Jószívűség: Krisztus tiszta szeretete

Nem szerethetjük igazán Istent, ha az útitársainkat nem szeretjük e halandó utazáson. És ez fordítva is igaz: nem szerethetjük teljes mértékben felebarátainkat, ha nem szeretjük Istent, mindannyiunk Atyját. János apostol ezt mondja nekünk: „Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is” [1 János 4:21]. Mindannyian Mennyei Atyánk lélekgyermekei vagyunk, és mint ilyenek, egymás testvérei vagyunk. Ha észben tartjuk ezt az igazságot, akkor könnyebb lesz szeretnünk Isten minden gyermekét.

A szeretet valójában az evangélium lényege, Jézus Krisztus pedig a Példaképünk. Élete a szeretetet hagyta örökül. Meggyógyította a betegeket, felemelte az elesetteket, megszabadította a bűnösöket. A dühös csőcselék végül elvette az életét. Mégis tisztán szólnak szavai a Golgota hegyéről: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek” [Lukács 23:34]; a könyörület és a szeretet megkoronázó kifejezései a halandóságban.

Számos olyan tulajdonság létezik, amely a szeretet megnyilvánulása, például a kedvesség, a türelem, az önzetlenség, a megértés és a megbocsátás. Ezen és egyéb hasonló tulajdonságok minden kapcsolatunkban segítségünkre lehetnek, hogy nyilvánvalóvá tegyék a szívünkben élő szeretetet.

Szeretetünk általában az egymással való hétköznapi érintkezésünkben mutatkozik meg. Ilyenkor mindennél fontosabbá válik azon képességünk, hogy felismerjük valaki szükségletét, majd pedig reagáljunk rá. Mindig is nagyra értékeltem a következő rövid versben megfogalmazott érzéseket:

Remélem, hogy mindig igyekszünk figyelmesnek és érzékenynek lenni a körülöttünk élők gondolatai, érzései és körülményei iránt. Ne becsüljünk le és ne nézzünk le senkit! Legyünk inkább könyörületesek és bátorítóak! Ügyeljünk arra, hogy ne romboljuk le egy másik ember önbizalmát óvatlan szavainkkal és tetteinkkel! […]

A szeretet sokféle felismerhető módon kerülhet kifejezésre: egy mosoly, egy integetés, egy kedves megjegyzés, egy dicséret útján. Lehetnek más, burkoltabb kifejezései, mint például az érdeklődés a másik ember tevékenységei iránt, egy tantétel kedvességgel és türelemmel való tanítása, egy beteg vagy ágyhoz kötött ember meglátogatása. Ezek a szavak és tettek, sok másikkal együtt, mind képesek a szeretet üzenetét közvetíteni. […]

Kezdjünk neki most, ezen a napon annak, hogy kifejezzük szeretetünket Isten minden gyermeke iránt, legyenek akár családtagjaink, barátaink, pusztán az ismerőseink vagy teljesen idegenek. Amikor felkelünk minden reggel, határozzuk el, hogy szeretettel és kedvességgel reagálunk majd, bármi is kerüljön elénk aznap.

Testvéreim, felfoghatatlan számunkra Isten irántunk való szeretete. E szeretet miatt küldte el az Ő Fiát, aki annyira szeretett bennünket, hogy az életét adta értünk, hogy örök életünk lehessen. Amikor megértjük ezt az egyedülálló ajándékot, a szívünk megtelik szeretettel Örökkévaló Atyánk, a Szabadítónk és az egész emberiség iránt.²

Mennyei Atyátok szeret benneteket – mindegyikőtöket! Ez a szeretet soha nem változik. Nem befolyásolja a megjelenésetek, a vagyontárgyaitok, vagy hogy mennyi pénz van a bankszámlátokon. Nem változtatja meg, hogy milyen tehetségekkel és képességekkel rendelkeztek. Egyszerűen csak ott van. Ott van, amikor szomorúak vagy boldogok, csüggedtek vagy reményteljesek vagytok. Akár érzitek, akár nem, hogy megérdemlitek-e, Isten szeretete mindig rendelkezésetekre áll. Egyszerűen mindig ott van.³

Gondolataim egy olyan út felé fordultak, melyet a Jézus által elmondott példázat tett híressé. A Jerikóba vezető útról beszélek. A Biblia lehetővé teszi számunkra, hogy újraéljük azt az emlékezetes eseményt, amely örökre híressé tette a jerikói országutat.

„Jézus pedig… monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.

Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé.

Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé.

Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula.

És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.

Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.

E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?

Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél” [Lukács 10:30-37].

A halandóságon át vezető utazásunk során mindegyikünk végigmegy a saját jerikói országútján. Milyen lesz a ti tapasztalatotok? Milyen lesz az enyém? Vajon elmulasztom-e majd észrevenni azt, aki a rablók kezébe esett és a segítségemre van szüksége? És ti? Vajon az leszek majd, aki látja a sebesültet és hallja könyörgését, de átmegy az út túloldalára? És ti? Vagy az leszek majd, aki lát, hall, megáll és segít? És ti?

Jézus megadta a jelszavunkat: »Eredj el, és te is a képen cselekedjél« [Lukács 10:37]. Amikor engedelmeskedünk e kijelentésnek, az öröm oly távlatára nyílik rálátásunk, amelyhez hasonlót ritkán találni, nagyszerűbbet pedig soha.

Mármost előfordulhat, hogy a jerikói országút nincs jól kitáblázva. És talán a sérült sem kiabál jól hallhatóan. Amikor azonban annak az irgalmas szamaritánusnak a nyomdokain járunk, akkor a tökéletességhez vezető ösvényen járunk.

Kép

Jézus egy sebesült férfinak segít

Figyeljétek meg, milyen sokszor mutatott példát a Mester: a beteg ember a Betesda vizénél; a házasságtörő asszony; a nő Jákób forrásánál; Jairus lánya; Lázár, Máriának és Mártának a testvére – mindegyikük egy-egy újabb sebesült volt a jerikói országút mentén. Mindegyiküknek segítségre volt szüksége.

A betesdai betegnek ezt mondta Jézus: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” (János 5:8). A vétkes asszony ezt a tanácsot kapta: „…eredj el és többé ne vétkezzél!” (János 8:11). Annak a nőnek, aki vizet meríteni ment a kútra, az „örök életre buzgó víznek [kútfejét]” adta (János 4:14). Jairus halott lányához így szólt a parancs: „Leányka, néked mondom, kelj föl” (Márk 5:41). A sírba fektetett Lázárhoz szóltak ezek az emlékezetes szavak: „Lázár, jőjj elő!” (lásd János 11:43).

Könnyen felmerülhet az elevenbe vágó kérdés: Ezek a beszámolók a világ Megváltójáról szóltak. Történhet-e egyáltalán ilyen becses élmény a saját életemben, a saját jerikói országutamon?

A válasz egy harsogó igen! Hadd osszak meg [egy] példát.

Néhány évvel ezelőtt távozott örök jutalmába az egyik legkedvesebb és legszeretettebb ember azok közül, akik valaha is ezt a földet boldogították. Louis C. Jacobsenről beszélek. Szolgálattételt nyújtott a szükséget látóknak, segített a bevándorlóknak munkát találni, és több beszédet mondott temetési búcsúztatásokon, mint bárki más, akit ismerek.

Egy nap, amikor éppen töprengő hangulatban volt, Louis Jacobsen mesélt nekem a kisfiúkoráról. Egy szegény dán özvegyasszony fia volt. Termetre alacsony volt, nem volt fess – könnyen vált az osztálytársai oktondi vicceinek a tárgyává. Az egyik sabbat reggelén a vasárnapi iskolában a gyermekek csúfolódtak a foltos nadrágján és a viseltes ingén. A kis Louis büszkesége nem engedte, hogy sírjon, inkább kifutott a Salt Lake City-i kápolnájukból, és csak a Nyugati 3. utcánál állt meg, hogy leüljön a járdaszegélyre és kifújja magát. A járda és az úttest közötti vízelvezetőben tiszta víz csordogált Louis lába előtt. Kivett a zsebéből egy lapot, amelyen a vasárnapi iskolai lecke vázlata volt, és ügyesen egy papírhajót hajtogatott belőle, amelyet aztán útjára indított. Ezek az eltökélt szavak szakadtak ki a fiú megbántott kis szívéből: „Soha nem megyek vissza!”

Könnyei között Louis hirtelen egy termetes és jól öltözött férfi tükörképét pillantotta meg a víz színén. Louis felnézett, odafordult, és felismerte George Burbidge-et, a vasárnapi iskolai [vezetőjét]. „Leülhetek melléd?” – kérdezte ez a kedves vezető. Louis beleegyezően bólintott. Ott ült a vízelvezető mellett a járdaszegélyen egy irgalmas szamaritánus, szolgálattételt nyújtva valakinek, akinek kétségkívül szüksége volt rá. Mialatt beszélgettek, több hajót is meghajtogattak és útnak indítottak. Végül a vezető felállt, és szorosan fogva egy kisfiú kezét, visszatértek a vasárnapi iskolába. Később Louis maga is elnökölt ugyanebben a vasárnapi iskolában. Hosszú életen át tartó szolgálata során soha nem mulasztott el elismeréssel adózni annak az utazónak, aki megmentette őt a jerikói országúton.⁴

Mindig oly gyengéden szól az őszinte ember elméjéhez az Úr ama személyes felhívása: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz“ (Jel. 3:20). Van neve annak az ajtónak? Nagyon is! Én úgy döntöttem, hogy a szeretet ajtajának fogom hívni.

A szeretet a változás előidézője. A szeretet a gyógyír a léleknek. A szeretet azonban nem nő, mint a gyom, és nem is hullik eső módjára. A szeretetnek megvan az ára. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16). Ez a Fiú, méghozzá az Úr Jézus Krisztus, az életét adta, hogy örök életünk lehessen, oly nagy volt a szeretete Atyja iránt és irántunk.

Ama gyengéd és megható búcsúzás során, amikor tanácsokat adott a szeretett tanítványainak, Jézus ezt tanította: „A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem” (János 14:21). Különösen nagy horderejű volt a következő utasítás: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (János 13:34). […]

Magasztalom azokat, akik szeretetteljes gondoskodással és könyörületes törődéssel táplálják az éhezőket, felruházzák a mezíteleneket, és otthont adnak az otthontalanoknak. Ő, aki tudja, mikor esik egy veréb a földre, nem fog megfeledkezni az ilyen szolgálatról.⁵

Nemrégiben visszagondoltam egy gyermekkori élményemre, [amikor] még csak 11 éves voltam. Az elemis elnökünk, Melissa, egy idősebb és szeretetteljes ősz hajú hölgy volt. Egy nap az elemiben Melissa arra kért, hogy maradjak még egy kicsit és beszélgessek vele. Ott ültünk csak mi ketten a kápolnában. Átölelte a vállamat, és elsírta magát. Meglepődve megkérdeztem tőle, hogy miért sír.

„Sehogy nem sikerül rávennem a… fiúkat, hogy áhítatosak legyenek az elemis nyitógyakorlatok során. Hajlandó lennél segíteni nekem ebben, Tommy?”

Megígértem neki, hogy megteszem. Meglepő módon – mármint számomra, de nem Melissa számára –, ez véget vetett minden áhítattal kapcsolatos gondnak az elemiben. Megtalálta a gondok gyökerét – engem. A megoldás a szeretet volt.

Aztán eltelt sok év. A bámulatos Melissa, aki immár a 90-es éveiben járt, Salt Lake City északnyugati részén lakott egy gondozóotthonban. Karácsony előtt elhatároztam, hogy meglátogatom szeretett elemis elnökömet. Az autórádióban felcsendült a dal: „Halld az angyalok karát, üdvözli a szent Királyt!” [Himnuszok, 133. sz.]. Elgondolkodtam a bölcsek hosszú évekkel ezelőtt tett látogatásán. Aranyat, tömjént és mirhát vittek ajándékba. Nálam csak a szeretet ajándéka volt, és a vágy, hogy köszönetet mondjak.

Melissát az ebédlőben találtam. A tányérján lévő ételre meredt, és koros kezében tartott villájával böködte azt. Egyetlen falatot sem evett. Amikor megszólítottam, a szavaimat jóindulatú, de üres tekintet fogadta. Kezembe fogtam a villát, és elkezdtem etetni Melissát, miközben folyamatosan az elemis fiúknak és lányoknak tett szolgálatáról beszéltem neki. Nemcsak hogy egyetlen szót sem szólt, de még a felismerés szikrája sem csillant a szemében. Az otthon két másik lakója értetlenkedve nézett engem. Végül egyikük azt mondta: „Nem kell beszélned hozzá. Nem ismer meg senkit – még a saját családját sem. Egy szót sem szólt, amóta itt van.”

Az ebéd véget ért. Az egyoldalú beszélgetésem lassan kifulladt. Felálltam, hogy távozzak. Kezembe fogtam a törékeny kezét, ránéztem a ráncos, mégis gyönyörű arcára, és annyit mondtam: „Isten áldjon, Melissa! Boldog karácsonyt!” Ő minden előjel nélkül megszólalt: „Ismerlek. Tommy Monson vagy, az elemis fiúcskám. Annyira szeretlek!” Ajkához szorította a kézfejemet, és egy szeretetteljes, kedves csókot nyomott rá. Könnyek gördültek végig az arcán, megnedvesítve egymásba kapaszkodó kezeinket. Aznap a menny megszentelte azokat a kezeket, és Isten irgalma volt rajtuk.⁶

Egy fiatal házaspár, Lisa és John, új környékre költöztek. Egy nap, reggelizés közben Lisa kinézett az ablakon, és látta, ahogy a szomszéd éppen a frissen mosott ruhát teregeti.

„Az a ruha nem tiszta! – kiáltott fel Lisa. – A szomszéd még azt sem tudja, hogyan kell tisztára mosni a ruhákat.”

John is kinézett, de csendben maradt.

Ezután minden egyes alkalommal, amikor a szomszéd teregetett, Lisa kinézett az ablakon, és ugyanezt a megjegyzést tette.

Néhány héttel később, amikor újra kipillantott az ablakon, meglepődve látta, hogy a szomszéd kertjében szép, tiszta ruhák száradnak. Ezt mondta férjének: „Nézd csak, John! Végre megtanult rendesen mosni. Kíváncsi vagyok, hogyan sikerült neki.”

John csak ennyit válaszolt: „Nos, drágám, én tudom a választ. Talán érdekesnek fogod találni, de én ma reggel korán felkeltem, és megpucoltam az ablakainkat.”

[A]rról szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek, hogy miként tekintünk egymásra. Vajon olyan ablakon keresztül szemléljük-e egymást, mely tisztításra szorul? Esetleg úgy ítélkezünk, hogy nincs minden tény a birtokunkban? Mit látunk, amikor másokra tekintünk? Hogyan ítéljük meg őket?

A Szabadító azt mondta: „Ne ítéljetek” [Máté 7:1]. Majd így folytatta: „Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?” [Máté 7:3]. Vagy más szavakkal: miért nézed pedig azt, amiről azt hiszed, hogy a szomszéd foltos teregetnivalója, a saját házad piszkos ablakát pedig nem veszed észre?

Kép

ablak mellett álló nő

Egyikünk sem tökéletes. Senkit nem ismerek, aki annak tartaná magát. Saját tökéletlenségeink ellenére valahogy mégis hajlamosak vagyunk másokéra mutogatni. A tetteik vagy a tétlenségük alapján ítélkezünk felettük.

Semmiképpen sem ismerhetjük a szívét, a szándékait vagy a helyzetét annak, aki esetleg valami olyat tesz vagy mond, amit indokoltnak látunk bírálni. Ezért adatott a parancsolat: „Ne ítéljetek”. […]

Úgy vélem, hogy a jószívűség – vagyis „Krisztus tiszta szeretete” – épp ellentéte a bírálatnak és az ítélkezésnek. A jószívűségről szólva …olyan jószívűségre gondolok, mely akkor mutatkozik meg, amikor elfogadóak vagyunk mások iránt és elnézőek a cselekedeteikkel; olyan jószívűségre, mely megbocsát; olyan jószívűségre, amely türelmes.

Az olyan jószívűségre gondolok, mely arra ösztökél minket, hogy ne csak betegség, szenvedés vagy gyötrelem idején legyünk együttérzők, könyörületesek és irgalmasak, hanem mások gyengeségei és hibái esetén is.

Komoly szükség van olyan jószívűségre, mely odafigyel a mellőzöttekre, reményt ad a csüggedőknek, és segíti a szenvedőket. Az igaz jószívűség cselekvő szeretet. Mindenhol szükség van jószívűségre.

Olyan jószívűségre van szükség, mely nem abban leli örömét, ha mások szerencsétlenségéről értesül és azt továbbadhatja, kivéve akkor, ha ezzel a szerencsétlenül jártak javát szolgálja. […]

A jószívűség azt jelenti, hogy türelmesek vagyunk azzal, aki cserben hagyott minket. Azt jelenti, hogy meg tudjuk állni, hogy ne sértődjünk meg egykönnyen. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a gyengeségeket és a hiányosságokat. Azt jelenti, hogy az embereket olyannak fogadjuk el, amilyenek valójában. Azt jelenti, hogy túltekintünk a külső megjelenésen, és azokat a tulajdonságokat nézzük, melyek nem fakulnak meg az idő múlásával. Azt jelenti, hogy nem skatulyázunk be másokat. […] Ahelyett, hogy megítélnénk és bírálnánk egymást, inkább Krisztus tiszta szeretetével legyünk azok iránt, akik útitársaink ezen az egész életen át vezető utazáson. […]

„[A] jószívűség soha el nem múlik” [Moróni 7:46–48]. Kívánom, hogy ezen …időtlen igazság vezéreljen benneteket mindenben, amit tesztek! Járja át az egész lényeteket, és nyilvánuljon meg minden gondolatotokban és tettetekben.⁷

• Nézd át, milyen sokféleképpen kellene kifejeznünk a szeretetünket Monson elnök tanítása szerint (lásd 1. szakasz). Milyen módokon tanúsíthatunk nagyobb szeretetet a mindennapi érintkezéseinkben? Hogyan fejleszthetünk ki nagyobb szeretetet mások iránt? Hogyan segít neked az, ha tudod, hogy Mennyei Atya irántad táplált szeretete „egyszerűen mindig ott van”?

• Gondolkodj el Monson elnök kérdésein a jerikói országúton tett utazásunkkal kapcsolatban (lásd 2. szakasz). Hogyan áldott már meg téged az, hogy valaki az irgalmas szamaritánusod volt? Mit taníthat nekünk Louis Jacobsen és George Burbidge története? Miért fontos, hogy a másokkal való törődés felváltsa az önmagunkkal való törődést?

• Monson elnök azt tanította, hogy „a szeretet a változás előidézője” (3. szakasz). Hogyan segített neki egy tanító szeretete abban, hogy megváltozzon, amikor 11 éves elemis fiú volt? Mikor hozott már változást az életedbe egy másik embertől kapott szeretet? Miért van a szeretetnek ekkora hatalma?

• Mit tanulhatunk a szeretetről Monson elnök történetéből, amelyet a szomszéd mosott ruhájáról mesélt? (Lásd 4. szakasz.) Miért van az, hogy néha ítélkezünk és bírálunk? Hogyan győzhetjük le ezeket a hajlamokat? Nézd át Monson elnök tanításait a jószívűségről az utolsó előtti bekezdésben, és gondold át, hogyan válhatnál ilyen módokon jószívűbbé.

Máté 5:44–46; János 15:9–13; 1 Korinthusbeliek 13:1–13; Kolossébeliek 3:12–14; 1 Nefi 11:8–23; Ether 12:33–34; Moróni 7:47–48; Tan és szövetségek 121:45–46

„A körülményektől függően a tanulóid iránti szereteted kifejezése lehet az, ha őszinte, elismerő szavakkal méltatod őket; ha érdeklődést mutatsz az életük iránt; ha figyelmesen meghallgatod őket; ha bevonod őket a tanításba; ha szolgálod őket; vagy ha egyszerűen szívélyesen üdvözlöd őket, amikor találkoztok” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 6.).