Thomas S. Monson élete és szolgálattétele

„Mit gondolsz Mark vonatáról, Tommy?” – kérdezte Gladys Monson a tízéves fiától.

„Várj egy picit! – felelte a fiú. – Mindjárt jövök.” Kirohant az ajtón, és hazafutott. Jóvá kellett tennie valamit.

Aznap reggel az ifjú Tommy egy olyan karácsonyi ajándékot kapott, amelyre régóta vágyott: egy villanyvonatot, amelynek a megvásárlásáért a szüleinek abban az időben – a nagy gazdasági világválság napjaiban – áldozatot kellett hozniuk. Miután néhány órán keresztül játszott vele, édesanyja elmondta neki, hogy vett egy felhúzható vonatot Mark Hansennek, egy közelben lakó özvegyasszony fiának. Amikor megmutatta Tommynak, a fiú észrevette, hogy Mark vonatához olajszállító tartálykocsi is tartozik, a sajátjához viszont nem. Könyörgött az édesanyjának, hogy hadd legyen az övé a tartálykocsi, ő pedig végül odaadta neki, e szavak kíséretében: „Ha neked nagyobb szükséged van rá, mint Marknak, akkor legyen a tiéd.”

Gladys és Tommy elvitték a vonat többi részét Markhoz, aki nem számított ilyen ajándékra, és rettentően örült. Felhúzta a mozdonyt, és miközben a vonat körbe-körbe haladt a sínen, Gladys Monson feltette a fiának azt az egyszerű, elevenbe vágó kérdést, hogy mit gondol Mark vonatáról. Monson elder később így emlékezett vissza: „Erős bűntudatot éreztem, és nagyon is tudatában voltam az önzésemnek.”

Amint hazaért, felkapta a tartálykocsit – és egy másik kocsit is a saját készletéből –, majd visszaszaladt, hogy Marknak adja azokat, aki boldogan kapcsolta őket a többi vagonhoz. „Figyeltem, ahogy a mozdony rója a maga köreit a pályán – mondta később Monson elder –, és olyan hatalmas örömöt éreztem, melyet nehéz leírni és lehetetlen elfelejteni.”⁴

Az adakozás öröme, az áldozathozatal öröme, a másokról való gondoskodás öröme – ezek mind olyan leckék voltak, amelyeket Tommy Monson gyermekkorában tanult, és amelyek később egy jövőbeli próféta szívét és jellemét alakították.

Kép

az ifjú Thomas S. Monson

Thomas Spencer Monson 1927. augusztus 21-én született Salt Lake Cityben, G. Spencer Monson és Gladys Condie Monson másodszülött gyermekeként és első fiaként. A világrajövetelét nagyon várta a nővére, Marjorie, valamint egy nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek alkotta összetartó család, akik közül sokan ugyanabban a háztömbben éltek. Édesanyja ősei az egyház legkorábbi megtértjei között voltak Skóciában, és három évvel Brigham Young pionírjai után, 1850-ben érkeztek meg a Sóstó-völgybe. Tom apja angol és svéd felmenőkkel rendelkezett, akik 1865-től kezdve folyamatosan vándoroltak be Utah területére.

„Ahhoz, hogy ismerjük azt a férfit, akivé Thomas Spencer Monson vált, fontos ismerni a gyökereit és a környezetet, amely táplálta őt” – mondta Jeffrey R. Holland elder a Tizenkettek Kvórumából.⁵ A Tommy becenévre hallgató fiú szerény otthonban és környéken nőtt fel, Salt Lake City belvárosától mintegy másfél kilométerre délnyugatra. Gyermek- és fiatalkorának szinte minden éve a kétéves korában kezdődött nagy gazdasági világválság, majd a második világháború idejére esett. E nehéz időkben a szülei és mások is jószívűségre és könyörületre, hűségre és kemény munkára tanították őt – olyan tulajdonságokra, amelyek mélyen beágyazódtak a jellemébe.

Azt mondta, hogy édesanyja ültette el benne „a mások iránti gyengéd érzéseket és gondoskodást”⁶, aki arra törekedett, hogy felemelje az embereket, és kiemelt könyörületet tanúsított azok iránt, akik nem mozdulhattak ki otthonról. Ételt adott és gondját viselte olyan férfiaknak is, akik a gazdasági világválság idején vonatokra felkapaszkodva utaztak munkát keresni (lásd 17. fejezet). „[A]z én édesanyám… az életén és a cselekedetein keresztül tanította meg nekem, hogy mit tartalmaz a [Biblia] – mondta Monson elder. – A szegényekről, betegekről, szűkölködőkről való gondoskodás mindennapos drámát jelentettek, melyeket soha nem lehet elfelejteni.”⁷

Édesapja éppen annyira csendes és visszahúzódó volt, mint amennyire az édesanyja társaságkedvelő, ám az ő keresztényi jószívűsége is mély nyomokat hagyott. Egy közelben lakó nagybácsit annyira megbénított a köszvény, hogy nem tudott járni. „Gyere velem, Tommy! Vigyük el Elias bácsit egy kicsit kocsikázni!” – mondta gyakorta Spence Monson. Ilyenkor aztán elhajtott Elias házához, ölben kivitte, és kíméletesen az első ülésre tette, hogy jól kilásson. Monson elder így emlékezett vissza: „A kocsikázás rövid volt, a beszélgetés pedig szűkszavú, de ó, micsoda hagyatéka ez a szeretetnek!”⁸ Azt mondta erről a leckéről, hogy az „nem pergett le rólam”⁹. (Lásd 17. fejezet.)

Édesapja arra is megtanította, hogy keményen dolgozzon. Spence Monson 14 évesen abbahagyta az iskolát, és egy nyomdában kezdett dolgozni, mert édesapja súlyos beteg volt, a családjának pedig szüksége volt a jövedelemre. Miután Spence és Gladys összeházasodtak, Spence egy másik nyomdában kezdett dolgozni, ahol aztán vezető lett, és több mint 50 évig maradt ott, heti hat napon és sok estén át dolgozva. Amikor Tom 12 éves volt, iskola után és szombatonként az édesapja mellett kezdett dolgozni, először apró feladatokat végezve, majd fokozatosan sajátította el a nyomdász szakmát, mígnem tanonc lett belőle. Innen indult a későbbi a nyomdaipari pályafutása.

Az ifjú Tommy Monsonnak az egyházi vezetői és tanítói is a gondját viselték. Felidézve egy olyan alkalmat, amikor az Elemi elnöke, Melissa Georgell szeretetteljes helyreigazításban részesítette, ezt mondta: „A magatartásunk az Elemiben nem volt mindig olyan, amilyennek lennie kell. Nagyon eleven voltam, és nehezemre esett türelmesen ülni.”¹⁰ Egy nap az Elemi elnöke megkérte, hogy találkozzon vele, és ahogy átölelte Tommy vállát, elsírta magát. A könnyei meglepték a fiút, aki megkérdezte, hogy miért sír. „Sehogy nem sikerül rávennem a… fiúkat, hogy áhítatosak legyenek az elemis nyitógyakorlatok során – magyarázta. – Hajlandó lennél segíteni nekem ebben, Tommy?” Ő ígéretet is tett erre.

„Bármennyire furcsállottam is – [ő] nem! –, ez véget vetett az áhítattal kapcsolatos mindenféle gondnak az Elemiben – idézte fel Monson elnök. – Megtalálta a gondok gyökerét – engem. A megoldás a szeretet volt.”¹¹ Egész felnőtt életében továbbra is látogatta ezt a drága asszonyt, amíg az 97 évesen el nem hunyt.¹² (Lásd 11. fejezet.)

A tanítók kvórumának az egyik tanácsadója adott Tomnak egy pár birminghami pergő galambot, és ezek segítségével tanította arról a felelősségről, amellyel kvórumelnökként a kvórum tagjainak a megmentése iránt viseltetett.¹³ A Vasárnapi Iskola egyik tanítója azt tanította, hogy „nagyobb áldás adni, mint kapni” (lásd Apostolok cselekedetei 20:35), azt javasolva, hogy az osztály tagjai fogják az egyik zsúrra félretett pénzt, és adják oda egy olyan osztálytársuk családjának, akinek az édesanyja akkor halt meg (lásd 19. fejezet). Egy cserkészvezetőtől, akinek műlába volt, és az egyik fiú csínyének lett az elszenvedője, Tom az tanulta meg, hogy ne haraggal, hanem kedvesen reagáljon (lásd 21. fejezet).

Gyermekkori élményei a Salt Lake Citytől délre található Provo-kanyonban szintén élethosszig tartó hatással voltak rá. Ott szerette meg az úszást, a horgászatot és más szabadtéri tevékenységeket. Később ezeket az élményeket az evangélium tantételeinek a szemléltetésére használta. Kishajókat úsztatott a Provo folyón, ennek alapján pedig később azokról az ajándékokról tanított, amelyeket Mennyei Atya azért adott, hogy átvezesse gyermekeit a halandóságon (lásd 7. fejezet). Gyújtott egy olyan tüzet, amelyet aztán órákon át nem tudtak eloltani, ennek alapján pedig később az engedelmességről tanított (lásd 12. fejezet).

Miután 1944-ben elvégezte a középiskolát, Tom számos sarkalatos döntés előtt állt. Azon az őszön beiratkozott a Utah-i Egyetemre; és mivel a második világháború még mindig tombolt Európában és a csendes-óceáni térségben, egészen biztos volt benne, hogy amikor a következő évben betölti a 18-at, be fogják sorozni.

Abban a tanévben Tom megismerkedett Frances Johnsonnal, azzal a nővel, aki az élete nagy szerelme lett. Amikor először ment érte, hogy elvigye randevúzni, Frances apja ezt kérdezte: „Monson – ez egy svéd név, ugye?”

„Igen” – felelte Tom.

Frances apja erre mutatott neki egy fényképet két misszionáriusról, és megkérdezte, hogy rokona-e az Elias Monson nevűnek. Tom azt felelte, hogy Elias a nagyapja testvére.

Ezt hallva Frances apja könnyekre fakadt. A családja még abból az időből ismerte Elias Monson eldert, amikor Svédországban éltek. Ezután megpuszilta Tomot az egyik oldalról, a felesége pedig elsírta magát, és megpuszilta a másik oldalról.¹⁴ Tomnak az volt a benyomása, hogy ez az udvarlás jól indult. Francesszel sok hasonló dolog érdekelte őket, például a természetjárás, a családdal töltött idő, valamint hogy big band zenekarok zenéjére táncoljanak. „Könnyen elnevette magát” – emlékezett vissza Tom. Emellett „jószívű és kedves” volt, és „rengeteg együttérzést” tanúsított.¹⁵

1945 júliusában, miután elvégzett egy évet az egyetemen, Tom jelentkezett a katonaságba. Az európai háború már májusban véget ért, de a csendes-óceáni térségben folytatódott a harc. A toborzóállomáson útmutatásért imádkozva Tom úgy döntött, hogy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetén belül a tartalékosi állományba jelentkezik – erről a döntésről később azt mondta, hogy onnantól más irányt vett az élete (lásd 5. fejezet). A csendes-óceáni térségben nem sokkal a belépése után lezárult a háború, ő pedig becsülettel befejezte a katonai szolgálatát, miután egy évet töltött a kaliforniai San Diegóban. Ez egy fontos év volt számára, lehetőségeket adva arra, hogy bátran kiálljon a meggyőződéseiért, példát mutasson, és első alkalommal adjon papsági áldást (lásd 8. és 23. fejezet). Mivel nem akarta, hogy Frances megfeledkezzen róla, Tom mindennap írt neki, mialatt San Diegóban volt.

Amikor 1946-ban visszatért Salt Lake Citybe, a Utah-i Egyetemen folytatta tanulmányait, és marketing szakon szerzett alapdiplomát; 1948-ban kitüntetéssel diplomázott. Továbbra is udvarolt Francesnek, és ahogy a szerelmük egyre erősebb lett, megkérte a kezét. 1948. október 7-én kötöttek házasságot a Salt Lake templomban. Monson elnök gyakran beszélt az aznap kapott, arra vonatkozó tanácsról, hogy miként őrizzék meg a jó érzéseket a házasságukban (lásd 17. fejezet). A lakodalom után ugyanabban a háztömbben kezdték a közös életüket, amelyikben Tom felnőtt.

Kép

Thomas Monson és Frances Monson esküvői fényképe

1927-ben, Thomas S. Monson születésének a napján új püspököt támogattak a családja egyházközségében. Amikor Spence Monson bement a kórházba, hogy lássa a feleségét és az újszülött fiukat, bejelentette: „Ma új püspököt kaptunk.” A kis Tomot felemelve Gladys Monson így felelt: „És nekem is van egy új püspököm számodra.”¹⁶

Akár előérzet volt ez Gladys részéről, akár nem, a szavai hamarabb teljesedtek be, mint amire bárki is számíthatott volna. 1950. május 7-én, amikor Tom Monson még csak 22 éves volt, elhívást kapott, hogy püspöke legyen annak az egyházközségnek, amelyben felnőtt. Ennek az egyházközségnek több mint 1000 tagja volt, köztük a szülei, a testvérei és más rokonai. Tom és Frances mindössze 19 hónapja voltak házasok.

Monson püspök úgy jellemezte a Hatodik-hetedik Egyházközséget, mint amely „egy szerény pionír egyházközség egy szerény pionír cövekben”¹⁷. Akkoriban az egység sok kihívással nézett szembe. Számos egyháztag nem járt istentiszteletre, és szeretetre és barátságra volt szükségük ahhoz, hogy újra tevékennyé váljanak. Mivel sokan szegények voltak, ennek az egyházközségnek voltak a legnagyobb jólléti szükségletei az egyházban.¹⁸ Az idős egyháztagoknak, köztük több mint 80 özvegynek, szintén kiemelt gondoskodásra volt szüksége. Az egyházközségben nagy volt a mozgás is, minthogy minden hónapban sokan költöztek ki és be. Évekkel később Monson elnök felidézte az érzéseit – és a hitét – azt illetően, hogy fiatal püspökként milyen sok kihívással kellett szembenéznie:

„Az elhívás nagysága nyomasztó volt, a felelősség pedig rémisztő. Az alkalmatlanságom alázattal töltött el. Mennyei Atyám azonban nem hagyta, hogy sötétségben és némaságban, tudatlanul vagy sugalmazás nélkül bolyongjak. A saját módján kinyilatkoztatta azokat a leckéket, amelyeket arra szánt, hogy megtanuljak.”¹⁹

A Monson püspöknek kinyilatkoztatott leckék némelyike mások segítsége és mentorálása által érkezett. Más leckéket ima által tanult meg. „Minden püspöknek szüksége van egy szent ligetre, ahová visszavonulhat, hogy elmélkedjen és útmutatásért imádkozzon – vélekedett. – Az enyém a régi egyházközségi kápolnánk volt. Össze sem tudnám számolni, hányszor volt olyan, hogy egy sötét éjszaka késői óráján odamentem az emelvényhez ebben az épületben, ahol engem is megáldottak, konfirmáltak, elrendeltek, tanítottak és végül elnökölni hívtak el. […] Ilyenkor a szószékre helyezve a kezemet letérdeltem, és megosztottam Vele a magasban a gondolataimat, az aggodalmaimat és a gondjaimat.”²⁰

Monson püspök egyesével kereste meg azokat az egyháztagokat, akik nem jártak istentiszteletre. Az egyik ház ajtajánál állva azt mondta a családfőnek: „Azért jöttem, hogy összeismerkedjünk és hogy megkérjelek, gyere el a családoddal a gyűléseinkre.” A férfi elküldte őt, a család pedig hamarosan Kaliforniába költözött. Sok évvel később azonban felkereste Monson eldert, aki addigra a Tizenkettek Kvórumának a tagja volt, és a következőket mondta: „Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem keltem fel a fotelből és nem engedtelek be azon az évekkel ezelőtti nyári napon. […] Jelenleg második tanácsos vagyok az egyházközségem püspökségében. A kérésed, hogy menjek el istentiszteletre, és az elutasító válaszom nem hagyott nyugodni addig, míg el nem döntöttem, hogy teszek valamit.”²¹ (Lásd 2. fejezet.) Bár ez a család csak akkor lett ismét tevékeny az egyházban, miután elhagyta a Hatodik-hetedik Egyházközséget, sok más egyháztag viszont Monson püspök szolgálata során tért vissza. Az úrvacsorai gyűlés látogatottsága jelentősen növekedett.²²

Monson püspök elkötelezett volt az egyházközség fiataljai iránt, és arra törekedett, hogy az egyház aklán belül tartsa őket. Egyszer késztetést érzett arra, hogy otthagyjon egy papsági gyűlést, és keressen meg egy fiatal férfit, aki ritkán járt istentiszteletre. Végül egy autószerelő műhely aknájában találta meg, ahol éppen dolgozott. Monson püspök elmondta a fiatalembernek, hogy mennyire hiányzik és mekkora szükség van rá, ő pedig elkezdett istentiszteletre járni.²³ (Lásd 2. fejezet.) Később missziót szolgált, majd pedig kétszer szolgált püspökként. Hálája számos megnyilvánulása között volt egy 40 évvel később írt levele is, amelyben így fogalmazott:

„Miközben az életem eseményein elmélkedem, olyannyira hálás vagyok egy püspökért, aki keresett, megtalált és nagy érdeklődést tanúsított valaki iránt, aki elveszett. Szívem mélyéből köszönöm neked mindazt, amit személyesen értem tettél és mindmáig teszel. Szeretlek!”²⁴

Monson püspök kiemelten gondját viselte az egyházközségében élő özvegyeknek. Segített nekik, amikor fennállt a veszélye, hogy elveszítik az otthonukat, amikor alapvető dolgokra volt szükségük, és amikor megromlott az egészségük. Felvidította őket a látogatásaival a magány és a szívfájdalom idején. A karácsonyi időszakban a szabadsága alatt mindegyiküket meglátogatta, és vitt nekik egy-egy doboz édességet vagy pecsenyecsirkét. Sokukat még jóval azután is látogatta, hogy felmentették a püspöki elhívásából, és sok olyan embert látogatott meg, akik a püspöki szolgálata után özvegyültek meg. Az egyikük egy olyan nő volt, aki 1965-ben – 10 évvel Monson püspök felmentése után – özvegyült meg, és akit a 2009-ben, 98 éves korában bekövetkezett haláláig rendszeresen, még az egyház elnökeként is látogatott. „Pearl… egyike volt azoknak az özvegyeknek, akiket mindezen évek során meg-meglátogattam – jegyezte fel a naplójába. – Nehéz élete volt, de kitartott.”²⁵ Néhány nappal később beszédet mondott a temetésén, amely egyike volt annak a több mint 800 temetésnek, amelyen a Tizenkettek Kvóruma tagjaként beszélt.

Kép

a Hatodik-hetedik Egyházközség püspöksége

Mivel oly sok embernek volt szüksége fizikai segítségre, Monson püspök igyekezett újszerű és sugalmazott módokat találni a segítségnyújtásra, gyakran teremtve ezáltal lehetőséget az egyháztagoknak a szolgálatra. Az egyik decemberben megtudta, hogy hamarosan Németországból fog beköltözni egy család az egyházközség területére. Néhány héttel az érkezésük előtt elment megnézni a számukra bérelt lakást, amelyet olyan sötétnek és sivárnak talált, hogy belesajdult a szíve. „Micsoda lehangoló fogadtatás egy olyan családnak, amely oly sok mindenen ment keresztül” – gondolta.²⁶

Másnap reggel felvetette a kérdést az egyházközség vezetőivel tartott gyűlésen. Monson püspök azt írta, hogy „az őszinte szeretet lelkülete járta át mindegyik egyháztag szívét és lelkét”, miközben készségesen felajánlották a szolgálatukat.²⁷ A következő két-három hétben az egyházközség tagjai közösen dolgoztak a lakás előkészítésén.

Amikor a család megérkezett, könnyes szemmel néztek körbe a világos lakásban, amelyben új padlószőnyeg, új festés, egy élelemmel teli konyhaszekrény, valamint egy, a fiatalok által feldíszített karácsonyfa várta őket. Az apa megragadta Monson püspök kezét, és megpróbálta szavakba önteni a háláját, de az érzelmei nem engedték. Ehelyett „a fejét a vállamra hajtotta – mondta Monson püspök –, majd ezt ismételgette: »Mein Bruder, mein Bruder, mein Bruder«.”²⁸ Amikor aznap este az egyházközség tagjai távoztak, az egyik fiatal nő ezzel fordult hozzá: „Püspök! Jobban érzem magam, mint korábban bármikor. Meg tudod nekem mondani, hogy miért?” Ő az Úr szavait idézve válaszolt: „a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40).

Ötévnyi szolgálat után Monson püspököt 1955-ben elhívták tanácsosnak a cövekelnökségbe. Bár már nem volt püspöki elhívása, egész életében püspök maradt a szívében, továbbra is törődve a Hatodik-hetedik Egyházközség tagjaival, az ott tanult leckéket pedig mások tanítására és a jövőbeli szolgálata iránytűjeként használta. Azokra az évekre visszatekintve később ezt mondta: „Mindig olyan püspöknek tartottam magam, aki a nagylelkűség javára tévedett; és ha újra meg kellene tennem, akkor még inkább ilyen lennék.”²⁹

A Hatodik-hetedik Egyházközség épületét 1967-ben lebontották, de Monson püspök előtte még megmentett onnan valamit, ami különleges jelentőséggel bírt számára: a gyönyörű szószéket, ahol térdelve imádkozott püspökként.³⁰ 2009-ben az egyház elnökeként ennél a szószéknél mondott beszédet, amikor felszentelte az új Egyháztörténeti Könyvtárat. Érzelemdús élmény volt, mivel a szószék oly sok emléket idézett fel benne a gyermekkorából, a fiatalságából és a püspöki szolgálattételéből. „Ez a szószék részben a saját hitem történetéről mesél – mondta akkor. – Számomra a szent élmények becses emléktárgya.”³¹

Tom Monson és Frances Monson örömmámorban úszott, amikor 1951-ben – egy évvel azután, hogy Tom püspökként kezdett szolgálni – megszületett az első gyermekük, egy fiú, aki a Thomas Lee nevet kapta. Monsonék egyetlen lánya, Ann Frances, szintén azalatt született 1954-ben, amikor Tom püspökként szolgált. Harmadik és utolsó gyermekük, a Clark Spencer nevet kapott fiuk, 1959-ben született a kanadai missziójuk alatt.

Kép

fénykép a Monson családról

Miközben hosszú órákon át dolgozott a szakmájában és az egyházi szolgálatban, Tom odaadó férj és apa volt. A gyermekei emlékeztek rá, hogy más apák „mintha többet lettek volna otthon, mint a mi apukánk, de úgy tűnt, hogy nem csinálnak annyi mindent a gyermekeikkel, mint apa velünk. Mindig csináltunk valamit együtt, és nagy becsben tartjuk ezeket az emlékeket.”³²

Az ifjú Tom felidézte, hogy miközben az édesapja a Kanadai Misszió felett elnökölt, nem volt sok együtt tölthető szabadidejük. Viszont minden este, mielőtt lefeküdt volna, elment az édesapja irodájába a misszióházban, és dámáztak egyet. „A maga módján ez az emlék éppen olyan kedves nekem, mint az, amikor édesapám évekkel később egészen a Kentucky állambeli Louisville-ig repült, hogy áldást adjon nekem a tüdőgyulladásom ellen, amelyet az ottani katonai alapkiképzésem során kaptam el” – mesélte Tom.³³

Ann nagyra értékelte, hogy édesapja megosztotta az egyházi megbízatásával kapcsolatos élményeit: „A róla őrzött legédesebb emlékeim azok, amikor vasárnap esténként hazajött egy-egy cövekkonferenciai megbízatás vagy missziós körút után, és hallgattam, ahogy mesél egy különleges sugalmazásról, amelyben egy pátriárka elhívásakor volt része, vagy a hitet tápláló élményeiről, amelyeket a misszionáriusokkal tartott interjúi során szerzett.”³⁴ Később, amikor Ann-nek már saját családja volt, nagyra értékelte a lehetőséget, hogy a fiai együtt dolgozhatnak a nagypapájukkal, ahogy a Provo-kanyonban átélt élményeiket is: „A családban mindenki szeret a tábortűz körül üldögélni a kis családi faházunk mellett, pillecukrot sütni, és hallgatni Nagypapa történeteit.”³⁵

Clark azt mondta, hogy bár az édesapja gyakran volt úton egyházi ügyekben, „mindig időt szánt a gyermekeire. […] Soha nem éreztem úgy, hogy meg lennék fosztva az Apával töltött időtől. Amikor otthon volt, játszott velünk, és elvitt minket fagyizni. […] Kisfiúként sok időt töltöttem az édesapámmal horgászva.”³⁶ Az egyik horgászkiránduláson Clarkot mélyen megérintette, amikor édesapja arra kérte, hogy tekerje fel a zsinórt, ami után ezt mondta neki: „Körülbelül öt perc múlva Tom bátyád leül és nekifog az ügyvédi szakvizsgájának. Keményen megdolgozott ezért három éven át a jogi karon, és egy kicsit feszült lesz. Térdeljünk le itt a csónakban. Elmondok érte egy imát, aztán te is mondj el egyet.”³⁷

Frances a gyermekeik nevelésének és egy boldog, támogató otthon megteremtésének szentelte magát. Nem sokkal azelőtt, hogy az édesapja 1953-ban elhunyt, ezt mondta a lányának: „Nagyon büszke vagyok rád, Frances. Büszke vagyok a férjedre, Tomra. Mindkettőtöknek számos áldásban lesz részetek az evangélium, az otthonotok és a családotok iránti hűségeteknek és odaadásotoknak köszönhetően.”³⁸

Miután Tom 1948-ban lediplomázott a Utah-i Egyetemen, számos állásajánlatot kapott, köztük néhányat nagy cégektől más államokból. Úgy döntött, hogy a Deseret Newsnál felajánlott állást fogadja el, és apróhirdetés-értékesítő lett. Néhány hónapon belül az apróhirdetési osztály helyettes vezetője lett, a következő évben pedig a vezetője.

Kép

Monson elnök és egy nyomdagép

1953-ban Tom a Deseret News Pressnél kezdett dolgozni, amely az egyik legnagyobb nyomda volt az Amerikai Egyesült Államok nyugati felében. Bizonyos értelemben ezzel visszatért a kamaszkori gyökereihez, amikor is az édesapjával dolgozott egy nyomdában. A Deseret News Pressnél helyettes értékesítési vezető, majd értékesítési vezető lett. Az egyik ügyfele a Deseret Book volt, és miközben a könyveik kiadásában segítette az egyházi vezetőket, sok szoros kapcsolatot alakított ki, és sok tanulási élményben volt része. „Életem egyik fénypontjának tartom, hogy olyan szorosan együtt dolgozhattam általános felhatalmazottakkal és másokkal abban, hogy segítsek nekik a kézirataikat kész termékké alakítani” – írta.³⁹ Az egyház nyomtatásainak a zömét is ő kezelte, beleértve a misszionáriusi kiadványokat, valamint a Mormon könyve nyomtatását több nyelven.

1957 júliusa a nagy változások hónapja volt a Monson család számára. Amellett, hogy a Deseret News Press értékesítési vezetője volt, Tomot főigazgató-helyettesnek is kinevezték. Aztán a hónap vége felé a család új házba költözött Salt Lake City egyik elővárosában, elhagyva azt a környéket, ahol Tom felnőtt, majd püspökként szolgált.

És a változások ezzel még nem értek véget. Alig két évvel később Tom elhívást kapott, hogy a torontói központtal működő Kanadai Misszió felett elnököljön. Fiatalon – 31 évesen – ismét komoly felelősséget vállalt magára, ami ezúttal azzal is járt, hogy a családjával együtt messzire kellett költöznie. Francesre, aki a várandósságával összefüggésben egészségügyi nehézségekkel küszködött, szintén sok új feladat várt. Harold B. Lee elder a Tizenkettek Kvórumából hasznos tanácsokat adott, amelyek aztán fontos visszatérő elemekké váltak Monson elnök tanításaiban:

„Akit az Úr elhív, azt az Úr alkalmassá is teszi.”

„Amikor az Úr megbízatásában járunk el, jogosultak vagyunk az Úr segítségére.”

„Isten úgy alakítja a hátat, hogy az elhordozza a ráhelyezett terhet.”⁴⁰

1959 áprilisában a Monson család felült a torontói vonatra, hogy aztán majdnem három évet töltsenek el Kanadában. A két gyermekük, Tommy és Ann, ekkor hét- és négyéves volt. Frances könnyes szemmel hagyta el az otthonát, de a család készségesen meghozta ezt az áldozatot, rendelkezve az abba vetett hittel, hogy Isten akaratát cselekszik.

Kanadában azonnal elmerültek a misszionáriusi munkában. Monson elnök 130 misszionárius munkáját kezdte felügyelni (később 180-nál is többen lettek), akik két nagy tartományban, Ontarióban és Québecben szétszórva szolgáltak. Ahogy azt püspökként is tette, derűlátóan és szeretettel vezetett, segített építeni a hitet, és magabiztosságot ébresztett. Emellett pedig az Úrra támaszkodott. Az egyik misszionárius ezt mondta: „Mindig úgy tűnt, hogy a döntései illeszkednek az Úr nagyobb tervébe.”⁴¹ Egy másik misszionárius így emlékezett vissza: „Óriási hatással volt arra a misszióra. […] Elég volt egyszer gyorsan körbeutaznia a missziót, és máris tudta minden misszionárius – és sok egyháztag – nevét. Mindenkit felemelt, bármerre ment is – teljesen felvillanyozta az egész missziót.”⁴²

Kép

csoportkép a Kanadai Misszióból

Monson elnök irányítása alatt a misszió virágzott. „Az Úr kitöltötte lelkét a népre – jelentette az Első Elnökségnek. – Azok a városok, ahol korábban még soha nem voltak keresztelők, most havonta eredményeznek megtérteket.”⁴³ Ezt a sikert nagyrészt annak tulajdonította, hogy az egyháztagok egyre tevékenyebbek lettek a misszionáriusok által tanítható emberek felkutatásában és a velük való barátkozásban.

Monsonék harmadik gyermeke, Clark, fél évvel azután született, hogy megérkeztek Torontóba. Amellett, hogy három kisgyermekről gondoskodott, misszionáriusokat és másokat vendégelt meg a misszióházban, valamint a misszió segítőegyleti elnökeként szolgált, Monson nővér a misszionáriusi munkában is segédkezett. Egy nap felhívta egy férfi, aki ezt mondta: „Otthon, Hollandiában már volt alkalmunk tanulni egy kicsit a mormonokról. A feleségem szeretne többet tudni. Én nem.” Monson nővér átadta a hívó nevét és címét az eldereknek, de ők halogatták a kapcsolatfelvételt. Időnként rákérdezett: „Mi a helyzet a holland családommal? Felkeresitek őket ma este?” Jó pár hét után közölte a misszionáriusokkal, hogy ha ők nem fognak hamarosan kapcsolatba lépni a családdal, akkor majd ő és a férje maguk fogják megtenni. Két elder ezután meglátogatta a családot, Jacob és Bea de Jager pedig csatlakozott az egyházhoz. De Jager fivér, aki először azt mondta, hogy nem érdekli az egyház, 1976 és 1993 között általános felhatalmazott hetvenesként szolgált.⁴⁴

Amikor Monsonék megérkeztek, Kanada keleti részén még nem voltak cövekek, így a misszionáriusok munkájának a felügyelete mellett Monson elnök a misszió hét kerületéért is felelős volt. Sok kerület és gyülekezet felett teljes idejű misszionáriusok elnököltek, Monson elnök egyik legfontosabb feladata pedig az volt, hogy helyi papságviselőket hívjon el szolgálni e tisztségekben. Ez a megközelítés helyi vezetőségeket alakított ki, és lehetővé tette a misszionáriusoknak, hogy több időt töltsenek hittérítéssel és tanítással. 1962-re már helyi vezető elnökölt a misszió mindegyik egyházi egysége felett.⁴⁵

Amikor Monsonék 1959-ben megérkeztek Kanada keleti részébe, az egyháznak mindössze két kis kápolnája volt az egész misszióban, így a legtöbb gyülekezet bérelt termekben gyűlésezett. Mivel Monson elnök úgy érezte, hogy szükség lenne a gyülekezeti épületek fejlesztésére, elindított egy építési programot. Az istentiszteletek kápolnákban való megtartása a misszionáriusi erőfeszítésekben is segített, mivel a felszentelt épületekben az állandóság érzetét nyújtotta. Mire Monsonék befejezték a missziójukat, már hét új kápolna állt vagy éppen épült, és még tíz volt tervezés alatt.⁴⁶

Az egyház mérföldkőhöz érkezett 1960 augusztusában a Toronto Cövek megalapításával. Ez volt Kanada keleti részén az első cövek, az egyházban pedig a háromszázadik. „Missziónk fénypontja volt, hogy láthattuk [a tagságot] Sion cövekévé válni – írta Monson elnök. – [N]agy örömmel fogadták ezt az eredményt.”⁴⁷ Később több cövek is lett, valamint Toronto környékén egy templom, amelynek az első kapavágását ő végezte 1987-ben.

Monson elnök azt mondta, hogy a misszió számos kiemelkedő eseménye közül a legfőbb az volt, hogy a családjával szolgálhatott. „[Az] a hároméves időszak életünk egyik legboldogabbika volt, amikor is minden időnket annak szenteltük, hogy megosszuk Jézus Krisztus evangéliumát másokkal” – emlékezett vissza.⁴⁸

Thomas S. Monsont 1962 januárjában, közel háromévi szolgálat után mentették fel a Kanadai Misszió elnökeként. A család nagyon megszerette Kanadát, az ottani embereket, valamint a misszionáriusokat. Éppen úgy, ahogy a püspöki felmentése után szoros kapcsolatot tartott fenn a Hatodik-hetedik Egyházközség tagjaival, Monson elnök azokkal a misszionáriusokkal és egyháztagokkal is szoros kapcsolatban maradt, akikkel Kanadában szolgált. 1962 és 2015 között több mint 50 találkozón vett részt ezekkel a misszionáriusokkal, valamint a családtagjaikkal és másokkal.

Amikor Monsonék 1962 februárjában visszatértek Kanadából, Tom visszatért a Deseret News Pressnél végzett munkájához. Márciusban előléptették főigazgatónak, ami sok munkával járt, különösen mivel egy új nyomdai eljárásokra és berendezésekre való komoly átállást kellett levezényelnie. Emellett az egyház négy általános bizottságában is szolgált.

1963. október 3-ának délutánján Tom éppen látogatót fogadott az irodájában, amikor a titkárnője közölte, hogy telefonon keresik. A kagylót felvéve meglepve hallotta, hogy a vonal túlsó felén az egyház elnökének, David O. McKaynek a titkára van, és hogy McKay elnök szeretne beszélni vele. Miután röviden beszéltek telefonon, McKay elnök megkérdezte Tomot, hogy be tudna-e menni az irodájába a délután folyamán.

Tom autója a szerelőnél volt, ezért kölcsönkért egyet, és elment McKay elnök irodájába. Az egyházi bizottságokban végzett szolgálata miatt azt gondolta, hogy McKay elnök e megbízások egyikéről szeretne beszélni, de az egyház elnöke más okból hívta magához. „Leültetett maga mellé egy székre az íróasztalánál, szemtől szemben” – idézte fel Tom. Ezután ezt mondta neki: „Nathan Eldon Tanner eldert neveztem meg második tanácsosomként az Első Elnökségben, és az Úr téged hívott el, hogy töltsd be a helyét a Tizenkét Apostol Tanácsában. El tudnád fogadni ezt az elhívást?”⁴⁹

Tomnak a szava is elállt McKay elnök kérdésétől. „Könnyek szöktek a szemembe – mondta –, és egy örökkévalóságnak tűnő szünet után a válaszomban arról biztosítottam McKay elnököt, hogy minden tehetség, mellyel esetleg megáldattam, a Mester szolgálatában lesz hasznosítva.”⁵⁰

Aznap este Tom megkérte Francest, hogy menjenek el autózni. Magukkal vitték a négyéves Clarkot, és elautóztak egy emlékműhöz Salt Lake Cityben. Miközben körülötte sétáltak, Frances érezte, hogy Tom szeretne mondani valamit. Amikor rákérdezett, Tom beszámolt neki a szent apostolságba történt elhívásáról. Frances később ezt mondta: „Meglepődtem és alázat töltött el. […] Ez egy kiemelkedően jelentős elhívás és mindent elsöprő felelősség volt.”⁵¹ Mint mindig, ezúttal is teljes szívvel támogatta a férjét.

Kép

Monson elder az általános konferencián a hallgatóság soraiban

Másnap délelőtt az általános konferencián megtörtént Thomas S. Monson támogatása a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként, „Krisztus neve különleges tanú[jaként] az egész világon”⁵². 36 évesen ő volt a legfiatalabb apostol azóta, hogy Joseph Fielding Smitht 1910-ben elhívták, és 17 évvel volt fiatalabb az akkori második legfiatalabb apostolnál.

Monson elder még ugyanazon a konferenciai ülésen elmondta az első beszédét általános felhatalmazottként. Miután kifejezte háláját, a következő bizonyságot és fogadalmat tette:

„Tudom, hogy Isten él, fivéreim és nővéreim. Nincs az elmémben kérdőjel ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy ez az ő munkája, és tudom, hogy az egész élet legédesebb élménye az, ha érezzük a késztetéseit, miközben ő irányt mutat nekünk a munkája előmozdításában. Fiatal püspökként már éreztem ezeket a késztetéseket, olyan otthonokba vezetve engem, ahol lelki – olykor talán fizikai – szükség volt. Újra éreztem ezt a missziós területen, miközben a fiaitokkal és a lányaitokkal – e nagyszerű egyház misszionáriusaival – dolgoztam együtt. […]

[F]elteszem az életemet, mindenemet, amim csak van. A képességem végső határáig fogok törekedni arra, hogy az legyek, aki szeretnétek, hogy legyek. Hálás vagyok Jézus Krisztusnak, a Szabadítónknak a szavaiért, amikor ezt mondta:

»…az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz« (Jel. 3:20).

Buzgón imádkozom…, hogy az életem érdemes legyen a Szabadítónk ezen ígéretére.”⁵³

Hat nappal később, 1963. október 10-én Monson eldert Joseph Fielding Smith elnök, a kvórum elnöke elrendelte apostollá és elválasztotta a Tizenkettek Kvóruma tagjaként.

Kép

Thomas S. Monson

Részvétel az apostoli szolgálattételben

Amikor Monson eldert elhívták apostolnak, az egyház világméretű bővítése már példátlan iramban gyorsulóban volt. Más általános felhatalmazottakhoz hasonlóan ő is hamarosan a világot járta, hogy támogassa ezt a növekedést. Alkalmanként akár öt hétig is távol volt, miközben tanította az egyháztagokat és a misszionáriusokat, szervezte az egyház új egységeit, gyülekezeti házakat szentelt fel, valamint egyházi programok megvalósításában vett részt.

Monson elder magáévá tette a Tizenkettek egyik tagjának a szavait, aki azt mondta, hogy az apostoli szolgálat „teljes elkötelezettséget követe[l] meg a Mester azon munkája iránt, hogy lelkesítse és felemelje, tanítsa és képezze, vezesse és irányítsa Isten szentjeit. A terhek elfogadását, valamint az egyház és a népe reményeinek a megerősítését jelenti.”⁵⁴

Az igazgatási ügyek másodlagosak voltak ahhoz képest, hogy azt kereste, miként áldhatna meg egyes embereket. A több száz ilyen példa között említhető a Paul C. Childnak nyújtott szolgálata, aki Monson elder fiatalkori cövekelnöke volt. Az 1970-es évek vége felé Child elnök és felesége, Diana, már sokat betegeskedett, és egy gondozóotthonban éltek. Monson elder rendszeresen meglátogatta őket, és egyszer az intézményben tartott vasárnapi istentiszteleten elismerő szavakkal beszélt erről a szeretett vezetőről. Amikor hazatért, ezt mondta Francesnek: „Azt hiszem, több jót értem el ezen a látogatáson, mint sok konferencián.”⁵⁵

Az egyház központjában kapott megbízásai révén Monson elder az egyház szervezetének és programjainak szinte minden vonatkozására hatással volt. 1965 és 1971 között a Felnőtt Egyeztetési Bizottság elnökeként szolgált, segítve az egyház útmutatóinak, kézikönyveinek és szervezeteinek az egységesítését. Tanácsadója volt a Fiatal Férfiak és Fiatal Nők szervezeteinek is. 1965 és 1982 között a Misszionáriusi Végrehajtó Bizottságban szolgált, az utolsó hét évben pedig az elnöke is volt. Ebben az időszakban misszionáriusok tízezreinek a megbízásában, misszióelnökök kiválasztásában, új missziók létrehozásában, misszionáriusképző programok kidolgozásában, valamint látogatóközpontok felügyeletében vett részt. „Sok olyan hitet tápláló élmény van, amely a misszionáriusok megbízása során történt” – írta.⁵⁶

1965-ben McKay elnök megbízta Monson eldert, hogy felügyelje az egyház munkáját a Csendes-óceán déli részén. Ezzel a megbízással együtt járt az, hogy a Csendes-óceán szigetei és az ausztrál földrész között kellett utazgatnia. Monson elder mélyen megszerette az e helyeken élő szenteket, valamint lelkesítette őt az evangélium iránti odaadásuk és a hitük.

Amikor Monson elder és Monson nővér először látogatta meg Szamoát 1965-ben, elmentek egy faluba, ahol egy egyházi iskolában mintegy 200 gyermekkel találkoztak. A gyűlés vége felé Monson elder késztetést érzett arra, hogy egyenként üdvözölje a gyermekeket, de az órájára nézve látta, hogy nem maradt elég idő a gépe tervezett indulásááig. Ennek ellenére, amikor újból érezte a késztetést, közölte az iskola oktatójával, hogy szeretne kezet fogni mindegyik gyermekkel. Az oktató nagyon örült ennek, mert a gyerekek éppen egy ilyen élményért imádkoztak. „Nem tudtuk elfojtani a könnyeinket – mondta Monson elder –, miközben a drága fiúk és lányok félénken elsétáltak mellettünk, és halkan suttogták nekünk a kedves szamoai üdvözletet: talofa lava.”⁵⁷

Amikor Monson elder 1967-ben az egyik ausztráliai látogatása során Sydney-ben járt, egy férfi elmondta neki, hogy Monson elder egy korábbi látogatása során tett bizonysága vezetett a keresztelkedésre irányuló döntéséhez. „Az ilyen szavak a legmélyebb alázattal töltenek el – írta Monson elder a naplójába –, valamint annak a tényleges tudatával, hogy milyen felelősségel rendelkezem.”⁵⁸

Monson elnök az apostoli szolgálata során elsődlegesen az egyénnel törődött. A Lélek és a saját megfigyelése által vezérelve karolta fel azokat, akik küszködtek vagy megterheltettek. A cövek- és területi konferenciákon való jelenlét, a templomi felszenteléseken való részvétel, valamint a bizottságokban végzett szolgálat nemcsak szertartásokra és oktatásra adott lehetőséget, hanem annak a megmutatására is, hogy milyen nagyon törődik az egyénekkel.

Szolgálattétel és csodák a Német Demokratikus Köztársaságban

1968 júniusában, miután Monson elder három éven át felügyelte a munkát a Csendes-óceán déli részén, az Első Elnökség azzal bízta meg, hogy felügyelje az egyház németországi, olaszországi, ausztriai és svájci misszióit. Németországban közel 5000 egyháztag élt a vasfüggöny mögött a Német Demokratikus Köztársaságban. Abban az időben Németországnak ez a része kommunista uralom alatt állt, amely súlyosan korlátozta a szabadságjogokat és elnyomta a vallási tevékenységet. Elsősorban a kormányzati korlátozások eredményezték azt is, hogy nem járt az országban általános felhatalmazott, amióta 1961-ben felépült a berlini fal. Az új megbízásban az volt Monson elder egyik legfőbb feladata, hogy felkarolja az ott élő egyháztagokat.

A Német Demokratikus Köztársaságba történő utazás számos kockázatot hordozott magában. Monson elder felkereste az egyik amerikai kormányzati tisztviselőt, aki le akarta beszélni az utazásról, és figyelmeztette: „Ha bármi történik, nem tudjuk önt kihozni.” Ennek ellenére eltökélte, hogy oda fog menni. „Az embernek egyszerűen rá kellett ébrednie, hogy a cél nagyobb volt minden földi hatalomnál – magyarázta később –, és az Úrba vetett bizalommal menni kellett.”⁵⁹

Az első látogatására 1968. július 31-én került sor. Stan Reesszel, az Észak-Német Misszió elnökével átmentek a berlini fal szigorúan őrzött ellenőrzőpontján, és a nap egy részét Kelet-Berlinben töltötték. Bár a látogatás rövid volt, ezzel kezdetét vette Monson elder figyelemre méltó szolgálattétele a Német Demokratikus Köztársaságban, amely azután több mint két évtizeden át folytatódott, és az apostoli szolgálata meghatározó részévé vált.

Monson elder ezt követően 1968 novemberében tért vissza. Bár a helyzet igen feszült volt, Rees elnökkel és Helen Rees nővérrel egészen Görlitzig utaztak, ahol egy régi raktárépülethez mentek, amely még magán viselte a második világháború lövedékeinek a nyomait. Bejelentés nélkül érkeztek, és több mint 200 egyháztagot találtak ott, akik éppen az emeleten gyűléseztek. Monson eldernek ezen a gyűlésen volt része az élete egyik leginkább lélekemelő élményében.

A beszélők üzenetei az evangélium mély megértéséről tanúskodtak, és az ének sokkal lelkesebb volt, mint amit Monson elder valaha is hallott, hittel és odaadással töltve be a helyiséget. Azon nehézségek, szegénység és nélkülözések ellenére, amelyekkel a szentek szembenéztek, ellenálló képességet, reményt és hitet látott bennük. Később ezt mondta: „Kevés olyan gyülekezettel találkoztam, amelyek nagyobb szeretetet tanúsítottak az evangélium iránt.”⁶⁰

Bár Monson elder örvendezett e szentek hithűsége miatt, ugyanakkor szomorú is volt, mert nem voltak pátriárkáik, egyházközségeik és cövekeik, és nem volt lehetőségük templomi áldások elnyerésére sem. A gyűlés alatt könnyes szemmel ment a szószékhez, és ezt ígérte: „Ha igazak és hűek maradtok Isten parancsolataihoz, a tiétek lesz minden áldás, amelyet az egyház bármely tagja bármely más országban élvez.”⁶¹

A következő néhány év során Monson elder, valamint az egyház keletnémet vezetői és tagjai fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megtegyék a maguk részét ezen ígéret beteljesedéséért. Monson elder gyakran tért vissza, hogy megerősítse a szenteket, valamint áldásokat adjon és bátorítást nyújtson. Ebben a Drezda Misszió felett 10 éven át elnöklő Henry Burkhardt, valamint sok más helyi egyházi vezető is segítette. Az egyháztagok böjtöltek és imádkoztak, és megszívlelték Monson elder azon tanácsát, hogy éljenek a tizenkettedik hittétel szerint, vagyis tartsák tiszteletben az ország törvényeit.

Az ígéret apránként elkezdett valóra válni. 1969-ben az Első Elnökség jóváhagyta egy pátriárka elrendelését Salt Lake Cityben, és engedélyezte számára, hogy a Német Demokratikus Köztársaságba utazzon pátriárkai áldásokat adni. Az 1970-es évek elején az állami vezetők elkezdték lehetővé tenni néhány egyházi vezető számára, hogy rövid időre elhagyja az országot és részt vegyen az általános konferenciákon.

Kép

Monson elder és keletnémet szentek egy csoportja

1975 áprilisában Monson elder késztetést érzett a Német Demokratikus Köztársaság felszentelésére, hogy a munka felgyorsulhasson. Összegyűjtött néhány vezetőt az Elbára néző egyik tisztáson, és elmondott egy felszentelési imát, melyben azért fohászkodott, hogy megnyíljon az út az egyháztagok előtt a templomi szertartásaik elnyeréséhez. Azért imádkozott, hogy az emberek fogékonyak legyenek az evangéliumra, és hogy a kormányzati vezetők engedjék előrehaladni a munkát. Azért is imádkozott, hogy a misszionáriusok újra taníthassák ott az evangéliumot.⁶²

„A legfőbb szükséges áldás az a kiváltság volt, hogy az érdemes egyháztagjaink részesülhessenek a felruházásukban és a pecsételéseikben – mondta később Monson elder. – Minden lehetőséget megvizsgáltunk. Utazzanak el életükben egyszer a svájci templomba? A kormány nem engedné. Talán egy anya és egy apa elutazhat Svájcba, ha otthon hagyják a gyermekeiket. Nem jó. Hogyan lehet a gyermekeket a szülőkhöz pecsételni, ha nem térdelhetnek az oltárnál? Tragikus helyzet volt.”⁶³

Monson elder Salt Lake Cityben elbeszélgetett erről a helyzetről és a lehetséges megoldásokról az Első Elnökséggel és más vezetőkkel. 1978 tavaszán Spencer W. Kimball elnök azt mondta neki, hogy az Úr nem fogja megtagadni a templom áldásait ezektől az egyháztagoktól, majd elmosolyodott, és azt mondta: „Találd meg a módját.”⁶⁴

Nem sokkal ezután áttörés következett be. Miután Henry Burkhardt további kérvényeket írt az állami vezetőknek, hogy engedjék a családokat elutazni a svájci templomba, azok visszakérdeztek: „Maguk miért nem építenek itt egy templomot?”⁶⁵ Henry megdöbbent: az a kormány, amely éveken át oly szorosan rajta tartotta a szemét a vallási életen, lehetővé tenné az egyház számára, hogy egy olyan templomot építsen, amely csak a templomi ajánlással rendelkező egyháztagok előtt lesz nyitva.

Az egyház elfogadta az ajánlatot, és az Úr fokozatosan megnyitotta az utat, hogy templom épülhessen az NDK-ban. Freibergben sikerült földterületet szerezni, és 1983. április 23-án Monson elder elnökölt az első kapavágási ünnepélyen. „Ez a csodák csodája! – ujjongott. – Örvendezés [volt] a szívemben és a lelkemben.”⁶⁶ Alig két évvel később, 1985. június 29-én és 30-án Gordon B. Hinckley elnök felszentelte a Németországi Freiberg templomot, és Monson eldert kérte fel első beszélőnek. Monson elder így írt a naplójába arról, hogy milyen érzései voltak ezzel a történelmi eseménnyel kapcsolatban:

„A mai nap az életem egyik fénypontja volt. […] A beszédem közben nehezemre esett uralni az érzelmeimet, mert sorra elárasztották az elmémet a világ ezen része odaadó szentjei hitének a példái. Az emberek gyakran teszik fel a kérdést: Hogyan volt lehetséges az egyház számára, hogy engedélyt kapjon egy templom felépítésére a vasfüggöny mögött? Egyszerűen azt érzem, hogy az utolsó napi szentjeinknek az a hite és odaadása, melyet ott, azon a területen tanúsítottak, elhozta a Mindenható Isten segítségét, és biztosította számukra azokat az örökkévaló áldásokat, amelyeket oly bőségesen megérdemelnek.”⁶⁷

Kép

csoport a Németországi Frieberg templom előtt

Aznap este Monson elder visszaemlékezett a Német Demokratikus Köztársaságban végzett szolgálatára, egészen a 17 évvel azelőtti első látogatása, valamint a 10 évvel korábbi felszentelési imája óta, amely egy templom felszentelésében csúcsosodott ki. Bár ő maga központi szerepet játszott „az egyháztörténet egyik leginkább történelmi jelentőségű és hittel teli fejezetében”, mégis azt írta, hogy „minden tisztelet és dicsőség Mennyei Atyánkat illeti, mert csak az Ő isteni beavatkozása által történtek meg ezek az események”⁶⁸.

1982-ben Freibergben megszervezésre került a Német Demokratikus Köztársaság első cöveke. Két évvel később Monson elder és Robert D. Hales elder létrehozta a második cöveket Lipcsében. Ezáltal az országban minden egyháztag Sion egyik cövekéhez tartozott.

Egy áldás várt még arra, hogy valóra váljon: engedély a külföldi misszionáriusoknak, hogy az evangéliumot taníthassák az NDK-ban, valamint az ország misszionáriusainak arra, hogy külföldön szolgáljanak. 1988-ban Monson elnök közvetlenül Erich Honeckertől, az ország vezetőjétől kért engedélyt.

Amikor Monson elnök és a csoportja megérkezett, Honecker ezt mondta: „Tudjuk, hogy az önök egyházának a tagjai hisznek a munkában; ezt önök már bebizonyították. Tudjuk, hogy önök hisznek a családban; ezt már megmutatták. Tudjuk, hogy önök jó állampolgárok bármely országban, amelyet a hazájuknak tartanak; ezt megfigyeltük. Önöké a szó. Közöljék, hogy mit szeretnének!”⁶⁹

Monson elnök többek között háláját fejezte ki a Freiberg templom építésének az engedélyezéséért. Ezután elmesélte, hogy közel 90 000 ember járt a templom nyílt napján, és további tízezrek vettek részt új kápolnák nyílt napjain Lipcsében, Drezdában és Zwickauban. „Tudni szeretnék, miben hiszünk – mondta. – Mi el szeretnénk mondani nekik, hogy hiszünk az ország törvényének a tiszteletében és betartásában és támogatásában. El szeretnénk magyarázni azt a vágyunkat, hogy erős családi egységeket hozzunk létre. És ez csak kettő a hitelveink közül.”

Monson elnök kifejtette, hogy miért van szükség misszionáriusokra, majd így folytatta: „Azok a fiatal férfiak és fiatal nők, akiket szeretnénk, ha misszionáriusi képviselőkként az önök hazájába érkeznének, szeretni fogják az önök országát és népét. Emellett felemelő hatással lesznek az önök népére.”

Monson elnök végső kérése az volt, hogy „az önök országából azok a fiatal férfiak és fiatal nők, akik tagjai az egyházunknak, misszionáriusi képviselőkként szolgálhassanak számos országban, például Amerikában, Kanadában és egy sor más helyen”. Megígérte, hogy amikor ezek a misszionáriusok hazatérnek, „felkészültebbek lesznek arra, hogy felelősségteljes tisztségeket töltsenek be az önök országában”.

Amikor Monson elnök befejezte, Erich Honecker mintegy fél órán át beszélt. Russell M. Nelson elnök, aki ott volt a gyűlésen, azt mondta, hogy „mindenki visszafojtott lélegzettel, aggódva várta”, hogy kiderüljön, mit válaszol Honecker elnök a kérésre.⁷⁰ Végül ezt mondta: „Ismerjük önöket. Bízunk önökben. Volt már tapasztalatunk önökkel. A misszionáriusokra vonatkozó kérésük jóvá van hagyva.” Monson elnök azt mondta, hogy amikor meghallotta ezeket a szavakat, a lelke „kiszárnyalt a teremből”⁷¹.

1989 márciusában 50 év után először kezdtek külföldről érkezett teljes idejű misszionáriusok szolgálni a Német Demokratikus Köztársaságban. 1989 májusában az első 10 keletnémet misszionárius belépett Utah-ban a provói Misszionáriusképző Központ kapuján. A kormány nem szabott meg korlátozásokat arra vonatkozóan, hogy hol szolgálhatnak.⁷²

A 20 év alatt bekövetkezett számos csoda révén beteljesedtek azok az ígéretek, melyeket Monson elder egy régi raktárban tett 1968-ban, csakúgy, mint az áldások, melyekért 1975-ben a Német Demokratikus Köztársaság felszentelésekor imádkozott. Ezekkel az áldásokkal kapcsolatban évekkel később ezt jegyezte fel a naplójába: „A tapasztalataimból megtanultam azt, hogy ami szorult helyzet az ember számára, nem más az, mint lehetőség Isten számára. Élő tanúja vagyok annak, hogy miként nyilvánult meg az Úr keze az egyháztagok feletti őrködésben a valamikori kommunista kormányzású országokban.”⁷³

A szentírások új kiadásai

Tom Monson még fiatalkorában, egy úrvacsorai gyűlésen hallotta a cövekelnöksége egyik tagját tanítani a Tan és szövetségek 76. szakaszából, és ahogy tanított, az felkeltette Tomban a vágyat a szentírások tanulmányozására. Az ároni papsági vezetői, akiket „bölcs és türelmes emberekként” jellemzett, „akik a szent írásokból tanítottak minket”, szintén segítettek neki abban, hogy kialakuljon benne a szentírások szeretete.⁷⁴ Az egyik vasárnapi iskolai tanítója, Lucy Gertsch, „díszvendégként meghívta órájára Mózest, Józsuét, Pétert, Tamást, Pált és természetesen Krisztust. Bár nem láttuk őket, megtanultuk szeretni, tisztelni és utánozni őket.”⁷⁵

A szentírások iránti szeretete tovább mélyült a püspöki szolgálata és a nyomdai pályafutása során. Mivel úgy érezte, hogy püspökként segítene neki a szentírások jobb ismerete, az elhívása első évének a végéig elolvasta azokat. A Deseret News Pressnél „a legnagyobb munka a Mormon könyve megrendeléseinek az intézése volt”⁷⁶. Ezek a szentírásokkal kapcsolatos élmények segítettek neki felkészülni egy egyedi megbízásra a Tizenkettek Kvóruma tagjaként.

1972-ben Harold B. Lee elnök Monson eldert nevezte ki a Bibliatanulmányozási Segédletek Bizottsága elnökének, amelyet arra kértek, hogy találjon módokat a szentírás-tanulmányozás fejlesztésére az egyháztagok között. Ebből a bizottságból később a Szentíráskiadási Bizottság lett, és azt a megbízást kapta, hogy készítse elő a szentírások olyan új kiadásait, amelyek elősegítik a jobb tanulmányozást. Ezen új kiadások létrehozása hosszú, megfeszített munkát igényelt a bizottság tagjai, valamint több mint 100 tudós, számítógépes szakértő és más, az irányításuk alatt dolgozó szakemberek részéről.

Az egyik hatalmas feladat az volt, hogy olyan lábjegyzeteket állítsanak össze, amelyek mind a négy alapműből – a Bibliából, a Mormon könyvéből, a Tan és szövetségekből, valamint a Nagy értékű gyöngyből – tartalmaznak kereszthivatkozásokat. A Biblia Jakab király-féle változata utolsó napi szent kiadását illetően további óriási feladatot jelentett a Témakalauz elkészítése, amely több mint 2800 evangéliumi témát tartalmazott a négy alapműhöz kapcsolódó szentírás-tanulmányozási hivatkozásokkal. Emellett az új kiadás tartalmazott egy Bibliaszótárt, valamint részleteket Joseph Smith bibliafordításából. Új fejezetfejléceket is írtak, amelyek tanbéli tartalmat hangsúlyoztak, és hozzáadásra került 24 oldalnyi térkép.

Amikor a Biblia e kiadását 1979-ben megjelentették, Monson elder azt írta, hogy ez volt „talán a legjelentősebb előrelépés az egyháztudomány terén az elmúlt száz évben”. Azt is mondta, hogy „az a forradalmian új rendszer, amely a többi alapművet is meghivatkozza a lábjegyzetekben”, valamint a Témakalauz „egyedülálló referenciabibli[ává]” teszik azt.⁷⁷

Két évvel később megjelentek a Mormon könyve, a Tan és szövetségek és a Nagy értékű gyöngy új kiadásai is. Ezek a kiadások új lábjegyzeteket, bevezetéseket, fejezetfejléceket, szakaszfejléceket és versösszefoglalókat tartalmaztak, valamint egy kibővített név- és tárgymutatót, amely egyben tartalmazta mindhárom szentíráskönyv hivatkozásait. A Tan és szövetségekhez hozzáadásra került két új szakasz (a 137. és a 138.), valamint a 2. Hivatalos nyilatkozat.

Kép

Monson elnök szentírásokkal

Monson elder a szentírások ezen új kiadásainak az elkészítése során mindvégig érezte Isten vezérlő kezét. Pont a megfelelő időben érkeztek a szükséges készségekkel rendelkező emberek, mint ahogy az új számítógépes megoldások is. „Az Úr számos ajtót nyitott a különböző szükségletek idején, ahogy haladt előre a munka – idézte fel később –, és csendes csodák történtek, hogy továbbra is haladhasson.”⁷⁸

Monson elder 10 éven át vezette a Szentíráskiadási Bizottságot, és úgy érezte, hogy apostolként ez volt az egyik legjelentősebb megbízása.⁷⁹ Legfőképpen azt remélte, hogy az egyháztagok a szentírások ezen új kiadásait és a jobb tanulmányi segédleteket arra használják majd, hogy mélyebben tanulmányozzák a szentírásokat, ami megerősíti majd a bizonyságukat.

Miután az új kiadások megjelentek angolul, igen fontossá vált a más nyelvekre való lefordításuk. Monson elnök egyházelnöki szolgálatának a végére a Mormon könyve 91 nyelvre lett lefordítva, és további 21 nyelvre lettek lefordítva a könyvből vett szemelvények. 2009-ben megjelent a Biblia spanyol nyelvű, a Reina-Valera-féle fordításon alapuló kiadása is.

1985. november 10-én, vasárnap reggel Thomas S. Monson meglátogatott egy idősek otthonát – ahogy azt gyakran megtette –, hogy részt vegyen az egyházi gyűléseken és felvidítsa a lakókat. Aznap délután egybegyűltek az apostoltársaival a Salt Lake templomban, hogy Spencer W. Kimball elnök halálát követően újjászervezzék az Első Elnökséget. A gyűlésen elrendelték és elválasztották az egyház elnökének Ezra Taft Bensont, aki első tanácsosának Gordon B. Hinckley-t, második tanácsosának pedig Thomas S. Monsont hívta el. Az ezt megelőző 80 év során nem volt az Első Elnökségnek az ekkor 58 éves Monson elnöknél fiatalabb tagja.

Kép

Első Elnökség, 1988

Monson elnök előtt számos új lehetőség nyílt meg; ezek egyike a templomok felszentelése feletti elnöklés volt. Mintegy két hónappal az Első Elnökségbe való elhívása után felszentelte az Argentínai Buenos Aires templomot. Naplójába feljegyezte, hogy „meglágyultak a szívek, és nehéz volt visszatartani a könnyeket, amikor az egyház tagjai felismerték, hogy végre elérhető közelségbe kerültek számukra a templom által biztosított örökkévaló áldások”⁸⁰.

1986 júniusában Monson elnök segített létrehozni a Kitchener Ontario Cöveket Kanadában, amely az egyház 1600. cöveke volt. Ekkor visszautalt az azon a területen végzett, 26 évvel korábbi misszióelnöki szolgálatára, amikor Torontóban létrejött az egyház 300. cöveke. A rákövetkező évben visszatért Kelet-Kanadába, hogy levezesse a Torontói Ontario templom első kapavágási ünnepségét, majd 1990 augusztusában ismét visszatért – ezúttal a „betetőző esemény[re]”, vagyis a templom felszentelésére.⁸¹

Az Első Elnökség tanácsosaként Monson elnök misszióelnököket is elhívott a feleségükkel együtt. Jelentős időt szentelt annak, hogy megismerje az egyes párokat, tanácsot adjon és kifejezze a szeretetét. Amikor elhívta a 37 éves Neil L. Andersent, hogy misszióelnök legyen, ezt mondta: „Fiatalember vagy. Soha ne hagyd, hogy a fiatalságod kifogás legyen! Joseph Smith fiatal volt; a Szabadító fiatal volt.” E szavak hallatán Andersen eldernek az jutott eszébe: „…és Thomas Monson is fiatal volt”⁸².

Ezra Taft Benson elnök 1994. május 30-án hunyt el, miután közel kilenc éven át szolgált az egyház elnökeként. Amikor június 5-én sor került az Első Elnökség újjászervezésére, utódja, Howard W. Hunter elhívta Gordon B. Hinckley-t és Thomas S. Monsont, hogy továbbra is szolgáljanak tanácsosokként. Hunter elnök minden tőle telhetőt megtett, hogy találkozzon a szentekkel és erősítse őket, ám sokat gyengélkedett, és miután kilenc hónapon át szolgált elnökként, 1995. március 3-án elhunyt.

Március 12-én az apostolok ismét összegyűltek, hogy átszervezzék az Első Elnökséget. Gordon B. Hinckley-t elrendelték és elválasztották az egyház elnökeként, ő pedig elhívta Thomas S. Monsont és James E. Faustot, hogy legyenek a tanácsosai. Monson elnök végig ebben a tisztségben szolgált Hinckley elnök szolgálata során, így összesen 22 évet töltve el tanácsosként az Első Elnökségben.

Hinckley elnök több mint másfél millió mérföldet utazott és több mint 60 országban járt, amivel ő lett az egyház történelmének a legtöbbet utazó elnöke. „[O]lyan egyháztagjainkkal találkozik, akik élőben ritkán vagy éppen soha nem látták az egyház elnökét” – jegyezte fel Monson elnök.⁸³ Ezen utazások idején az egyház központjában Monson elnök és Faust elnök irányította az Első Elnökség munkájának egy nagy részét.

Monson elnök továbbra is el-elutazott regionális konferenciákra, templomfelszentelésekre és egyéb rendezvényekre. 1995-ben Görlitzbe ment, hogy felszenteljen egy gyülekezeti házat – 27 évvel azután, hogy először találkozott az ottani utolsó napi szentek csoportjával (lásd xx–xx. oldal). „Hála töltötte el a szívemet és a lelkemet azért a kiváltságért, hogy láthattam az Úr kezét e kiváló nép megáldásában” – jegyezte fel a naplójába.⁸⁴ 2000-ben hat templom felszentelésén elnökölt, melyek közül az egyik a mexikói Tampicóban volt – abban a városban, ahol 28 évvel korábban megszervezte az első cöveket.

Monson elnöknek az egyház három elnöke tanácsosaként végzett szolgálatát illetően Quentin L. Cook elder megjegyezte, hogy „egyértelműen volt véleménye a kérdésekről; egyértelműen hatalmas tapasztalata volt. […] Amilyen szilárd volt a személyisége, nem is kérdéses, hogy a legjobb tudása szerint adott tanácsot és tett javaslatot. Értékeli az egységet, értékeli a hűséget, és hallatja a hangját, amikor ez helyénvaló. […] De amint megvan a döntés, teljes mértékben és teljes szívvel támogatja azt. Az Első Elnökség egysége a fontos döntéseikben nagyszerű példa az egyház egésze számára.”⁸⁵

2008. január 27-én Monson elnök ellátogatott szeretett barátja és vezetője, Gordon B. Hinckley betegágyához, hogy papsági áldást adjon neki. 1963 óta a két férfi több mint 44 éven át szolgált együtt a Tizenkettek Kvórumában és az Első Elnökségben. Erős és kölcsönös szeretet és tisztelet alakult ki bennük egymás iránt.

Hinckley elnök közel 13 éven át jövőképpel, lendülettel és sugalmazással vezette az egyházat. 2008 januárjában, 97 évesen még mindig elvégezte a legtöbb munkáját, de az ereje fogyatkozóban volt. Miután január 27-én eltávozott Hinckley elnök ágya mellől, Monson elnök ezt jegyezte fel: „A csuklóját fogva egyértelműen azt éreztem, ez volt az utolsó alkalom, hogy a halandóságban élőben látom szeretett elnökömet és barátomat.”⁸⁶ Hinckley elnök aznap este elhunyt.

„Nem tudom megfelelően kifejezni, mennyire hiányzik nekem – mondta Monson elnök a temetésen néhány nappal később. – Ő volt a prófétánk, látnokunk és kinyilatkoztatónk…, a nyugalom szigete a vihar tengerében. Az elveszett tengerész világítótornya volt. A barátotok és a barátom volt. Megnyugtatott és lecsendesített minket, amikor ijesztőek voltak a világban uralkodó állapotok. Rendíthetetlenül vezetett minket azon az ösvényen, amely vissza fog vezetni bennünket Mennyei Atyánkhoz.”⁸⁷

Rangidős apostolként Monson elnök átérezte annak a súlyát, amit Hinckley elnök elhalálozása személyesen is jelentett számára. Ezzel kapcsolatban azt mondta: „Azt vettem észre, hogy a legnagyobb segítség számomra az, ha letérdelek, és megköszönöm Mennyei Atyámnak az életet, a tapasztalatot, a családomat, majd köntörfalazás nélkül arra kérem Őt, hogy járjon az arcom előtt, legyen a jobbomon, legyen a balomon, a lelkülete pedig a szívemben és az angyalai körülöttem, hogy hordozzanak” (lásd Tan és szövetségek 84:88)⁸⁸.

2008. február 3-án az apostolok összegyűltek a Salt Lake templomban, hogy újjászervezzék az Első Elnökséget. Ezen a gyűlésen Thomas S. Monsont elrendelték és elválasztották az egyház elnökének, a 16. olyan férfiúként, aki ebben az elhívásban szolgált. Addigra már alaposan megfontolta, hogy kik legyenek a tanácsosai, és megerősítést kapott az Úrtól, hogy hívja el Henry B. Eyringot – aki Faust elnök halála után Hinckley elnök második tanácsosaként szolgált –, valamint Dieter F. Uchtdorfot, a Tizenkettek Kvóruma tagját.

Kép

az Első Elnökség 2013-ban konferencián

Másnap Monson elnök a tanácsosaival együtt az Egyházi Irodaépületben összegyűlt újságírók előtt beszélt. Többek között ezt mondta:

„Alázattal állok ma önök előtt. Bizonyságomat teszem arról, hogy ez a munka, melyben részt veszünk, az Úr munkája, és érzem az Ő támogató hatását. Tudom, hogy Ő irányítani fogja az erőfeszítéseinket, ha hittel és szorgalommal szolgáljuk Őt.

Egyházként segítő kezet nyújtunk nemcsak saját népünk felé, hanem minden jóakaratú ember felé az egész világon a testvériség azon szellemében, amely az Úr Jézus Krisztustól származik. Lehetőségem volt valamelyest közelről együttműködni más felekezetek vezetőivel azon kihívások megoldásában, amelyekkel a közösségünk, sőt, az egész világ szembesül. Folytatni fogjuk ezt az együttműködésre irányuló erőfeszítést.”

Arra az egységre utalva, amelyet ő és Hinckley elnök a több évtizednyi közös szolgálat eredményeként alakítottak ki, így folytatta: „Nem lesz hirtelen változás az eddig követett irányvonalunkban. […] Fenn fogjuk tartani azt az elkötelezettséget, amellyel az előttünk jártak viseltettek aziránt, hogy tanítsák az evangéliumot, elősegítsék az együttműködést az emberekkel szerte a világon, valamint tanúságot tegyenek Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus életéről és küldetéséről.”⁸⁹

Az egyháztagok a 2008. évi áprilisi általános konferencián egy ünnepélyes gyűlés keretében támogatták Monson elnököt prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként. Az egyháztagság egészéhez szóló első beszédében olyan üzenetek szerepeltek, amelyek azelőtt és azután is a szolgálattétele középpontjában álltak. Meghívta a távol maradó egyháztagokat, hogy jöjjenek vissza, és élvezzék a kölcsönös barátság gyümölcseit. A Szabadító jó cselekedetekre mutatott példájára utalva ezt mondta: „Kövessük ama tökéletes példát.” Arra buzdította az egyháztagokat, hogy „mindenhol, minden ember iránt mutassanak kedvességet és tiszteletet”. Arra is buzdította őket, hogy tegyék az otthonukat olyan menedékké, „ahol Isten Lelke lakozhat…, ahol szeretet uralkodik”.

A „megtört szívekből fakadó fájdalom, az összetört álmok okozta csalódás és az elveszett remények miatti kétségbeesés” kapcsán arra kérlelte az egyháztagokat, hogy hittel forduljanak Mennyei Atyához. „Ő fel fog emelni és vezetni fog benneteket – ígérte Monson elnök. – Nem fogja mindig elvenni tőletek a megpróbáltatást, de meg fog vigasztalni, és szeretettel fog átvezetni benneteket minden viharon, mellyel szembe kell néznetek.”⁹⁰

Misszionáriusi munka

A 2012. októberi általános konferencián Monson elnök azt a fontos bejelentést tette, hogy a fiatal férfiak és a fiatal nők korábban kezdhetnek missziót szolgálni. Az érdemes és alkalmas fiatal férfiak lehetőséget kaptak, hogy 19 éves kor helyett már 18 éves kortól javasolják őket a misszionáriusi szolgálatra. Azokat az érdemes és alkalmas fiatal nőket, akik szolgálni kívántak, 21 helyett már 19 éves kortól is lehetett javasolni a misszionáriusi szolgálatra.⁹⁸

Ez a bejelentés „a Lélek tagadhatatlan kiáradásá[t]” eredményezte, mondta Neil L. Andersen elder a Tizenkettek Kvórumából. A 2013. áprilisi általános konferencián arról beszélt, hogy sokan azonnal reagáltak erre az új lehetőségre:

„A konferenciát követő csütörtökön az én feladatom volt misszionáriusi elhívásokat javasolni az Első Elnökségnek. Lenyűgözve láttam olyan 18 éves férfiak és 19 éves nők jelentkezését, akik addigra már módosították a terveiket, jártak az orvosuknál, túl voltak a püspökükkel és a cövekelnökükkel tartott interjúkon, és benyújtották a jelentkezésüket – mindezt csupán öt nap alatt! Mostanra több ezren csatlakoztak hozzájuk.”⁹⁹

Kép

tanuló misszionáriusok

Hat hónappal a bejelentés után Monson elnök azt mondta, hogy az egyház fiataljainak a reagálása figyelemre méltó és lelkesítő volt. A misszionáriusok létszáma 59 000-ről több mint 65 000-re növekedett, és további 20 000-en kapták kézhez az elhívásukat.¹⁰⁰ A misszionáriusok száma egyre csak növekedett, míg 2014-ben elérte a 88 000 fős csúcsot.¹⁰¹ Ez a szám később lecsökkent, amint az első hullámban érkező misszionáriusok hazatértek, és 2017 végén 68 000 misszionárius szolgált szerte a világon.

Monson elnök idején az egyházszolgálati misszionáriusok száma is megnőtt a 2008-as mintegy 12 000 főről több mint 33 000-re. Az egyházszolgálati misszionáriusok az egyház minden osztályát támogatták, beleértve a jólléti működtetésben, a családtörténeti munkában, a misszióirodákban, a szabadidős táborokban és sok más területen végzett szolgálatot.

Törődni a rászorulókkal

A rászorulókról való gondoskodás mindig is központi szerepet játszott Jézus Krisztus egyházában. Maga Joseph Smith is azt tanította, hogy az egyház tagjának „táplálnia kell az éhezőket, ruháznia kell a mezíteleneket, gondoskodnia kell az özvegyekről, le kell törölnie az árvák könnyeit, meg kell vigasztalnia a szenvedőket, legyen az ebben az egyházban, vagy másikban, vagy semelyikben, bárhol is találja őket”¹⁰². Monson elnök e szavak szerint élt, tanított és vezetett. „[A]z életben nagyon fiatalon kifejleszthettem az együttérzés lelkületét mások iránt, akik esetleg szükséget szenvednek, függetlenül az életkortól vagy a körülményektől” – mondta.¹⁰³

1936-ban az Első Elnökség bejelentett egy jólléti programot, a szükséget látókról való gondoskodást segítendő. Akkoriban sokan voltak munka nélkül és éltek szegénységben a nagy gazdasági világválság miatt. Az egyház jólléti programja „örökkévaló tantételek napjainkra történő alkalmazása” volt – olyanoké, mint amilyen a munka, az önellátás, a pénzügyek bölcs kezelése, a felkészültség és a szolgálat.¹⁰⁴ E tantételek alkalmazása egyaránt irányult az azonnali szükségletekre és az egyes emberek hosszú távú lelki és fizikai jóllétére, megáldva azokat, akik adtak és azokat is, akik kaptak.

Amikor 1950 és 1955 között püspökként szolgált, Monson elnök első kézből látta, hogyan segít az egyház jólléti programja csillapítani az éhség kínját és a szükség szülte elkeseredettséget. Azt mondta, hogy ezt a tervet „a Mindenható Isten sugalmazta. Igen, az Úr Jézus Krisztus a tervezője.”¹⁰⁵ A jólléti tantételek terén olyan mesterektől kapott továbbképzést, akikről azt mondta, hogy a mennyből küldettek. Egyszer J. Reuben Clark az Első Elnökségből felolvasta neki a naini özvegyről szóló újszövetségi történetet, majd becsukta a szentírásait, és könnyek között azt mondta: „Tom! Légy kedves az özvegyekkel, és vigyázz a szegényekre.”¹⁰⁶ (Lásd Lukács 7:11–15.) Monson elnök megszívlelte ezeket a szavakat.

A Tizenkettek Kvóruma tagjaként eltöltött 22 év és az Első Elnökségben tanácsosként végigszolgált 22 év során ő volt az egyik motorja az egyház jólléti erőfeszítései kiterjesztésének. Iránymutató hatást gyakorolt ezen erőfeszítések finomítására is. Így írt erről: „Egyházként továbbra is isteni iránymutatást kaptunk [jólléti ügyekben], ahogy azt a körülmények megkívánták. A jólléti tantételek alkalmazására használt programok és folyamatok módosításra kerültek, és valószínűleg időről időre változni is fognak, hogy kielégítsék a változó szükségleteket. Az alapvető tantételek azonban nem változnak. Nem fognak megváltozni. Ezek kinyilatkoztatott igazságok.”¹⁰⁷

Kép

perui önkéntesek

1981-ben Spencer W. Kimball elnök bejelentette, hogy az egyház hármas küldetéssel rendelkezik. Ezek az evangélium hirdetése, a szentek tökéletesítése, és a halottak megváltása.¹⁰⁸ Monson elnök az egyház küldetésének a negyedik részeként hozzá kívánta tenni: „törődés a szegényekkel és a rászorulókkal”; az Első Elnökség 2008-ban hagyta jóvá ezt a kiegészítést, és hivatalossá tette azt az egyházi kézikönyv új, 2010-es kiadásában.¹⁰⁹ Ahelyett, hogy a kézikönyv erre a négy fő erőfeszítésre az egyház „küldetéseként” hivatkozott volna, „Isten által kijelölt feladatoknak” nevezte őket.¹¹⁰

Ez a kiemelt hangsúly messzemenő eredményekhez vezetett. Az egyháztagok bőkezűen reagáltak arra a felhívásra, hogy segítsenek a nagyszabású emberbaráti szükségletekben, lehetővé téve az egyház számára, hogy Monson elnök szolgálata során több mint kétszeresére növelje az emberbaráti segítségnyújtás mértékét. Ez a segítség magában foglalta azt is, hogy emberek millióit juttatták tiszta vízhez, százezreknek adtak kerekesszéket, valamint szemészeti ellátást nyújtottak a vakság megelőzésére és kezelésére. Tartalmazott továbbá élelmet és ruházatot, kismama- és újszülöttgondozást, egészségügyi képzéseket és készleteket, oktatási felszereléseket, valamint védőoltási kampányokat.¹¹¹

„Mélységesen hálás vagyok azért, hogy egyházként továbbra is emberbaráti segítséget nyújtunk ott, ahol nagy a szükség – mondta Monson elnök. – Sokat tettünk már e téren, és ezerszám áldottuk meg Atyánk azon gyermekeinek az életét, akik nem a mi hitünket vallják, és azokét is, akik igen. Továbbra is szándékunkban áll segíteni ott, ahol szükség van rá.”¹¹²

Az egyház katasztrófa-veszélyhelyzetekkel kapcsolatos legfontosabb intézkedései közül több is Monson elnök vezetése idején történt. Ezt mondta az egyháztagoknak: „Az egyházi alapokba fizetett hozzájárulásaitok lehetővé teszik számunkra, hogy szinte azonnal tudjunk reagálni, amikor bárhol a világban katasztrófa történik. Szinte mindig az elsők között érkezünk a helyszínre, hogy ott minden tőlünk telhető segítséget megadjunk.”¹¹³

Példaként hozta fel, hogyan reagált az egyház a 2010-es, halottak és sebesültek százezreivel járó haiti földrengés után: „[E]gy órával a… földrengés után az egyház már megmozdult, és azonnal segélyszállítmányokat indított útjukra. Biztosítottunk vizet, élelmiszert, egészségügyi készleteket, higiéniai csomagokat és egyéb dolgokat. Orvosokból és betegápolókból álló csapatokat küldtünk, hogy gondoskodjanak a rendkívül szükséges egészségügyi ellátásról.”¹¹⁴

Az egyház által szervezetileg nyújtott emberbaráti és vészhelyzeti reagálás mellett Monson elnök hálás volt azon egyháztagok ezreiért is, akik személyesen vettek részt – a forrásaikkal, az idejükkel és a szakértelmükkel – a szükséget látók megsegítésében. A 2011. évi áprilisi általános konferencián elmondott nyitóbeszédében röviden beszámolt arról, hogy az egyház több tonna készletet szállított Japánba egy pusztító földrengés és szökőár után. Beszámolója nagy része azonban az egyének gondoskodó szolgálatáról szólt:

„Fiatal egyedülálló felnőtteink önkéntesen felajánlották az idejüket, hogy eltűnt egyháztagokat kutassanak fel az internet, a közösségi média és más modern kommunikációs csatornák segítségével. Az egyháztagok az egyház által biztosított robogókon juttatták el a segítséget azokra a területekre, melyeket autóval nehéz volt megközelíteni. Tokió, Nagoja és Oszaka több cövekében és egyházközségében is szerveznek higiéniai és tisztítószercsomagok összeállítására irányuló szolgálati projekteket. Eddig több mint 40 ezer órányi szolgálatot ajánlott fel több mint 4000 önkéntesünk.”¹¹⁵

Thomas S. Monson elnöksége alatt az egyháztagok évente átlagosan több mint 7 millió órát adományoztak jólléti létesítményekben végzett szolgálatra. Évente átlagosan mintegy 10 000 önkéntes nyújtott sokféle szolgálatot szerte a világon. Az egyház emellett katasztrófák százaira – földrengésekre és tornádókra, hurrikánokra és szökőárakra, tüzekre és árvizekre, éhínségekre és menekültválságokra – reagált, évente akár 89 országban is.¹¹⁶

Az önellátás egy másik olyan jólléti tantétel, amelyet Monson elnök a szükséget szenvedők megsegítésében kihangsúlyozott. „Az önellátás… minden más jólléti gyakorlat alapját képezi – tanította. – Nélkülözhetetlen eleme a lelki és a fizikai jóllétünknek is.”¹¹⁷ 2012-ben az Első Elnökség jóváhagyott egy Észak-Amerikán kívüli országokra vonatkozó önellátási kezdeményezést, hogy segítsen az egyéneknek és a családoknak jobb oktatásban részesülni, jobb állásra szert tenni, vállalkozást elindítani és bővíteni, valamint jobban kezelni a pénzügyeiket. Négy éven belül több mint 100 országból több mint 500 000 egyháztag vett részt ebben a kezdeményezésben.¹¹⁸ E sikernek köszönhetően 2015-ben az Első Elnökség Észak-Amerikában is elérhetővé tette az önellátási kezdeményezést.

Frances, az odaadó társ

„Hálát adok Mennyei Atyámnak drága társamért, Francesért. […] Soha nem vágyhattam volna hűségesebb, szeretőbb és megértőbb társra” – jelentette ki Thomas S. Monson azon az általános konferencián, amelyen az egyház elnökeként támogatták.¹¹⁹

Kép

Monson elnök és felesége

Monson elnök komoly egyházi kötelezettségei alig két évvel azután vették kezdetüket, hogy Francesszel házasságot kötöttek, amikor is elhívták püspöknek. Ezek a felelősségek egyre fokozódtak az élete folyamán, és Monson nővérre is nagy terhet róttak. Ő örömmel támogatta a férjét. „Soha nem jelentett áldozatot, hogy lássam a férjemet az Úr munkáját végezni – mondta. – Ez megáldott engem, és megáldotta a gyermekeinket.”¹²⁰

Monson így méltatta ezt a hithűséget: „Francestől mindig csakis támogatásban és biztatásban volt részem.”¹²¹ Az egyházi megbízások teljesítése céljából tett utazásai olykor azt kívánták tőle, hogy hosszú időre távol legyen az otthonától, így Frances egyedül maradt, hogy gondoskodjon a gyermekeikről. „Attól kezdve, hogy 22 évesen elhívtak püspöknek, ritkán adatott meg nekünk az a fényűzés, hogy egymás mellett üljünk egy-egy istentiszteleti gyűlésen” – elevenítette fel Monson elnök.¹²² Azt is megjegyezte, hogy „minden egyes elhívásban állandóan új képességeket és tehetségeket fedeztem fel [benne]”¹²³.

Monsonék lánya, Ann, felidézte, hogyan vezette édesanyja a családot, amikor édesapja távol volt az egyház szolgálatában:

„Apa sokszor utazott el, hogy meglátogassa a missziókat szerte a világon. […] Anya megértette velünk, hogy ezzel a feladatait teljesíti, és hogy mindig őrködni fognak felette és biztonságban lesz, amikor távol van. Ezt az üzenetet nem csupán szavakkal közvetítette felénk, hanem azzal is, hogy a maga csendes módján ügyelt arra, hogy minden szükséges teendő mindig el legyen végezve. […] Miközben felidézem azt a sok áldást, amelyet az Úr egyik apostolának a lányaként kaptam, a legtöbbet az az ajándék és áldás jelenti számomra, hogy ezt a nőt – az édesanyámat – vette feleségül.”¹²⁴

Monson nővérnek az élete utolsó éveiben komolyan megrendült az egészsége, és Monson elnök minden tőle telhetőt megtett, hogy gondoskodjon róla, egészen Frances 2013. május 17-én, 85 éves korában bekövetkezett haláláig. Az ezt követő általános konferencián gyengéd szavakkal beszélt a felesége haláláról, majd bizonyságát tette az örök életről:

„Ő volt életem szerelme, legbensőbb bizalmasom és legmeghittebb barátom. Közel sem adja vissza az érzéseim mélységét, ha azt mondom, hogy hiányzik. […]

A búcsú eme érzékeny idején a legnagyobb vigaszt a Jézus Krisztus evangéliumáról való bizonyságom és az a tudás jelenti, hogy az én drága Francesem továbbra is él. Tudom, hogy elválásunk időleges. Isten házában lettünk egymáshoz pecsételve, egy olyan személy által, akinek felhatalmazás adatott a megkötésre a földön és a mennyben. Tudom, hogy egy nap újra együtt leszünk, és soha többé nem fogunk különválni. Ez a tudás a támaszom.”¹²⁵

Bizonyság Jézus Krisztusról

„Nézd meg, milyen kedvesség van azokban a szemekben! Nézd meg az arckifejezés melegségét! Amikor nehéz helyzetekkel szembesülök, gyakran ránézek, és megkérdezem magamtól: Ő mit tenne? Aztán megpróbálok ennek megfelelően reagálni.” Monson elnök mindezt Jeffrey R. Holland elderrel beszélgetve mondta az íróasztalával átellenben elhelyezett, Heinrich Hofmann által festett kedvenc képéről, mellyel kapcsolatban így fogalmazott: „Erősebbnek érzem magam, amikor a közelemben van.”¹²⁸

Kép

Jézus Krisztust ábrázoló festmény

Monson elnök először még a Hatodik-hetedik Egyházközség régi épületének a püspöki irodájában tette ki ezt a nyomatot. Később magával vitte Kanadába, amikor misszióelnökként szolgált. Ugyanez a nyomat volt kitéve az irodájában, miután elhívták apostolnak, és minden költözéskor vitte magával, míg végül az egyházelnöki irodája falára akasztotta. „Megpróbáltam a Mester mintájához szabni az életemet – mondta Monson elnök Holland eldernek. – Ha bármikor… mérlegelnem kellett, hogy vajon elmenjek-e kérés szerint áldást adni, vagy inkább a rám váró némely papírmunka végenincs feladatát válasszam, mindig ránéztem erre a képre, és feltettem magamnak a kérdést: Ő mit tenne?” Majd mosolyogva hozzátette: „Biztos lehetsz benne, hogy a döntés soha nem az volt, hogy maradok és papírozok.”¹²⁹

A festmény olyankor is segítette Monson elnök szemléletmódját, amikor nehéz ítéleteket kellett meghoznia. Olyankor így gondolkodott: „Ezen az oldalon ott az irgalom, [és] ezen az oldalon ott van az igazságosság. Melyik nyom többet?” Amikor ránézett a festményre, és átgondolta, hogy mit tenne a Szabadító, általában az irgalmasságot választotta.¹³⁰

„Ez a festmény… több egy arra vonatkozó emlékeztetőnél, hogy ki Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza fő szegletköve [lásd Efézusbeliek 2:20] – mondta Holland elder. – Több mint annak a kijelentése, miszerint az egyház elnökének elhívott férfitól elvárják, hogy a Szabadító élő tanúi között az élen járjon. A festmény egy eszményt jelképez: azt a Mestert, akiről Thomas Monson az életét mintázta. »Szeretem ezt a festményt« – mondta Monson elnök, miközben újra megszemlélte azt.”¹³¹

Monson elnök több mint öt évtizeden át osztotta meg tanúságát a Szabadító isteni küldetéséről szerte a világon. Élete is ennek a tanúságnak a megnyilvánulása volt. Egy olyan szentírás szerint élve az életét, amelyet gyakran idézett akkor, amikor hithűbb tanítványságra buzdított, a Szabadítóhoz hasonlóan ő maga is „széjjeljárt jót tévén” (Apostolok cselekedetei 10:38). Mindig az volt a célja, hogy segítsen az embereknek építeni a Jézus Krisztusba vetett hitet, hogy megtapasztalhassák e hit áldásait: a vigaszt, a békességet, az erőt, a reményt, az örömöt és a felmagasztosulást.

Néhány hónappal azelőtt, hogy az egyház elnöke lett, Monson elnök így tett bizonyságot:

„Teljes szívemből és lelkem erejéből, különleges tanúként bizonyságomat teszem arról, és kijelentem, hogy Isten valóban él. Jézus az Ő Fia, az Atya Egyszülöttje a testben. Ő a mi Megváltónk; Ő a Közbenjárónk az Atyánál. Ő az, aki meghalt a kereszten, hogy engesztelést hozzon a bűneinkért. Ő lett a feltámadás zsengéje. Mivel Ő meghalt, mindenki újra élni fog. »Így zengem szívem örömét: Tudom, hogy jó Megváltóm él« [Tudom, hogy jó Megváltóm él. Himnuszok, 78. sz.].”¹³²

Thomas S. Monson közel 10 éven át szolgált az egyház elnökeként, egészen a 90 éves korában, 2018. január 2-án bekövetkezett haláláig. Összesen 54 évet szolgált a Tizenkét Apostol Kvórumában, tanácsosként az Első Elnökségben, valamint elnökként. Csupán négy férfi szolgált valaha is tovább ezekben a feladatkörökben. Amint azt Russell M. Nelson elnök mondta róla a temetésén: „világszerte milliók életére volt hatással és alakította a jövőjüket”¹³³.

Miközben az egyház 2,1 millió tagról 16 millióra növekedett azalatt, amíg apostolként szolgált és az egyház felett elnökölt, Thomas S. Monson folytatta az egyéneknek nyújtott élethosszig tartó szolgálattételét. Másokat is erre buzdított. Nelson elnök idézte néhány ezzel kapcsolatos gyakori szavajárását:

„Küldj egy üzenetet egy rég nem keresett barátodnak.”

„Öleld meg a gyermekedet.”

„Mondd ki többször, hogy »szeretlek«.”

„Mindig fejezd ki a háládat.”

„Soha ne engedd, hogy egy megoldást igénylő gond fontosabbá váljon egy szeretetet igénylő embernél.”

Nelson elnök így folytatta: „Monson elnök… az önzetlenséget példázta. Megtestesítője volt az Úr azon kijelentésének, mely szerint »a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok« [Máté 23:11]. A saját idejéből áldozott arra, hogy másokat meglátogasson, megáldjon és szeressen. Még hajlott korában is folytatta a szolgálatot – gyakorta meglátogatva kórházakat és idősotthonokat.”¹³⁴

Thomas S. Monson arra irányuló törekvése, hogy az Úr megbízatásában járjon el, olyan életforma volt, amelyet kisfiúként, püspökként, misszióelnökként, apostolként és prófétaként is magáévá tett, és aszerint élt. Egyszer így fogalmazta meg: „Szerettem volna, ha az Úr tudja…, hogy ha azt akarja, hogy valami el legyen végezve, számíthat Tom Monsonra.”¹³⁵ „Ahol nélkülözés van és ahol szenvedés van, én ott szeretnék lenni, hogy segítő kezet nyújtsak.”¹³⁶

Kép

Monson elnök integet egy általános konferencián

Akár betegeknek adott áldást, fiatalokat mentett meg, özvegyekről gondoskodott, gyászolókat vigasztalt vagy az egyház emberbaráti szolgáltatásait terjesztette ki, Thomas S. Monsont a Szabadító példája és számos, a tanítványságra hívó kérése vezérelte. „Az ember megtanulja értékelni, hogy Mennyei Atya ismeri őt, és azt mondja, »tessék, menj és tedd meg nekem ezt és ezt« – fejtette ki egyszer. – Mindig köszönetet mondok Neki.”¹³⁷ Megszívlelve ezeket a késztetéseket, Monson elnök hidakat épített az egyén szívéhez, és hitet, reményt és jószívűséget vitt magával, bárhol is járt szerte a világon. Az Úr elhívta őt, és az Úr alkalmassá is tette.