Az ima útlevél a békességhez és a lelki erőhöz

Ő, aki még azt is észreveszi, ha egy veréb a földre hull, bizonyára meghallja szívünk könyörgését. Emlékezzetek az ígéretre: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki” [Jakab 1:5].

Mindenkinek [közületek], akik akár nagyobb, akár kisebb kihívásokkal és nehézségekkel küszködnek: az ima ad lelki erőt; ez a békesség útlevele. Az ima jelenti az eszközt, mely által közeledünk Mennyei Atyánkhoz, aki szeret bennünket. Szóljatok Hozzá imáitokban, majd pedig figyeljetek a válaszra. Ima által csodák történnek.⁶

A jövőbe vivő utazásunk nem egy sima és egyenes autópálya lesz, amely innentől az örökkévalóságig nyúlik. Elágazások és kanyarok lesznek az úton, nem is szólva az előre nem látott bukkanókról! Mindennap imádkoznunk kell egy szerető Mennyei Atyához, aki azt szeretné, hogy mindegyikünk sikerrel járjon az életben.⁷

Mennyei Atyánk… segíteni fog, ha legalább lehetőséget adunk Neki az életünkben arra, hogy ezt megtegye.

Eszembe jut egy néhány évvel ezelőtti élményem. Egy baráti társasággal éppen túralovagláson vettünk részt erős Morgan-lovak hátán, amikor egy tisztáshoz értünk, amely egy dúsan zöldellő füves rétre nyílt, ahol egy kicsiny, tiszta patak kanyargott. Egyetlen füles szarvas sem kívánhatna jobb otthont. Csakhogy ott veszély ólálkodott. A ravasz szarvas a környező bokrok legapróbb rezdülését is képes észrevenni; képes meghallani egy-egy gally reccsenését és felismerni az emberszagot. Kizárólag egyetlen irányból nincs biztonságban: felülről. Vadászok magaslest építettek egy kifejlett fára, jóval e csábító hely fölé. Bár ez sok helyen tilos, a vadász akkor csap le a zsákmányára, amikor az enni és inni jön. Egyetlen gally sem törik, egyetlen zavaró rezdülés sem látszik, nincs olyan szag, amely felfedné a vadász hollétét. Miért? A fenséges szarvasbika, melyet a kifejlett érzékszervei figyelmeztetik a közelgő veszélyekre, nem képes közvetlenül felfelé tekinteni, ezáltal pedig észrevenni az ellenséget. A szarvasra ezáltal veszély leselkedik. Az ember nincs ennyire korlátozva. Legnagyobb biztonsága az arra való képességében és arra irányuló vágyában található, hogy felfelé tekintsen – hogy Istenre tekintsen és éljen [lásd Alma 37:47].⁸

[E]rősítsétek az alapotokat ima által. […] Miközben imádkozunk, valóban beszélgessünk Mennyei Atyánkkal. Imáink könnyen válhatnak ismétlődővé, olyan szavakká, amelyek mögött kevés gondolat van, vagy egyáltalán nincs semmilyen. Amikor emlékezetben tartjuk, hogy mindegyikünk Isten szó szerinti lélekfia vagy -leánya, nem fogjuk nehéznek találni, hogy imában közeledjünk Hozzá. Ő ismer minket; szeret minket; azt akarja, ami számunkra a legjobb. Imádkozzunk őszintén és tartalmasan, kifejezve köszönetünket és kérve azokat a dolgokat, amelyekre úgy érezzük, szükségünk van! Figyeljünk a válaszaira, hogy felismerhessük azokat, amikor jönnek! Amikor így teszünk, erőt és áldást kapunk. Megismerjük Őt és az életünkre vonatkozó vágyait. Hitbéli alapjaink meg fognak erősödni azáltal, hogy ismerjük Őt és bízunk az akaratában. Ha eddig bármelyikünk késlekedett hallgatni a tanácsra, mely szerint mindig imádkoznunk kell, ennél az óránál nincs alkalmasabb időpont arra, hogy ezt elkezdje. William Cowper kijelentette: „Erőtlen, térdeplő szentet, ha Sátán meglátja, reszket” (in William Neil, comp., Concise Dictionary of Religious Quotations [1974], 144).⁹

Imádkozva tanulunk meg imádkozni. Az ember számtalan órát szentelhet mások élményeinek a megvizsgálására, de semmi nem hatol úgy az emberi szívbe, mint egy személyes, buzgó ima és a mennyből arra küldött válasz.

Ilyen volt a gyermek Sámuel példája. Ilyen élményben volt része a fiatal Nefinek. Ilyen volt az ifjú Joseph Smith nagy horderejű imája. Ilyen áldásban részesülhet az, aki imádkozik.¹⁰

Ha most nincs [imában beszélgetve] kapcsolatotok Mennyei Atyátokkal, buzdítalak benneteket, hogy munkálkodjatok e cél érdekében. Amikor így tesztek, jogosulttá váltok az Ő sugalmazására és útmutatására az életetekben – ezek mindegyikünk számára szükségesek, ha lelkileg túl akarjuk élni földi tartózkodásunkat. Az efféle sugalmazások és útmutatások olyan ajándékok, melyeket Ő ingyen ad, mindössze törekednünk kell rájuk. Micsoda kincsek ezek!¹¹

Egy ismert amerikai bírót megkérdeztek, hogy mit tehetnénk mi, a világ országainak állampolgárai, a bűnözés és a törvényszegés visszaszorítása, valamint annak érdekében, hogy békét és megelégedettséget hozzunk saját magunk és országunk életébe. Megfontoltan ezt válaszolta: „Azt javasolnám, hogy térjünk vissza a családi ima régi vágású gyakorlatához.”

Népként tekintve nem vagyunk-e hálásak azért, hogy nálunk a családi ima nem egy elavult szokás? Ezen az egész világon nincs szebb látvány annál, mint amikor egy család együtt imádkozik. […]

Az Úr adta az utasítást arra, hogy legyenek családi imáink, amikor ezt mondta: „Imádkozzatok családotokban az Atyához, mindig az én nevemben, hogy asszonyaitok és gyermekeitek áldottak lehessenek” [3 Nefi 18:21].¹²

Kép

család imádkozik

Az Úr ezt az utasítást adta: „Mindig imádkozz, és én kitöltöm rád Lelkemet, és nagy lesz a te áldásod” [Tan és szövetségek 19:38]. Talán soha nem volt még olyan időszak, amikor nagyobb szükségünk lett volna arra, hogy imádkozzunk és megtanítsuk a családtagjainkat arra, hogy imádkozzanak. Az ima védelem a kísértés ellen. Buzgó és szívből jövő imádságon keresztül nyerjük el az ahhoz szükséges áldásokat és az ahhoz kellő támogatást, hogy sikerrel teljesítsük utunkat ezen a halandóságnak nevezett, olykor nehéz és emberpróbáló utazáson.

Szavak és példa által is tudjuk tanítani az ima fontosságát a gyermekeinknek és az unokáinknak. Megosztok veletek egy leckét a példa általi tanításról, ahogyan az egy anya nekem írt levelében szerepel az imával kapcsolatban. „Kedves Monson Elnök! Néha eltűnődöm, vagyok-e bármilyen hatással a gyermekeim életére. Különösen mert egyedülálló édesanyaként – aki két munkahelyen dolgozik, hogy meg tudjunk élni – néha fejetlenségre érek haza; de soha nem adom fel a reményt.”

Levelét azzal folytatja, hogy elmeséli, ahogy a gyermekeivel egyszer az általános konferenciát nézték, amikor az imáról beszéltem. A fia megjegyezte: „Anya, te ezt már megtanítottad nekünk.” „Ezt hogy érted?” – kérdezte. A fia így felelt: „Hát, arra tanítottál minket, hogy imádkoznunk kell, és meg is mutattad, hogyan; de a múltkor egy este bejöttem a szobádba, hogy kérdezzek valamit, és láttam, ahogy ott térdelsz, Mennyei Atyához imádkozva. Ha Ő fontos neked, akkor nekem is fontos lesz.” A levél ezzel zárult: „Azt hiszem, az ember soha nem tudhatja, milyen hatással is van, míg egy gyermek meg nem figyeli olyasvalami megtétele közben, amire őt próbálta megtanítani.”¹³

Ne hanyagoljuk el a családi imáinkat! Ez nagyon eredményesen tartja távol a bűnt, ennélfogva pedig az öröm és boldogság legelőnyösebb forrása. Még mindig igaz a régi mondás: Ha a család közösen mond imát, nem szakítja szét őket a világ. Ha imádkozásból példát mutatunk gyermekeinknek, egyúttal segítünk nekik elkezdeni lefektetni a saját hitük és bizonyságuk mély alapjait, amelyre egész életükön át szükségük lesz.¹⁴

Sok évvel ezelőtt, amikor egy megbízatás miatt Tahitin voltam, elbeszélgettem a misszióelnökünkkel, Raymond Baudin elnökkel a tahiti emberekről. Arról híresek, hogy az egyik legkiválóbb tengerész nép az egész világon. Baudin fivér, aki beszél franciául és tahitiül, ám angolul csak keveset, próbálta elmagyarázni nekem a tahiti tengerészkapitányok sikerének a titkát. Azt mondta róluk: „Bámulatosak. Lehet, hogy szörnyű az idő; lehet, hogy ereszt a csónak; lehet, hogy nincs más segítségük az eligazodáshoz, mint a belső érzésük és az égbolt csillagai; de ők akkor is imádkoznak és elindulnak.” Háromszor is megismételte ez utóbbi szavakat. Tanulságos ez a kijelentés. Imádkoznunk kell, azután cselekednünk kell. Mindkettő fontos. […]

Ha megkérdezném tőletek, melyik a legszélesebb körben olvasott rész a Mormon könyvében, megkockáztatnám, hogy az első Nefiben leírt történet lenne az: Nefiről, a fivéreiről és az atyjáról, valamint arról a parancsolatról, hogy szerezzék vissza Lábántól a rézlemezeket. Ez talán azért van, mert legtöbbünk időről-időre megfogadja, hogy újra elolvassa a Mormon könyvét. Általában 1 Nefivel kezdünk. Valójában a benne található részek gyönyörűen leírják azt, hogy imádkozni kell, majd pedig elindulni és cselekedni. Nefi ezt mondta: „Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad parancsolatokat az emberek gyermekeinek, csak akkor, ha utat készít számukra, hogy végrehajthassák azt a dolgot, amelyet megparancsol nekik” [1 Nefi 3:7].

Emlékszünk a parancsolatra. Emlékszünk a válaszra. Emlékszünk az eredményre.

Napjainkban számos példa van arra, hogy valaki imádkozott, majd pedig elindult és cselekedett. Megosztok veletek egy megható történetet, amely egy jóravaló családról szól, akik egykor Ausztráliában, Perth gyönyörű városában éltek. 1957-ben, négy hónappal az új-zélandi templom felszentelése előtt, Donald Cummings – az édesapa – volt a Perth Kerület elnöke. Feleségével és családjával együtt elhatározták, hogy részt vesznek a templom felszentelésén, annak ellenére, hogy nagyon szerény anyagi háttérrel rendelkeztek. Elkezdtek imádkozni, dolgozni és félretenni. Eladták egyetlen autójukat, és minden fillért félreraktak, amit csak tudtak, de tervezett indulásuk előtt egy héttel még mindig hiányzott 200 font. Váratlanul kaptak ajándékba 100-100 fontot, így éppen időben teljesítették a céljukat. Mivel Cummings fivér nem kapott szabadságot erre az útra a munkahelyén, úgy határozott, felmond.

Kép

Új-zélandi Hamilton templom

Vonattal szelték át a hatalmas ausztrál földrészt, majd Sydney-be érve csatlakoztak más egyháztagokhoz, akik szintén Új-Zélandra tartottak. Cummings fivér és családja az első ausztrálok között voltak, akik halottakért keresztelkedtek az új-zélandi templomban. Az elsők között voltak a messzi ausztráliai Perthből, akik felruházásban részesültek az új-zélandi templomban. Imádkoztak, felkészültek, majd elindultak.¹⁵

Hosszú évekkel ezelőtt, amikor püspökként szolgáltam, értesítést kaptam arról, hogy Mary Watson, az egyházközségem egyik tagja, a megyei kórházban fekszik. Amikor elmentem meglátogatni, egy nagy kórteremben leltem rá, ahol olyan sok ágy volt, hogy nehéz volt őt észrevenni. Megtaláltam az ágyát és odamentem hozzá. „Tiszteletem, Mary!” – köszöntem oda.

„Tiszteletem, püspök!” – felelte.

Észrevettem, hogy a Mary Watson melletti ágyban fekvő beteg az arca elé húzza a takarót.

Áldást adtam Mary Watsonnak, kezet ráztam vele, elköszöntem – de nem voltam képes elmenni mellőle. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz megpihent volna a vállamon, és a lelkemben éreztem, amint e szavakat hallom: „Lépj oda a másik ágyhoz, amelyiken az asszonyka eltakarta az arcát, amikor beléptél!” Megtettem. Megtanultam az életem során, hogy soha ne halogassam a reagálást egy késztetésre.

Odaléptem a másik beteg ágyához, gyengéden megérintettem a vállát, majd pedig óvatosan elhúztam az arcát elfedő takarót. És láss csodát! Ez a másik nő szintén egyházközségem tagja volt. Nem is tudtam, hogy kórházban van. Kathleen McKee-nek hívták. Amikor a tekintetünk találkozott, könnyei között ezt mondta: „Ó, püspök, amikor beléptél azon az ajtón, úgy éreztem, hogy az imáimra válaszul eljöttél végre, hogy áldást adj. Ujjongott a szívem a gondolatra, hogy tudod, hogy itt vagyok, de amikor a másik ágynál álltál meg, összeszorult a torkom, mert láttam, hogy nem hozzám jöttél.”

Erre ezt feleltem Kathleen McKee-nek: „Nem számít, hogy én nem tudtam, hogy itt vagy. Az viszont fontos, hogy Mennyei Atyánk tudta, és azt is tudta, hogy magadban papsági áldásért imádkoztál. Ő késztetett arra, hogy megzavarjam az egyedüllétedet.”

Megtörtént az áldás, válaszra talált egy ima. Adtam egy puszit a homlokára, és úgy távoztam a kórházból, hogy a szívemben hálát adtam a Lélek késztetéseiért.¹⁶

Az Úr céljai gyakran akkor valósulnak meg, amikor követjük a Lélek útmutatásait. Hiszem, hogy minél gyakrabban cselekszünk a kapott sugalmazások és benyomások szerint, az Úr annál több ügyét bízza ránk. […]

[F]ivéreim és nővéreim, …Mennyei Atyánk ismeri a szükségleteinket, és segíteni fog nekünk, amikor Őhozzá fordulunk támogatásért. Hiszem, hogy egyetlen aggodalmunk sem túl apró vagy jelentéktelen. Az Úr jelen van életünk részleteiben.¹⁷

Amikor nehézzé válnak az élet terhei, amikor próbatételeken méretik meg az ember hite, amikor a fájdalom, a bánat és a kétségbeesés nyomán a remény gyertyája pislákol és csonkig ég, akkor a Mennyei Atyánkkal való beszélgetés békességet nyújt.¹⁸

Lesznek olyan időszakok, amikor az ösvényeteket tövisek borítják és küzdelmek övezik. Lesznek olyan időszakok, amikor elszakítva – sőt, elszigetelve – érzitek magatokat attól, aki minden jó ajándék Adományozója. Aggódtok amiatt, hogy egyedül kell járnotok. A hit helyét félelem veszi át.

Amikor ilyen helyzetben találjátok magatokat, kérve kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg az imáról! […] Pál apostol intelme így szól:

„[T]árjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.

És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” [Filippibeliek 4:6–7].

Mily dicsőséges ígéret! A békesség az, amire törekszünk, ami után sóvárgunk.

Nem úgy helyeztettünk erre a földre, hogy egyedül kelljen járnunk. A hatalom, erő és vigasz mily bámulatos forrása áll mindegyikünk rendelkezésére! Ő, aki saját magunknál is jobban ismer minket; Ő, aki a teljes képet látja, és már a kezdetektől fogva ismeri a véget, biztosított bennünket arról, hogy csak kérnünk kell, és Ő ott lesz, hogy segítséget nyújtson nekünk. Rendelkezünk az ígérettel: „…mindig imádkozzatok, és higgyetek, és minden dolog összefog a javatokért” [Tan és szövetségek 90:24].

Miközben imáink a menny felé szállnak, ne feledjük a Szabadító által nekünk tanított szavakat. Amikor a Gecsemáné és a kereszt kínzó gyötrelmeivel nézett szembe, így imádkozott az Atyához: „…ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” [Lukács 22:42]. Bár időnként ez talán nehéz, nekünk is bíznunk kell abban, hogy Mennyei Atyánk tudja a legjobban, mikor és milyen módon biztosítsa számunkra a kért segítséget.¹⁹

[A] Mennyei Atyánkkal való kapcsolattartás – beleértve ebbe a Hozzá intézett imáinkat és a hozzánk érkező sugalmazását is – elengedhetetlen számunkra, hogy átvészeljük az élet viharait és próbatételeit. Az Úr így hív bennünket: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni” [Tan és szövetségek 88:63]. Amikor így teszünk, érezni fogjuk az Ő Lelkét az életünkben, megadva nekünk az ahhoz szükséges vágyat és bátorságot, hogy erősen és megingathatatlanul álljunk az igazlelkűségben.²⁰

• Monson elnök azt tanította, hogy „az ima ad lelki erőt” és „ez a békesség útlevele” (1. szakasz). Mely alkalmakkor erősített meg téged az ima? Mely alkalmakkor hozott neked békességet az ima? Hogyan tehetjük tartalmasabbá az imáinkat?

• Tekintsd át azt a sok áldást, amelyek Monson elnök elmondása szerint a családi imából fakadnak (lásd 2. szakasz). Hogyan áldotta meg a családodat a közös imádkozás? Milyen módokon segíthetsz a gyermekeknek az ima hatalmáról tanulni? Mit tanulhatunk az imádkozó édesanya Monson elnök által elmesélt történetéből?

• Mit taníthat nekünk az imáról Monson elnök története a tahiti tengerészkapitányokról? (Lásd 3. szakasz.) Mit vár el tőlünk Mennyei Atyánk, amikor az Ő segítségét kérjük? Mit tudtál meg, hogyan válaszol Mennyei Atyánk az imákra?

• Monson elnök kiemelte, hogy „Mennyei Atyánk ismeri a szükségleteinket, és segíteni fog nekünk, amikor Őhozzá fordulunk” (4. szakasz). Milyen tapasztalatok mutatták meg neked, hogy Mennyei Atya tisztában van a szükségleteiddel? Milyen tapasztalatok segítettek neked bizonyságot szerezni arról, hogy Isten hallja és megválaszolja az imákat?

• Monson elnök azt tanította, hogy Mennyei Atyánk támogatni fog minket a megpróbáltatások során, amikor imában az Ő segítségét kérjük (lásd 5. szakasz). Milyen módokon érezted már ezt a támogatást az imáid nyomán? Milyen módokon láttad már, hogy Isten beteljesíti az ígéretét, mely szerint ha mindig imádkozol, minden dolog összefog a javadra (lásd Tan és szövetségek 90:24)?

Máté 6:5–13; 21:22; János 17:1–26; Jakab 5:16; 2 Nefi 32:8–9; Énós 1:1–9; Alma 33:3–11; Tan és szövetségek 9:7–9; 121:1–8

Olvasás közben húzd alá és jelöld meg azokat a szavakat vagy kifejezéseket, amelyek jelentőségteljesek a számodra. Adj hozzá olyan szentírás-hivatkozásokat, amelyek kapcsolódnak Monson elnök tanításaihoz (lásd Prédikáljátok evangéliumomat! [2006]. 23.).