Akit az Úr elhív, azt az Úr alkalmassá is teszi

Bonyolult világban élünk, mindenhol ott vannak a viszály áramlatai. Országok stabilitását teszik tönkre politikai ármánykodások, zsarnokok igyekeznek megragadni a hatalmat, és úgy tűnik, hogy társadalmunk egyes rétegei örökre elesetten, a lehetőségektől megfosztva maradnak, és csupán a kudarc érzését mondhatják magukénak.

Mi… elérhetjük azt, hogy számítson, amit teszünk. Amikor érdemesek vagyunk az Úr segítségére, akkor fiúkat [és lányokat] építhetünk. Férfiakat [és nőket] tehetünk éppé. Csodákat vihetünk véghez az Ő szent szolgálatában. A lehetőségeink határtalanok.

Bár a feladat nagynak tűnik, megerősít bennünket ez az igazság: a legnagyobb erő ma ezen a világon Istennek az embereken keresztül munkálkodó hatalma. Ha az Úr megbízatásában járunk el, jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Ezen isteni segítségnek azonban előfeltétele az érdemességünk. Ahhoz, hogy a halandóság tengerein biztonságosan vitorlázhassunk, embereket mentve, szükségünk van ama örök tengerész, méghozzá a nagy Jehova útmutatására. Kezünket kinyújtjuk az ég felé, hogy mennyei segítséget kapjunk.²

Ne a képességeitekhez mért feladatokért imádkozzatok, hanem imádkozzatok a feladataitokhoz mért képességekért! Akkor nem a ti munkálkodásotok lesz a csoda, hanem ti magatok lesztek a csoda.³

Mindenhol láthatunk csodát, ahol felmagasztalják [az] elhívásokat. Amikor hit lép a kételkedés helyébe, amikor az önzetlen szolgálat felszámolja az önző törekvést, Isten hatalma véghez viszi az Ő céljait.⁴

Akit az Úr elhív, azt az Úr alkalmassá is teszi. […] Amikor hittel, semmit nem kételkedve törekszünk a ránk bízott kötelezettségek teljesítésére, amikor a Mindenható sugalmazására törekszünk a feladataink teljesítésében, akkor csodás lesz az, amit elérhetünk.⁵

Diakónusként szerettem baseballozni. Sőt, még mindig szeretek. […] A barátaimmal egy kis sikátorban játszottunk a házak mögött, ahol laktunk. A játéktér szűkös volt, de elfogadható, amennyiben a labdát sikerült a pálya közepére ütni. Ha azonban az ember a középtől jobbra ütötte a labdát, küszöbön állt a katasztrófa. Itt élt Shinas néni, aki a konyhaablakából figyelte, ahogy játszunk, és ha a labda a tornácához gördült, a nagy termetű kutyája elkapta, és odavitte ajtót nyitó gazdájának. Shinas néni ezután visszatért a házába, a labdát pedig betette a korábban elkobzott sok másik közé. Ő volt a mumusunk, a szórakozásunk elrontója – sőt, életünk megkeserítője. Egyikünknek sem volt egyetlen jó szava sem Shinas néniről, rossz viszont annál több. Egyikünk sem szólt hozzá, ő pedig soha nem szólt hozzánk. Akadályozta a merev lába, amely korlátozta a járásban és bizonyára nagy fájdalmat okozott neki. A férjével gyermektelenek voltak, elvonultan éltek, és csak ritkán jöttek ki a házukból.

Ez a magánjellegű háború még folytatódott egy ideig – talán két évig –, majd egy sugalmazott melegedés megolvasztotta a tél jegét, és a jó érzések tavaszát hozta el a felek közé.

Az egyik este, amint éppen eleget tettem a napi feladatomnak, és a házunk előtti gyepet locsoltam – kezemben a locsolócső végével, ahogy az akkoriban szokás volt –, észrevettem, hogy Shinas néni gyepe kiszáradt, és kezd barnulni. Őszintén szólva nem tudom…, hogy mi lelt engem, de még néhány percig ott maradtam, és a slagunkkal meglocsoltam a gyepét. Egész nyáron folytattam ezt, majd amikor eljött az ősz, leslagoztam a gyepéről a leveleket, ahogy magunknál is tettem, és az utca szélén kupacokba raktam a leveleket, hogy összegyűjtsék. Egész nyáron nem láttam Shinas nénit. A fiúkkal időközben már rég nem játszottunk a sikátorban. Elfogytak a baseball-labdáink, és nem telt újabbakra.

Az egyik kora este kitárult Shinas néni bejárati ajtaja, és intett nekem, hogy az alacsony kerítésen átugorva menjek oda a tornácához. Megtettem. Ahogy odaértem hozzá, behívott a nappalijába, ahol leültetett egy kényelmes székbe. Sütivel és tejjel kínált. Aztán kiment a konyhába, és egy nagy dobozzal tért vissza, amely tele volt baseball- és softball-labdákkal a több évadnyi elkobzási erőfeszítés megtestesüléseként. A teli dobozt nekem adta. A kincs azonban nem az ajándékban, hanem a szavaiban rejlett. Ekkor láttam először mosolyt átsuhanni Shinas néni arcán, majd azt mondta: „Tommy, szeretném odaadni neked ezeket a labdákat, és szeretném megköszönni, hogy kedves vagy hozzám.” Én is kifejeztem neki a hálámat, és jobb fiúként távoztam az otthonából, mint amilyen az érkezéskor voltam. Már nem voltunk ellenségek. Immár barátok voltunk.⁶

Fiatalemberként elhívtak, hogy egy nagy egyházközség püspökeként szolgáljak Salt Lake Cityben. Az elhívás nagysága nyomasztó volt, a felelősség pedig ijesztő. Az alkalmatlanságom alázatra késztetett. Mennyei Atyám azonban nem hagyott engem sötétségben és némaságban bolyongani, útmutatás és sugalmazás nélkül. A saját módján kinyilatkoztatta azokat a leckéket, amelyeket meg akart tanítani nekem.

Az egyik este, egy késői órán csörgött a telefonom. Egy hang azt mondta: „Monson püspök, a kórháztól hívom. Az előbb hunyt el Kathleen McKee, az egyházközössége egyik tagja. A feljegyzéseinkből az derül ki, hogy nem volt közeli hozzátartozója, de az ön neve van megadva, akit a halála esetén értesítenünk kell. Be tudna jönni haladéktalanul a kórházba?”

Megérkezésemkor egy lezárt borítékot kaptam, melyben ott volt annak a szerény lakásnak a kulcsa, ahol Kathleen McKee lakott. Ennek a hetvenhárom éves gyermektelen özvegyasszonynak nem voltak fényűző javai, és csak annyival rendelkezett, amennyi éppen elég volt a szükségleteire. Élete alkonyán Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjává vált. Csendes és visszafogott emberként nem sokat mesélt az életéről.

Aznap este beléptem a rendezett alagsori lakásába, felkapcsoltam a villanyt, és azonnal megláttam egy levelet, amely Kathleen McKee saját aprólékos kézírásával íródott. Szétnyitva feküdt egy kis asztalon, és ez állt benne:

„Monson püspök!

Azt hiszem, nem fogok hazatérni a kórházból. A komód fiókjában van egy kis biztosítási kötvény, amely fedezi a temetési költségeket. A bútorokat oda lehet adni a szomszédaimnak.

A konyhában van a három drága kanárim. Ezek közül kettő gyönyörű, sárga-arany színű, tökéletes mintázatú. A kalitkáikra felírtam azoknak a barátaimnak a nevét, akiknek szánom őket. A harmadik kalitkában Billie van. Ő a kedvencem. Billie egy kicsit csenevésznek néz ki, és a szárnyain a sárga árnyalatot egy kis szürke csúfítja el. Megtennétek, hogy a családoddal befogadjátok őt? Nem ő a legcsinosabb, de ő dalol a legszebben.”

Az ezt követő napokban sokkal többet tudtam meg Kathleen McKeeről. Sok szükséget szenvedő szomszédjának volt a barátja. Szinte naponta vidította fel és vigasztalta az utcájában lakó nyomorékot. Tulajdonképpen minden életet beragyogott, amellyel kapcsolatba került. Kathleen McKee nagyon hasonlított Billie-hez, a megbecsült sárga, szürke szárnyú kanárihoz. Nem volt megáldva szépséggel, büszke tartással, magasztaló leszármazottakkal. A dala mégis segített másoknak készségesebben viselni a saját terheiket és könnyebben végezni a feladataikat. […]

Kép

sárga kanári, szürke színnel

A világ tele van sárga, szürke szárnyú kanárikkal. Szomorú, hogy oly kevesen tanultak meg közülük dalolni. Talán nem csendültek fel fülükben a megfelelő példa tiszta hangjegyei, vagy nem találtak otthonra a szívükben.

Vannak köztük fiatalok, akik nem tudják, kik ők, mik lehetnek, vagy akár azt sem, hogy mik szeretnének lenni. Félnek, de nem tudják, mitől. Dühösek, de nem tudják, kire. Elutasításban van részük, és nem tudják, miért. Csupán valakik szeretnének lenni.

Mások kortól hajlottak, gondoktól terheltek vagy kétségekkel teltek – és messze a képességeik szintje alatti életet élnek. […]

A nagyszerű élethez ki kell fejlesztenünk azt a képességet, hogy a gondokat bátran, a csalódást vidáman, a diadalt pedig alázatosan fogadjuk. Azt kérdezitek: Hogyan érhetnénk el ezeket a célokat? Azt válaszolom: Azáltal, hogy valós szemszögből látom, kik is vagyunk valójában! Egy élő Isten fiai és leányai vagyunk, akinek a képmására teremtettünk. Gondoljatok erre az igazságra: Isten képmására teremtettünk. Nem vallhatjuk őszintén ezt a meggyőződést, ha nem tapasztaljuk meg az erő és hatalom mélyreható, új érzését, méghozzá az erőt az Isten parancsolatai szerinti élethez, és a hatalmat a Sátán kísértéseinek való ellenálláshoz. […]

A Megváltó tökéletlen embereket választott a tökéletesség útjának a tanítására. Így választott, [amikor a földön volt]. Most is így választ – akár sárga, szürke szárnyú kanárikat is.

Elhív titeket és engem, hogy itt alant szolgáljuk őt, és megadja nekünk a feladatokat, amelyeket el szeretne végeztetni velünk. Az elkötelezettségünknek maradéktalannak kell lennie.⁷

Urunk és Szabadítónk azt mondta: „…jer, kövess engem” [Lukács 18:22]. Amikor elfogadjuk az Ő hívását és az Ő nyomdokain járunk, akkor Ő irányt fog mutatni az ösvényünkön.

2000 áprilisában ilyen útmutatást éreztem. Akkor hívott fel ismeretlenül Rosa Salas Gifford. Elmondta, hogy a szülei néhány hónapja érkeztek látogatóba Costa Ricából, és mindössze egy héttel a telefonhívása előtt májrákot diagnosztizáltak az édesapjánál, Bernardo Agusto Salasnál. Elmondta, hogy az orvosok közölték a családdal, miszerint az édesapjának már csak napjai vannak hátra. Azt is elmondta, hogy édesapja nagy vágya találkozni velem a halála előtt. Megadta a címét, és megkérdezte, hogy el tudnék-e menni a Salt Lake Cityben lévő otthonukba, hogy találkozzak az édesapjával.

Különböző gyűlések és kötelezettségek miatt meglehetősen későn indultam el az irodámból. Azonban nem egyenesen hazafelé vettem az irányt, mert az a benyomásom támadt, hogy délebbre kellene autóznom, hogy még aznap este meglátogassam Salas fivért. Kezemben a címmel megpróbáltam megtalálni a házat. Alkonyodott, amikor a meglehetősen sűrű forgalomban elhajtottam a helyszín mellett, ahol a házhoz vezető útnak kellett volna lennie. Nem találtam semmit. Én azonban nem adom fel könnyen. Körbeautóztam a háztömböt, és visszatértem. Továbbra is semmi. Még egyszer megpróbáltam, de még mindig nem láttam, hol van az az út. Elkezdtem azt érezni, hogy jogosan vehetném hazafelé az irányt: hősies erőfeszítésem ellenére sem sikerült rábukkanni a címre. Ehelyett elmondtam magamban egy segítségkérő imát. Azt a sugalmazást kaptam, hogy az ellenkező irányból közelítsem meg a környéket. Eltávolodtam onnan, majd megfordultam a kocsival, így most már az úttest másik oldalán voltam. Ebben az irányban a forgalom sokkal gyérebb volt. Amint ismét megközelítettem a helyszínt, a gyenge fényben megláttam egy ledöntött utcatáblát, amely az út szélén feküdt az oldalán, és egy szinte láthatatlan, gazzal benőtt kerékvágást, amely egy kis társasházhoz, valamint egy aprócska, az úttól távolabb eső lakóházhoz vezetett. Ahogy az épületek felé autóztam, egy fehér ruhás kislány integetett felém, és tudtam, hogy megtaláltam a családot.

Bevezettek a házba, majd abba a szobába, ahol Salas fivér feküdt. Az ágya körül ott állt három lánya, az egyik veje, és a felesége. […]

Némi keltegetés után Salas fivér kinyitotta a szemét, és ajka halvány mosolyra húzódott, miközben megfogtam a kezét. Megszólaltam: „Azért jöttem, hogy találkozzam veled.” Könnyek szöktek a szemébe, ahogy az enyémbe is.

Megkérdeztem, hogy szeretnék-e, ha áldást adnék, és a családtagok válasza egyhangúlag igenlő volt. Mivel a veje nem viselte a papságot, egyedül fogtam neki, hogy papsági áldást adjak. Úgy tűnt, hogy a szavak szabadon áramlanak az Úr Lelkének az irányítása alatt. A Szabadító azon szavait is belefoglaltam, amelyek a Tan és szövetségek 84. szakasz 88. versében találhatók: „…arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezetek felől, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.” Az áldást követően néhány vigasztaló szót szóltam a gyászoló családtagokhoz. Megválogattam a szavaimat, hogy értsék az angolomat. Aztán korlátozott spanyol nyelvtudásommal tudattam velük, hogy szeretem őket, és hogy Mennyei Atyánk meg fogja áldani őket. …

Egy gyengéd búcsú után kikísértek az autómhoz. Hazafelé menet visszagondoltam arra a különleges lelkiségre, amelyet éreztünk. Megtapasztaltam – ahogyan korábban már sokszor – a hála érzését is, amiért Mennyei Atyám rajtam keresztül megválaszolta valaki másnak az imáját. […] Járjunk el mindig az Úr megbízatásában, hogy mindig jogosultak lehessünk az Úr segítségére.⁸

Nincs olyan érzés, amely felülmúlná azt, amely körülölel bennünket, amikor felismerjük, hogy az Úr megbízatásában járunk el és Ő megengedi nekünk, hogy segítsünk beteljesíteni az Ő céljait.⁹

[A] világnak szüksége van a segítségünkre. Mindent megteszünk, amit kellene? Emlékszünk-e John Taylor elnök szavaira? „Ha nem magasztaljátok fel elhívásaitokat, Isten felelősségre fog vonni titeket azokért, akiket megmenthettetek volna, ha elvégeztétek volna a dolgotokat.” Lábakat kell erősíteni, kezeket kell megragadni, elméket kell bátorítani, szíveket kell ösztönözni, és lelkeket kell menteni. Az örökkévalóság áldásai várnak rátok. Tiétek a kiváltság, hogy ne szemlélők, hanem résztvevők legyetek. […] Szívleljük meg a Jakab apostol levelében található erőteljes figyelmeztetést: „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat” [Jakab 1:22].¹⁰

Kép

elemis osztály

Mit jelent felmagasztalni egy elhívást? Azt jelenti, hogy méltósággal és fontosnak tartva építjük fel, tiszteletre és dicséretre méltóvá tesszük azt…, kitágítjuk és megerősítjük, hogy átragyoghasson rajta a menny világossága… És hogyan magasztal fel valaki egy elhívást? Egyszerűen azáltal, hogy elvégzi az ahhoz tartozó szolgálatot.¹¹

[Atyánk] nem azért hívott el titeket…, hogy egyedül, irányítás nélkül építsetek, a szerencsében bízva. Ellenkezőleg! Ő ismeri a tehetségeiteket, látja elkötelezettségeteket; a látszólagos hiányosságaitokat pedig látható erősségekké változtatja majd. […] Ne essetek a Lámánt és Lemuelt csapdába ejtő kísértés áldozatául! Amikor megkapták a csodás megbízást Lábán lemezeinek a megszerzésére, a feljegyzés szerint zúgolódtak, kijelentve, hogy nehéz feladatra kaptak parancsot. Ezzel pedig elveszítették a lehetőségüket és a jutalmukat is. Inkább a fivérük, Nefi hozzáállása legyen a tiétek: „Megyek, és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt” (1 Nefi 3:5–7).¹²

Ha volna itt valaki, aki úgy érzi, hogy túlságosan gyenge ahhoz, hogy megváltoztassa élete folyását és hanyatlását, vagy valaki, aki a félelmek legnagyobbika – a kudarctól való félelem – miatt el sem jut addig, hogy eltökélje magában a jobban igyekvés szándékát, akkor semmi nem nyújthat megnyugtatóbb bizonyosságot az Úr szavainál, aki kijelentette, miszerint „kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat” [Ether 12:27].

Alázatos ima, szorgalmas felkészülés és hithű szolgálat által sikerrel járhatunk szent elhívásainkban.¹³

Harold B. Lee elnök egy nap azokról beszélgetett velem, akik alkalmatlannak érzik magukat, és aggódnak, amikor megbízást kapnak az egyházban. Ezt a tanácsot adta: „Ne feledd, akit az Úr elhív, azt az Úr alkalmassá is teszi!” […]

[M]indannyian egy emberként egyesülve alkalmassá tudunk válni arra, hogy részesüljünk Mennyei Atyánk útmutató hatásában, miközben a saját elhívásunkat végezzük. Az Úr Jézus Krisztus munkájában veszünk részt. A régi időkben élőkhöz hasonlóan mi is válaszoltunk az Ő hívására. Az Ő megbízatásában járunk el. […] Emlékezzünk mindig arra az igazságra, hogy aki tiszteli Istent, annak Isten tisztességet szerez [lásd 1 Sámuel 2:30].¹⁴

• Monson elnök kihangsúlyozta, hogy „akit az Úr elhív, azt az Úr alkalmassá is teszi” (1. szakasz). Mit jelent ez számodra? Milyen eddigi élményeid mutatják, hogy az Úr segít neked, amikor szükséged van erre az Ő szolgálatában?

• Tekintsd át Shinas néni történetét a 2. szakaszban. Mikor áldotta meg az életedet egy váratlan szolgálati lehetőség? Milyen hatással volt a mások iránti szeretetedre, amikor szolgáltad őket? Milyen példát láttál már arra, hogy a szolgálat meglágyítja valakinek a szívét?

• Nézd át Kathleen McKee történetét a 3. szakaszban. Mit tanít ez nekünk a másoknak végzett szolgálatról? Milyen áldásokban részesültél már, amikor a saját nehéz terheid ellenére is szolgáltál másokat?

• Monson elnök a háláját fejezte ki, amiért Mennyei Atya rajta keresztül válaszolt egy másik ember imájára (lásd 4. szakasz). Hogyan készíthetjük fel magunkat arra, hogy Mennyei Atyánk rajtunk keresztül válaszolhassa meg egy másik ember imáját?

• Mit jelent felmagasztalni egy elhívást? (Lásd 5. szakasz.) Előfordult már veled, hogy áldásban részesültél, amiért valaki felmagasztalta az elhívását? Mikor érezted már, hogy Mennyei Atya megnöveli az erőfeszítéseidet egy elhívásban?

János 5:30; Apostolok cselekedetei 10:19–35; Móziás 2:17; Tan és szövetségek 4:2–7; 24:7–12; 64:29, 33–34; 88:78–80

„Tanulás közben gondosan figyelj oda az eszedbe ötlő gondolatokra és a szívedben megjelenő érzésekre” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2006]. 18.). Fontold meg, hogy feljegyzed a benyomásaidat, még ha látszólag nem is kapcsolódnak az olvasottakhoz. Lehet, hogy pont ezeket a dolgokat akarja neked megtanítani az Úr.