Fegyelmezd az érzéseidet!

Nemrégiben, miközben a híradót néztem a tévében, rájöttem, hogy a vezető hírek között sok a hasonló természetű, amennyiben a tudósított tragédiákat lényegében vissza lehetett vezetni egyetlen érzelemre: a haragra. […] A zsoltáríró szavai jutottak eszembe: „Szünj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet” [Zsoltárok 37:8]. […]

„[A] harag nem old meg semmit. Nem épít semmit, viszont képes mindent lerombolni” [Lawrence Douglas Wilder kijelentése in “Early Hardships Shaped Candidates,” Deseret News, Dec. 1, 1991, A2].²

Valamikor olvastam egy kedves történetet Louise Dickinson Rich tollából. […] Ezt írta:

„Nagymamámnak volt egy Mrs. Wilcox nevű ellensége. Nagyi és Mrs. Wilcox még fiatal feleségekként költöztek azon apró városka főutcájának az egymással szomszédos házaiba, ahol a hátralevő életük várt rájuk. Nem tudom, mi indította el a háborút közöttük – és mire én megjelentem a színen több mint harminc évvel később, addigra szerintem már ők maguk sem emlékeztek arra, hogy mi volt az. Nem valamiféle baráti mérkőzésre kell gondolni: totális háború volt. […]

Amikor gyermekkorunkban meglátogattuk a nagymamámat, az is része volt a szórakozásnak, hogy pofákat vágtunk Mrs. Wilcox unokáira. Az egyik feledhetetlen napon kígyót raktunk Wilcoxék esővízgyűjtő hordójába. Nagymamám tessék-lássék tiltakozott, de azért éreztük a hallgatólagos egyetértését.

Ne gondolják ám egy pillanatig sem, hogy ez egy egyoldalú hadjárat volt! Mrs. Wilcoxnak is voltak unokái. Nagyi sem úszta meg szárazon. Soha nem telt el úgy egy szeles mosónap, hogy valamilyen rejtélyes módon le ne szakadt volna a szárítókötele, magával rántva a rajta lévő ruhadarabokat a porba.

Nem tudom, Nagyi hogyan tudta volna ilyen hosszú ideig kibírni, ha nem lett volna ott az a háztartási oldal a bostoni napilapjában. Ez a háztartási oldal csodálatos intézmény volt. A szokásos főzési tippeken és takarítási tanácsokon kívül volt egy olyan rovata is, amelyben az olvasók egymással leveleztek. Az volt az elgondolás, hogy ha adódott az embernek valami gondja – vagy akár csak ki akarta magát mérgelődni –, akkor levelet írt a lapnak, és aláírta valamilyen jól csengő néven, például Szamócafa. Ez volt Nagyi írói álneve. Aztán más hölgyek, akiknek ugyanaz volt a gondja, megírták, hogy ők mit kezdtek vele. […] Nagyon gyakran előfordult, hogy a gond már rég megoldódott, de az emberek éveken át folyamatosan írogattak egymásnak a napilap rovatán keresztül, mesélve egymásnak a gyermekeikről, a befőzésről és új bútorról az ebédlőben. Nagyival is ez történt. Egy T e ngeri Sirály néven író hölggyel negyedszázadon át leveleztek. Tengeri Sirály Nagyi igaz barátja volt.

Körülbelül tizenhat éves voltam, amikor Mrs. Wilcox meghalt. Nem számít, mennyire gyűlölte valaki a szomszédját, egy kisvárosban megkívánja az illendőség, hogy az ember átmenjen és megnézze, milyen gyakorlati segítséget tud nyújtani a gyászolóknak. Nagyi – takarosan, perkálkötényben, hogy látsszon: komolyan gondolja – átsétált a szomszédba, Wilcoxékhoz, ahol a Wilcox-lányok befogták a már amúgy is patyolattiszta elülső társalgó takarítására a halottbúcsúztatáshoz. És ott, előkelő helyen, a társalgó asztalán egy hatalmas emlékkönyv feküdt; az emlékkönyvben pedig szépen, párhuzamos oszlopokba ragasztva sorakoztak Nagyinak a Tengeri Sirályhoz írt levelei, és Tengeri Sirály levelei őhozzá. Bár egyik asszony sem tudta, Nagyi legszörnyűbb ellensége a legjobb barátja volt. Nem emlékszem más alkalomra, amikor sírni láttam volna a nagymamámat. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy miért sír, de most már tudom. Azt a sok elpazarolt évet siratta, amelyeket többé már nem lehetett visszahozni” [átdolgozva innen: “Grandma and the Sea Gull,” Together, Nov. 1957, 13–14].³

Mindannyian éreztünk már haragot. Akkor következhet be, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Esetleg lehet egy reakció valamire, amit rólunk vagy nekünk mondanak. Megtapasztalhatjuk akkor, amikor az emberek nem úgy viselkednek, ahogy mi szeretnénk. Talán akkor következik be, amikor hosszabban kell várnunk valamire, mint amire számítottunk. Dühösek lehetünk, amikor mások nem a mi szemszögünkből látják a dolgokat. Úgy tűnik, számtalan lehetséges oka lehet a haragnak.

Vannak alkalmak, amikor feldúltá válhatunk elképzelt bántások vagy vélt igazságtalanságok miatt. Heber J. Grant elnök, az egyház hetedik elnöke mesélt egy alkalomról, amikor fiatal felnőttként egy olyan férfinak végzett valami munkát, aki ezután egy 500 dolláros csekket küldött neki, mellékelve egy levelet, amelyben elnézést kért, amiért nem tud többet fizetni neki. Aztán Grant elnök egy másik férfinak végzett valamilyen munkát – olyan munkát, amely az elmondása szerint tízszer nehezebb volt, tízszer több erőfeszítéssel járt, és jóval hosszabb ideig tartott. Ez a második férfi egy 150 dolláros csekket küldött neki. Az ifjú Heber úgy érezte, hogy igencsak kiszúrtak vele. Először megsértődött, majd felháborodott.

Elmesélte a történteket egy idősebb barátjának, aki azt kérdezte: „Ez az ember szándékosan meg akart téged sérteni?” Grant elnök így felelt: „Nem. Azt mesélte a barátaimnak, hogy milyen bőkezűen megjutalmazott engem.”

Erre az idősebb barát így felelt: „Bolond az az ember, aki megsértődik, amikor nem is akarják megsérteni” [lásd Heber J. Grant, Gospel Standards, comp. G. Homer Durham (1969), 288–89].

Pál apostol az Efézusbeliek 4. fejezete 26. versében, Joseph Smith fordításában ezt kérdezi: „Lehettek haragosak úgy, hogy ne kövessetek el bűnt? ne nyugodjon le haragotok felett a nap”. Én azt kérdezem, hogy lehetséges-e érezni Mennyei Atyánk Lelkét, amikor haragosak vagyunk? Nem tudok olyan esetről, amikor ez így lenne.

A Mormon könyvében, 3 Nefinél ezt olvassuk:

„És ne legyenek közöttetek vitatkozások…

Mert bizony, bizony mondom nektek, hogy akiben ott van a viszálykodás lelke, az nem tőlem való, hanem az ördögtől, aki a viszálykodás atyja, és felserkenti az emberek szívét, hogy haragosan viszálykodjanak egymással.

Íme, ez nem az én tanom, hogy haragosan egymás ellen serkentsem az emberek szívét; hanem az én tanom az, hogy hagyjanak fel az ilyen dolgokkal” [3 Nefi 11:28–30].

Haragosnak lenni annyi, mint engedni Sátán befolyásának. Senki nem tehet bennünket mérgessé. Ez a mi döntésünk. Ha arra vágyunk, hogy mindig megfelelő lelkületben legyünk, el kell határoznunk, hogy megfékezzük a haragunkat. Tanúságomat teszem arról, hogy ez lehetséges.⁴

Mindannyian ki vagyunk téve azoknak az érzéseknek, melyek – ha szabadjára engedik őket – haraghoz vezethetnek. Nemtetszést, bosszúságot vagy ellenséges érzületet tapasztalunk meg, és ha úgy döntünk, akkor az önuralmunkat is elveszítjük, és dühösek leszünk másokra. Visszás, hogy ezek a mások gyakran a saját családunk tagjai – azok az emberek, akiket valójában a leginkább szeretünk.

Sok évvel ezelőtt a következőről olvastam egy újságban, az Associated Press hírügynökség egyik tudósításában. Egy idős férfi elmondta a fivére temetésén, akivel ifjú koruktól fogva egy kicsi, egyszobás házikóban laktak a New York állambeli Canisteo közelében, hogy egy vitát követően húztak egy krétacsíkot a szobájuk közepén, melyet ezután egyikük sem lépett át, és nem is szóltak egymáshoz egyetlen szót sem attól a naptól fogva – 62 éven át! Gondoljatok csak az ilyenfajta harag következményeire! Micsoda tragédia!

Hozzuk meg tudatosan azt a döntést minden alkalommal, amikor ilyen döntést kell hoznunk, hogy tartózkodunk a haragtól, és hogy kimondatlanul hagyjuk azokat a durva és bántó dolgokat, amelyeknek a kimondására kísértés érzünk.

Szeretem annak a himnusznak a szavait, amelyet Charles W. Penrose elder írt, aki a XX. század korai éveiben a Tizenkettek Kvórumában és az Első Elnökségben szolgált:

Legyünk Mennyei Atyánk érdemes fiai [és lányai]! Legyünk mindig példamutatóak az otthonunkban, és legyünk hűségesek minden parancsolat betartásában, hogy senki iránt ne tápláljunk ellenségeskedést, hanem inkább béketeremtők legyünk, mindig emlékezve a Szabadító intésére: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” [János 13:35].⁵

A világbéke, bár magasztos cél, csupán a folyománya annak a személyes békességnek, amelynek az elérésére minden egyén törekszik. Nem az emberek által szorgalmazott békére utalok, hanem az Istentől ígért békességre. Az otthonunk békességéről, a szívünk békességről, sőt, az életünk békességéről beszélek. Az emberi mód szerinti béke mulandó. Az Isteni módján való békesség győzedelmeskedni fog.⁶

Arra biztatnám az egyház tagjait, bárhol legyenek is, hogy mindenhol tanúsítsanak kedvességet és tiszteletet minden ember iránt. A világ, amelyben élünk, tele van sokféleséggel. Tiszteletet tanúsíthatunk és kell is tanúsítanunk azok iránt, akiknek a hitelvei különböznek a miénktől.⁷

Ifj. J. Reuben Clark elnök [ezt mondta]: „[G]yakran úgy gondolom, hogy Krisztus életében az egyik legcsodálatosabb dolog a kereszten elmondott szavai [voltak], amikor egy olyan halál gyötrelmétől szenvedett, amelyről azt mondják, hogy a legfájdalmasabb azok közül, amelyet az ősi emberek ki tudtak gondolni, …miután igazságtalanul, törvénytelenül, az irgalom minden szabályával ellentétesen elítélték, majd keresztre feszítették; amikor a keresztre szegezték, és már azon volt, hogy feladja az életét, ezt mondta Atyjának a mennyben, amint tanúsítják ezt azok, akik hallótávolságon belül voltak: »Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek« [Lukács 23:34] [in Conference Report, Oct. 1955, 24].

Alma pedig gyönyörűen írja le a fentieket a Mormon könyvében e szavaival: „[A]z irgalom tervét csak egy engesztelés meghozatalával lehetett megvalósítani; Isten tehát maga hoz engesztelést a világ bűneiért, hogy megvalósítsa az irgalom tervét, hogy kielégítse az igazságosság követelményeit, hogy Isten egy tökéletes, igazságos Isten lehessen, és irgalmas Isten is” [Alma 42:15].

Az efféle tudás ugródeszkájáról körültekintve feltesszük magunknak a kérdést: Miért látunk hát mindenfelől olyan eseteket, amikor az emberek nem hajlandóak megbocsátani egymásnak, és kifejezésre juttatni az irgalom és a megbocsátás megtisztító cselekedetét? Mi akadályozza meg azt, hogy az ilyen gyógyító balzsam megtisztítsa az emberek sebeit? A makacsság? Netán a kevélység? Talán a gyűlöletnek még fel kell olvadnia és el kell tűnnie. „A vádaskodás nyitva tartja a sebeket. Csak a megbocsátás gyógyít!” [idézet a Hallmark Hall of Fame O Pioneers! című, Willa Cather regényének a feldolgozásával készült rövidfilmből (1991)]. […]

Joseph próféta így buzdított: „[L]egyetek irgalmasok, és irgalmasságra találtok. Arra törekedjetek, hogy megmentsétek a lelkeket, ne pedig arra, hogy elpusztítsátok őket: mert bizony tudjátok, hogy »nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre«” [Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 414.; lásd Lukács 15:7].⁸

Kép

Krisztus és a két haramia a kereszten

Ismerek egy családot, akik Németországból költöztek Amerikába. Nehéz volt nekik az angol nyelv elsajátítása. Alig volt valamijük, ám mindannyian megáldattak a kemény munkára való hajlandósággal, valamint Isten iránti szeretettel.

Megszületett harmadik gyermekük, aki alig élt két hónapot, majd meghalt. Az édesapa asztalos volt, és gyönyörű koporsót készített drága gyermeke testének. A temetés napja borongós volt, ami tükrözte a gyermek elvesztéséből fakadó fájdalmukat. Ahogy a család a kápolna felé haladt, az apával az élen, aki a kis koporsót vitte, melléjük szegődött néhány barátjuk is. A kápolna ajtaja azonban be volt zárva. Az elfoglalt püspök megfeledkezett a temetésről. Megpróbálták utolérni, de nem jártak sikerrel. Mivel nem tudták, mit tegyenek, az apa a hóna alá fogta a kis koporsót, és családjával együtt hazament a szakadó esőben.

Ha a család nem lett volna olyan erős jellemű, a püspököt okolhatták volna, és rossz érzéseket táplálhattak volna. Amikor a püspök felismerte, mi történt, meglátogatta a családot és bocsánatot kért. Az apa, arcán a megbántottság nyomával, de könnyes szemmel elfogadta a bocsánatkérést, és a megértés szellemében ölelték meg egymást. [Semmi] nem maradt, ami további haragos érzéseket kelthetett volna. A szeretet és az elfogadás győzedelmeskedett. […]

Ahogy Alexander Pope írta: „Tévedni emberi dolog; megbocsátani isteni” [Esszé a kritikáról (1711), 2. rész, 325. sor].

Néha olyan könnyen meg tudunk sértődni. Máskor túl önfejűek vagyunk egy őszinte bocsánatkérés elfogadásához. Ki lesz hajlandó hátrébb sorolni az önképét, a büszkeségét és a megbántottságát, majd továbblépni e szavakkal: „Őszintén sajnálom! Legyünk ismét barátok, mint egykor. Ne adjuk át a jövő nemzedékeinek a sérelmeinket és napjaink haragját!” Távolítsunk el minden [rosszallást], amely semmi másra nem képes, csak pusztítani.

Honnan erednek a [neheztelések]? Vannak, amelyek megoldatlan vitákból fakadnak. […] Mások csalódásokban, féltékenységben, veszekedésekben és elképzelt bántásokban szökkennek szárba. Meg kell oldanunk őket: végső nyugalomra kell helyeznünk őket, nem engedve, hogy üszkösödjenek, gennyesedjenek, végül pedig pusztítsanak. […]

Végezetül hadd mondjak el egy történetet két olyan férfiról, akik hősök a szememben. Bátor cselekedeteik nem országos léptékben zajlottak, hanem a Utah állambeli, Midwayként ismert békés völgyben.

Hosszú évekkel ezelőtt Roy Kohler és Grant Remund együtt szolgált egyházi feladatkörökben. A legjobb barátok voltak. Földművesek és tejtermelők voltak. Aztán támadt egy félreértés, amely bizonyos mértékig törést jelentett a kapcsolatukban.

Később, amikor Roy Kohler súlyosan rákos lett, és már nem sok ideje maradt hátra, a feleségemmel, Francesszel meglátogattuk őt és a feleségét, majd áldást adtam neki. Ahogy utána elbeszélgettünk, Kohler fivér ezt mondta: „Hadd meséljek nektek az életem egyik legkedvesebb élményéről.” Aztán felvázolta nekem a Grant Remund és közte bekövetkezett félreértést és az azt követő elhidegülést. „Mondjuk úgy, hogy nem jöttünk ki jól egymással” – jegyezte meg Roy.

Majd a következőkkel folytatta: „Egyszer aztán, alighogy bebáláztam télire a szénát, egy éjszaka a bálák begyulladtak, porig égetve a szénát, a csűrt, meg mindent, ami benne volt. Összeroppantam. Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni. Sötét volt az éjjel, csak a tűz után maradt zsarátnokok parázslottak. Aztán traktorok és munkagépek fényét láttam közeledni az úton, Grant Remund birtoka felől. Amint a »felmentő sereg« ráfordult a behajtónkra, és ott talált engem a könnyeimet törölgetve, Grant ennyit mondott: »Roy, itt aztán lesz mit feltakarítani. Itt vagyok a fiúkkal. Kezdjünk hozzá!«” Együtt nekifeküdtek az előttük álló feladatnak. Örökre eltűnt az a rejtett ék, melyet annak előtte egy rövid időre maguk közé vertek. Egész éjszaka folyt a munka, és még a következő napra is áthúzódott, miközben a helyi közösségből sokan mások is csatlakoztak hozzájuk.

Roy Kohler azóta elhunyt, Grant Remund pedig egyre idősebb. Fiaik együtt szolgáltak ugyanabban az egyházközségi püspökségben. Igazán nagyra becsülöm e két csodálatos család barátságát.

Kép

egy másik nőt vigasztaló nő

Legyünk mindig példamutatóak az otthonunkban, és legyünk hűségesek minden parancsolat betartásában, hogy senki iránt ne tápláljunk [neheztelést], hanem inkább emlékezzünk a Szabadító intésére: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” [János 13:35].⁹

• Monson elnök felhívta a figyelmet a harag mindennaposságára, valamint kihangsúlyozta, hogy az milyen romboló hatású (lásd 1. szakasz). Milyen példát láttál már arra, hogy „a harag nem old meg semmit”? Hogyan „szűnhetünk meg” a haragtól? Mit tanulhatunk Szamócafa és Tengeri Sirály történetéből?

• Nézd át, hogy időnként miért érezzük magunkat dühösnek, amint arról Monson elnök említést tesz (lásd 2. szakasz). Hogyan győzhetjük le a haragra való hajlamot az ilyen helyzetekben? Miért fontos megértenünk, hogy dönthetünk úgy, hogy nem haragszunk? Te hogyan tudtál megbékélni valakivel, akire dühös voltál? Hogyan csökkenthetjük a nézeteltéréseket az otthonunkban vagy más kapcsolatokban?

• Hogyan válhatunk eredményesebb béketeremtővé? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan fejleszthetünk ki nagyobb szeretetet és tiszteletet azok iránt, akik különböznek tőlünk?

• Tekintsd át Monson elnök tanításait az irgalomról és megbocsátásról (lásd 4. szakasz). Milyen érzés volt, amikor valaki megbocsátott neked? Milyen érzés volt, amikor te megbocsátottál valakinek? Milyen hatással van ránk az, ha nem vagyunk hajlandóak megbocsátani? Hogyan fejleszthetünk ki olyan szívet, amely gyorsabban megbocsát? Mit tanulhatunk a megbocsátásról a 4. szakaszban olvasható történetekből?

Zsoltárok 145:8; Példabeszédek 15:1; Prédikátor 7:9; Máté 5:38–42; Jakab 3:2–6; 5:9; Móziás 4:13; Alma 24:17–19; 3 Nefi 12:9

„Amikor valamilyen meglátásra vagy benyomásra teszel szert egy-egy lecke kapcsán, találd meg a módját, hogy feljegyezd azt, hogy ne felejtsd el és később vissza tudj rá utalni. […] Ha feljegyzed a lelki benyomásaidat, azzal megmutatod az Úrnak, hogy értékeled a Tőle jövő útmutatást, Ő pedig egyre több kinyilatkoztatással fog megáldani” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 12.).