A templom hatalom és áldások forrása

A templomok többet jelentenek egy halom téglánál és malternál. Hit és böjt tölti meg őket. Próbatételek és bizonyságok építik azokat. Az áldozathozatal és a szolgálat pedig megszenteli őket.

Ennek az adományozási korszaknak az első temploma az ohiói Kirtlandben épült. Az akkori szentek nagyon szegények voltak, az Úr mégis megparancsolta nekik, hogy építsenek templomot, tehát megépítették. Heber C. Kimball elder ezt írta erről az élményről: „Csak Úr az ismerője a szegénység, a hányattatás és a gyötrelem azon eseményeinek, amelyeken keresztülmentünk, hogy megvalósítsuk azt” [in Orson F. Whitney, Life of Heber C. Kimball (1945), 67]. Azután pedig, hogy minden olyan lelkiismeretesen elkészült, a szenteket arra kényszerítették, hogy elhagyják Ohio államot és szeretett templomukat. Idővel Illinois államban, a Mississippi partjainál találtak átmeneti menedéket. Településüket Nauvoonak nevezték, és töretlen hittel újra hajlandóak voltak mindenüket feláldozni, hogy újabb templomot emeljenek Istenüknek. Csakhogy tombolt az üldöztetés, és alig készült el a Nauvoo templom, újra kiűzték őket otthonaikból, hogy egy terméketlen területen keressenek menedéket.

A küzdelem és az áldozathozatal újra elkezdődött, miközben 40 éven át munkálkodtak a Salt Lake templom felépítésén. […]

A templomok építéséhez és a templomlátogatáshoz mindig is társult bizonyos mértékű áldozathozatal. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik azért munkálkodtak és küszködtek, hogy saját maguk és családtagjaik számára elnyerjék azokat az áldásokat, melyek Isten templomában találhatók.⁵

Hadd osszam meg veletek Tihi és Tararaina Mou Tham és 10 gyermekük történetét. Egy leányuk kivételével az egész család az 1960-as évek elején csatlakozott az egyházhoz, amikor misszionáriusok mentek a Tahititől mintegy 160 kilométerre délre fekvő szigetükre. Hamarosan vágy ébredt bennünk, hogy a templomi pecsételés által örökkévaló családdá váljanak.

A Mou Tham család számára akkoriban a legközelebbi templom a több mint 4000 kilométerre délnyugatra fekvő Új-Zélandi Hamilton templom volt, ahova csak egy költséges repülőúttal lehetett eljutni. A soktagú Mou Tham családnak, kiknek szerény megélhetését egy kis ültetvény biztosította, nem volt elég pénze a repülőjegyekre, sem esélye arra, hogy munkát kapjanak a csendes-óceáni szigetükön. Így hát Mou Tham fivér a fiával, Gérard-ral együtt meghozta azt a nehéz döntést, hogy közel 5000 kilométert utazzon azért, hogy Új-Kaledóniában dolgozzon, ahol már az egyik fiuk alkalmazásban állt.

A Mou Tham család három férfi tagja négy évig dolgozott ott[, mire] elegendő pénzt tudott félretenni ahhoz, hogy a család elmehessen az új-zélandi templomba. Egy lányuk kivételével, aki gyermeket várt, mindenki ott volt a családból, aki egyháztag volt. E leírhatatlan és örömteljes esemény során az időre és az örökkévalóságra is egymáshoz pecsételték őket.

Mou Tham fivér a templomból közvetlenül Új-Kaledóniába tért vissza, ahol még további két évig dolgozott, hogy kifizethesse annak a lányuknak, az ő férjének és gyermeküknek az utazási költségét is, akik előzőleg nem jutottak el velük a templomba.

A későbbi évek során Mou Tham fivér és felesége vágyat érzetek arra, hogy a templomban szolgálhassanak. Addigra már felépült és felszentelték a Tahiti Papeete templomot is, ahol négyszer is szolgáltak missziót.⁶

Miért hajlandóak oly sokan oly sok mindent feláldozni azért, hogy elnyerjék a templom áldásait? Azok, akik megértik a templomból származó örökkévaló áldásokat, tudják: ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat, nincs túl nagy áldozat, nincs túl magas ár, nincs túl nehéz küzdelem. Soha nem lehet túl sok mérföldet utazni, túl sok akadályt leküzdeni vagy túl sok kényelmetlenséget elviselni. Tudják, hogy a templomokban elnyert szabadító szertartások, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy nap majd örökkévaló családi kapcsolatban térhessünk vissza Mennyei Atyánkhoz, valamint a magasságból jövő áldásokkal és hatalommal való felruházásunk megér minden áldozatot és erőfeszítést. […]

Ha magatokért már voltatok a templomban, és viszonylag közel éltek hozzá, áldozat lehet a részetekről az is, hogy rohanó életetekből egy kis időt arra szakítotok, hogy rendszeresen ellátogassatok a templomba. Oly sok munkát kell még elvégezni a templomainkban azokért, akik a fátyol túloldalán várakoznak. Miközben elvégezzük értük a munkát, tudni fogjuk, hogy olyat tettünk, amit ők maguk nem tudtak volna elvégezni.⁷

A templomban Isten becses tervét tanítják. A templomban kerül sor örökkévaló szövetségek megkötésére. A templom felemel, felmagasztosít bennünket; jelzőtűzként áll, hogy mindenki láthassa azt, és a celesztiális dicsőség felé irányít bennünket. Ez Isten háza. Mindaz, ami a templom falain belül történik, felemel és nemesít. […]

Amikor [szeretjük] a templomot, életünk visszatükrözi majd a hitünket. Amikor elmegyünk a szent házba és emlékezünk az általunk ott kötött szövetségekre, akkor képesek leszünk elviselni minden próbatételt és legyőzni minden egyes kísértést. A templom célt ad az életünknek. Békességet hoz a lelkünknek – nem az emberek kínálta békét, hanem azt a békét, amelyet Isten Fia ígért meg…⁸

Kép

család a templomnál

Senki nem tud úgy elmenni a templomba saját maga számára vagy mások részére, hogy ne tanulna valamit. Amikor tanulunk, megértjük; és amikor megértjük, megtesszük; és ez a célunk: szolgálni Mennyei Atyánkat, és útközben segíteni másoknak.⁹

Amikor belépünk a templom kapuján, magunk mögött hagyjuk a világ figyelemelterelő dolgait és zűrzavarát. E megszentelt menedékben szépség és rend honol. Pihenő ez a lelkünknek, és megnyugvás az életünk gondjai közepette.

Amikor a templomban vagyunk, a lelkiség olyan szintjét, a békesség olyan érzését kaphatjuk, mely felülmúl az emberi szívbe hatoló minden más érzést. Megértjük, mit is jelentenek valójában a Szabadító e szavai: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” [János 14:27].

Az ilyen békesség minden szívet képes átjárni – az aggódó szíveket, a gyászterhes szíveket, az összezavarodott szíveket, a segítségért fohászkodó szíveket.¹⁰

Nagy szolgálatot teszünk, amikor helyettes általi szertartásokat végzünk azokért, akik már átléptek a fátylon. Sok esetben nem ismerjük azokat, akikért a munkát végezzük. Nem várunk köszönetet, és nem is vagyunk bizonyosak abban, hogy elfogadják azt, amit felajánlunk. Mégis szolgálunk, és e folyamat során azt érjük el, amit semmilyen más erőfeszítés nem eredményezhet: szó szerint szabadítókká válunk Sion hegyén. Amint a Szabadítónk helyettesítő áldozatként adta értünk az életét, mi is egy bizonyos csekély mértékben ugyanezt tesszük, amikor helyettes általi munkát végzünk a templomban azokért, akiknek nincs módjuk előre haladni, hacsak nem teszünk értük valamit mi, akik itt a földön vagyunk.¹¹

[A]z Úr soha nem említette, hogy munkája a halandóságra korlátozódik. Sőt mi több, az Ő munkája az örökkévalóságot öleli fel. Hiszem, hogy éppen felgyorsítja munkáját a lélekvilágban. Abban is hiszek, hogy az Úr, az Ő ottani szolgáin keresztül, sok lelket felkészít az evangélium befogadására. A mi feladatunk az, hogy kutassuk fel a halottainkat, azután pedig menjünk el a templomba, és végezzük el a szent szertartásokat, melyek ugyanazokat a lehetőségeket biztosítják a fátyolon túl lévőknek, mint amelyekkel mi rendelkezünk. […]

Az Úr elvárja tőletek és tőlem, hogy jól végezzük a családtörténeti munkánkat. Úgy vélem, az első feladatunk az – ha szeretnénk jól végezni a munkánkat –, hogy legyen velünk Mennyei Atyánk Lelke. Amikor tudásunk szerint a legigazabb módon élünk, akkor Ő meg fogja nyitni az utat azon áldások beteljesüléséhez, melyeket oly őszintén és szorgalmasan keresünk.

Fogunk elkövetni hibákat, de egyikünk sem válhat a családtörténeti munka szakértőjévé anélkül, hogy először ne lennénk kezdők. Így hát bele kell vetnünk magunkat e munkába, és fel kell készülnünk arra, hogy néha bizony meredek lesz az út. Ez nem könnyű feladat, de az Úr rátok bízta, és rám is bízta.

Miközben a családtörténeti munkát folytatjátok, azt fogjátok tapasztalni, hogy akadályokba ütköztök, és ezt fogjátok mondani magatoknak: „Többet már nem tehetek.” Amikor ehhez a ponthoz értek, térdeljetek le, és kérjétek meg az Urat, hogy nyissa meg az utat, Ő pedig meg fogja nyitni az utat számotokra. Tanúságomat teszem arról, hogy ez igaz.

Mennyei Atyánk éppen úgy szereti gyermekeit a lélekvilágban, mint ahogy titeket vagy engem szeret. […] Sok milliónyian vannak Mennyei Atyánk azon lélekgyermekei, akik soha nem hallották Krisztus nevét, mielőtt meghaltak és a lélekvilágba jutottak volna. Ám mostanra már tanították nekik az evangéliumot, és ők várják a napot, amikor ti és én elvégezzük a szükséges kutatásokat, szabaddá téve az utat, hogy elmehessünk az Úr házába, és elvégezzük értük azt a munkát, melyet ők maguk nem végezhetnek el.¹²

Kép

család családtörténeti munkát végez közösen

Krisztus világossága mindenkire rá fog ragyogni – még azokra is, akik már eltávoztak. Joseph F. Smith elnök (1838–1918) a halottakért végzett munkáról szólva kijelentette: „Az értük tett erőfeszítéseink által rabláncaik lehullanak róluk, s eloszlik az őket körülvevő sötétség, hogy fény ragyoghassa be őket, és a lélekvilágban hallani fognak arról a munkáról, melyet gyermekeik végeztek el itt értük, s ők veletek együtt fognak örvendezni azért, mert eleget tettetek ezeknek a kötelességeknek” [vö. Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith (1998). 247.].¹³

Hogy a menny milyen messze van? Bizonyságomat teszem, hogy a szent templomokban egyáltalán nincs messze, mert az ég és a föld találkoznak ezeken a szent helyeken, és Mennyei Atyánk itt adja a legnagyobb áldásait az Ő gyermekeinek.¹⁴

Azokhoz szólva, akik érdemesek és képesek vagytok ellátogatni a templomba: felszólítalak benneteket, hogy menjetek gyakran. A templom olyan hely, ahol békességre lelhetünk. Ott megújul az evangélium iránti elkötelezettségünk, és eltökéltebbé válunk a parancsolatok betartása iránt.

Micsoda kiváltság, hogy elmehetünk a templomba, ahol megtapasztalhatjuk az Úr Lelkének a megszentelő hatását!¹⁵

Ha még nem voltatok a templomban, vagy már voltatok, de jelenleg nem vagytok jogosultak ajánlásra, nincs fontosabb cél számotokra annál, mint azon dolgozni, hogy érdemesek legyetek eljutni a templomba. Áldozathozatalotok talán az lesz, hogy összhangba hozzátok az életeteket mindazzal, ami ahhoz szükséges, hogy ajánlást kaphassatok; esetleg azáltal, hogy elhagytok olyan, régóta meglévő szokásokat, melyek nem tesznek benneteket jogosulttá erre. Talán az lesz, hogy hittel és fegyelemmel rendelkezzetek a tizedetek fizetéséhez. Akármi is legyen az, váljatok érdemessé arra, hogy beléphessetek Isten templomába! Szerezzetek templomi ajánlást, és becses tulajdonotokként tekintsetek rá, mert az is.

Amíg nem voltatok az Úr házában, és nem nyertétek el az ott rátok váró összes áldást, addig nem részesültetek mindabban, amit ez az egyház tartogat számotokra. Mind közül a legfontosabb, az egyháztagságunkat megkoronázó áldások azok, amelyekben Isten templomaiban részesülünk. […]

Múlhatatlan hálámat fejezem ki Mennyei Atyámnak… minden templomunkért, bárhol legyenek is. Mindegyikük jelzőtűzként áll a világ számára azon bizonyságunk kifejezéseként, hogy Isten, a mi Örökkévaló Atyánk él, hogy Ő szeretne megáldani bennünket, sőt mi több, megáldani az Ő összes fiát és leányát minden nemzedékben. Mindegyik templomunk azon bizonyságunk kifejezése, hogy a síron túli élet ugyanolyan valós és biztos, mint ez a földi életünk. Erről tanúságomat teszem.

Szeretett fivéreim és nővéreim, hozzunk meg bármilyen áldozatot, amelyre szükség van ahhoz, hogy beléphessünk a templomba, és hogy a templom lelkülete ott legyen a szívünkben és az otthonainkban. Járjunk a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus nyomdokain, aki a legfőbb áldozatot hozta meg értünk, hogy örök életünk és felmagasztosulásunk lehessen Mennyei Atyánk királyságában.¹⁶

• Monson elnök azt tanította, hogy „a templomok építéséhez és a templomlátogatáshoz mindig is társult bizonyos mértékű áldozathozatal” (1. szakasz). Milyen benyomásaid támadnak, amikor áttekinted Monson elnök beszámolóját a templomokkal kapcsolatos áldozathozatalról? Miként élvezhetjük még teljesebb mértékben a templom áldásait?

• Tekintsd át a templomok számos áldását, amint azt a 2. szakasz felvázolja. Hogyan segíthet nekünk a templomlátogatás elviselni a próbatételeinket? Hogyan segíthet nekünk abban, hogy leküzdjük a kísértéseket? Neked hogyan segített már a templomlátogatás békességre lelned a gondok idején? Mit segített már neked a templom megérteni az élet célját illetően?

• Mit jelent az, hogy szabadítók vagyunk Sion hegyén? (Lásd 3. szakasz; lásd még Tan és szövetségek 128:5–18; 138:47–48, 53–54, 57–58). Milyen érzéseid vannak, amikor templomi szertartásokban részesülsz azokért, akik már meghaltak? Hogyan segített a családtörténet és a templomi szolgálat a szívedet a családtagjaid – élők és elhunytak – felé fordítani? Milyen áldásokban részesültél abból fakadóan, hogy családtörténeti munkát végeztél?

• Monson elnök kihangsúlyozta, hogy a templomban részesülünk „az egyháztagságunkat megkoronázó áldások[ban]” (4. szakasz). Milyen módokon áldott meg téged és a családodat a templomi szertartások elnyerése és az azokban való részvétel? Miért fontos, hogy gyakran eljárjunk a templomba, ahol csak lehetséges? Hogyan fokozhatjuk a templomnak a saját életünkre gyakorolt hatását?

2 Sámuel 7:4–6; Máté 21:12–13; 2 Nefi 5:16; Tan és szövetségek 97:12–17; 109:1–26; 110:7–8

„Ha a tanultak szerint cselekszel, még több dolgot fogsz megérteni maradandóan (lásd János 7:17)” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2008]. 19.). Felteheted magadnak azt a kérdést, hogy miként alkalmazhatsz evangéliumi tanításokat otthon, a munkahelyeden és az egyházi feladataidban.