünk a kápolnába visszavezető úton. Szívünk könnyebb volt, mint valaha; örömünk teljesebb, tudásunk mélyenszántóbb. Egy Istentől sugalmazott tanító az isteni igazság egyik örökkévaló leckéjét tanította meg a fiainak és a lányainak: nagyobb áldás adni, mint kapni.

Magunk is ahhoz hasonlóan fogalmazhattunk volna, mint a tanítványok az Emmauszba vezető úton: „Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, …mikor magyarázá nékünk az írásokat?” (Lukács 24:32).

Lucy Gertsch minden egyes tanulóját ismerte. Kivétel nélkül mindig benézett azokhoz, akik kihagytak egy vasárnapot, vagy csak egyszerűen nem jöttek el. Tudtuk, hogy törődik velünk. Soha egyikünk sem felejtette el őt vagy az általa tanított leckéket.¹¹

Kép

Lucy Gertsch és a vasárnapi iskolai osztálya, köztük Thomas S. Monson

Az egyházi tanterem minden gyermek és fiatal oktatásának az egyik létfontosságú síkját alkotja. Ebben a környezetben minden oktató segíthet felfelé nyújtóznia azoknak, akik hallgatják a leckéit és érzik a bizonysága hatását. Az Úr sugalmazása szerint elhívott, jól felkészült tanítók az elemiben, a vasárnapi iskolában, a Fiatal Nők és az ároni papságot viselők gyűlésein képesek megérinteni mindegyik gyermeket, mindegyik fiatalt, és arra késztethetnek mindenkit, hogy „keressé[k] ki a legjobb könyvekből a bölcsesség szavait; törekedje[n]ek a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is” [Tan és szövetségek 88:118]. Egy bátorító szó itt, egy lelki gondolat ott – ezek hatással tudnak lenni egy becses életre, és kitörölhetetlen lenyomatot képesek hagyni egy halhatatlan lelken. […]

Az egyházi tanteremben az alázatos és sugalmazott tanító képes arra, hogy elültesse a növendékekben a szentírások iránti szeretetet. […] A tanító nemcsak az osztályterembe hozhatja el a régi apostolokat és a világ Szabadítóját, hanem gyermekeink szívébe, elméjébe, lelkébe is.¹²

Ki az a tanító, akire ifjúságotok idejéből a leginkább emlékeztek? Feltételezem, hogy minden valószínűséggel arra, aki tudta a neveteket, aki üdvözölt benneteket az órán, akit érdekelt a személyetek, és aki igazán törődött veletek. Amikor egy vezető egy drága fiatal mellett járja a halandóság ösvényét, akkor az elkötelezettségnek egy olyan köteléke alakul ki kettejük között, amely megvédi a fiatalt a bűn kísértéseitől, és állhatatos lépteit azon az ösvényen tartja, mely előre, felfelé és kitérők nélkül az örök élethez vezet. Építsetek hidat minden egyes fiatalhoz!¹³

Bánjatok méltósággal [a tanulókkal], és adjatok meg nekik minden tőletek telhetőt. Nem csupán egy tantárgyat tanítotok: emberi természetet is alakítotok. Meggyújtjátok a tanulás lámpását, hogy tanulóitok jobban megértsék a földi küldetésüket. A lelketek, a hitetek és a szeretetetek által ti meg fogjátok áldani a még meg sem született nemzedékeket. A lehetőségeitek nem különböznek a Tanítómesterétől – vagyis Jézus Krisztusétól, Isten Fiáétól.¹⁴

Gyakran marad említés nélkül, alkalmanként pedig alig ismert, mily mély hatást gyakorol valakinek az élete mások életére. Ebben volt része egy tizenkét éves lányok tanítójának. […] Nem voltak saját gyermekei, bár férjével nagyon vágytak gyermekekre. Szeretetét a különleges lányai iránti odaadása révén fejezte ki, miközben örök igazságokat és az élet leckéit tanította nekik. Azután jött egy betegség, melyet halál követett. Még csak huszonhét éves volt.

A lányok minden évben, az emlékezetnapi ünnepen elzarándokoltak tanítójuk sírjához, ahol elmondtak egy imát. Először heten voltak, aztán négyen, majd ketten, míg végül csak egy maradt, aki folytatta az éves látogatásokat, és a szívből jövő hála jelképeként mindig egy virágcsokrot helyezett a sírra. Ebben az évben [1981-ben] már huszonötödik alkalommal látogat el tanítója végső nyughelyéhez. Ma már ő maga is lányok tanítója. Nem csoda, hogy oly sikeres. Tükröződik benne annak a tanítónak a képe, aki megihlette őt. Az egykori tanító által élt élet, az egykori tanító által tanított leckék nincsenek a sírját jelölő fejkő alá temetve, hanem azokban a személyiségekben élnek, amelyeknek az építésében segédkezett, és azokban az életekben, amelyeket oly önzetlenül gyarapított. Az embernek eszébe jut egy másik tanítómester, méghozzá az Úr. Egyszer az ujjával üzenetet írt a porba. (Lásd János 8:6.) Az idők szelei örökre eltörölték az Őáltala írt szavakat, ám az Őáltala élt életet nem.¹⁵

Soha ne feledjük, hogy nemcsak szavakkal tanítunk: tanítunk azzal is, ahogyan az életünket éljük.¹⁶

Van egy tanító, akinek az élete mindenki másét elhomályosítja. Tanított az életről és a halálról, a kötelességről és a rendeltetésről. Nem azért élt, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon; nem azért, hogy kapjon, hanem hogy adjon; és nem azért, hogy megmentse a saját életét, hanem hogy feláldozza azt másokért. Olyan szeretetről beszélt, amely gyönyörűbb a testi vágyaknál; olyan szegénységről, amely gazdagabb a kincseknél. Azt mondták e tanítóról, hogy felhatalmazással tanított, nem úgy, mint az írástudók. A Tanítómesterről beszélek, méghozzá Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról, az egész emberiség Szabadítójáról és Megváltójáról.

Amikor az elkötelezett tanítók válaszolnak a Megváltó azon gyengéd hívására, hogy jöjjenek, és tanuljanak Tőle, akkor tanulnak, ám egyúttal részesülnek az Ő isteni hatalmából is.¹⁷

Mások tanítása közben kövessük a tökéletes tanító, Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus példáját! Lábnyomait a tengerpart homokjában hagyta, tanítási tantételeit azonban mindazok szívében és életében hagyta, akiket tanított. Ugyanazt az utasítást adja most nekünk, mint amelyet az Ő idejében élt tanítványainak: „Te kövess engem!” (János 21:22).

Az engedelmes válaszadás lelkületében haladjunk előre, hogy mindegyikünkre azt mondhassák, amit a Megváltóra is mondtak: „Istentől jöttél tanítóul” (János 3:2).¹⁸

Kép

Jézus Krisztus tanít

• Monson elnök azt tanította, hogy a szülők szent kötelessége a gyermekeik tanítása (lásd 1. szakasz). Milyen fontos dolgokat tanultál az édesanyádtól vagy az édesapádtól? Ha szülő vagy, akkor reményeid szerint mit tanulnak majd meg tőled a gyermekeid? Mit tanultál arról, hogyan tanítsd a gyermekeket? Miért elengedhetetlen a megfelelő példamutatás a gyermekek tanításához? Hogyan segíthetnek a szülők a gyermekeiknek erős hitet építeni?

• Nézd át Monson elnök történetét a vasárnapi iskolai tanítójáról (lásd 2. szakasz). Mit tanulhatunk ebből a történetből, ami segít nekünk jobb tanítónak lenni? Hogyan taníthatjuk az evangéliumot erőteljesebben – akár otthon, akár egy tanteremben, akár más környezetben?

• Nézd át a jó tanítók tulajdonságait, amelyeket Monson elnök felvázolt (lásd 3. szakasz). Gondolj néhány olyan tanítódra, akik példázták ezeket a tulajdonságokat. Miért voltak ezek a tanítók nagy hatással az életedre? Tanítókként hogyan építhetünk „hidat” azokhoz, akiket tanítunk? Hogyan gyújthatjuk meg „a tanulás lámpását”?

• Mit tanulhatunk a Szabadító tanítóként mutatott példájából? (Lásd 4. szakasz.) Mit jelent a Szabadító módján tanítani? Miért fontos, hogy az evangélium tanítása során a Szabadítóra összpontosítsunk?

2 Mózes 4:10–12; 2 Nefi 33:1; Alma 17:2–3; 31:5; Tan és szövetségek 11:21; 42:12–14; 88:77–80

„Ahhoz, hogy krisztusi tanítóvá válj, talán a legfontosabb dolog, amit megtehetsz, az, hogy követed a Szabadító által mutatott engedelmes példát és teljes szíveddel éled az evangéliumot… Nem kell tökéletesnek lenned, csupán kitartóan próbálkoznod – és a Szabadító engesztelése révén megbocsátást kérned, amikor megbotlasz” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 13.).