Misszionáriusi szolgálat: szent megbízás

Hosszú évekkel ezelőtt isteni parancsolatot adott a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus, amikor ezt mondta tizenegy szeretett tanítványának: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” [Máté 28:19–20]. Márk feljegyzi, hogy „kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök” [Márk 16:20].

Ez a szent megbízás azóta sem lett visszavonva. Inkább újra hangsúlyossá vált.³

Kép

Krisztus tanít

A misszionáriusi munka Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza jellegzetes ismertetőjegye. Mindig az volt, és az is lesz.⁴

Misszionáriusi gondolkodású nép vagyunk. […] Van egy lendületes misszionárius a Mormon könyvében, méghozzá Alma, aki megadja számunkra a misszionáriusi magatartás receptjét: „[E]z az én örvendezésem, hogy talán eszköz lehetek Isten kezében, hogy néhány lélek eljusson a bűnbánathoz; és ez az én örömöm” (Alma 29:9).

Hozzátenném személyes tanúságomat is: a misszionáriusaink nem értékesítők, akik az árujukkal házalnak, hanem a Magasságos Isten szolgái, akik bizonyságokat osztanak meg, igazságokat tanítanak, és lelkeket mentenek meg.⁵

Mindegyikünkre rábízzák azt a kötelességet, hogy megosszuk Krisztus evangéliumát. Amikor az életünk összhangban áll Isten saját mércéjével, akkor a hatókörünkben lévők nem mondják majd panaszosan: „Elmúlt az aratás, elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg” [Jeremiás 8:20].

A lelkek tökéletes Pásztora, a misszionárius, aki megváltotta az emberiséget, az Ő isteni bizonyosságát adta nekünk:

„És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!

És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!” [Tan és szövetségek 18:15–16]. […]

Imádkozom, hogy legyünk bátrak kinyújtani a barátság karját, legyünk állhatatosak újra és újra próbálkozni, és legyünk kellően alázatosak ahhoz, hogy keressük az Atya iránymutatását, miközben teljesítjük az evangélium hirdetésének ránk bízott kötelességét.⁶

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek képesek megváltozni. Le tudják győzni a rossz szokásaikat. Meg tudják bánni a vétkeiket. Érdemesen tudják viselni a papságot. És képesek szorgalmasan szolgálni az Urat.⁷

Egyszer az egyik gyűlésen N. Eldon Tanner beszélt, aki akkoriban a Tizenkettek Kvórumának a segédje volt; éppen akkor tért haza, miután először elnökölt Nagy-Britannia és Nyugat-Európa missziói felett. Beszélt egy misszionáriusról, aki a legsikeresebb misszionárius volt mindazok közül, akikkel találkozott az interjúk során. […]

Tanner fivér megkérdezte tőle, miben más az ő megközelítése. […] Ő elmondta, hogy amikor egy ajtón bekopogtat, és egy szivarozó, nem éppen jól öltözött alak nyit ajtót, akit látszólag semmi nem érdekel – nemhogy a vallás –, akkor ez a misszionárius megpróbálja elképzelni, hogyan nézhet ki az a férfi más körülmények között. Elképzeli simára borotváltan, fehér ingben és fehér nadrágban. Saját magát pedig el tudta képzelni a misszionárius, ahogyan a keresztelővízbe vezeti azt a férfit. Azt mondta: „Amikor így tekintek valakire, akkor képes vagyok úgy bizonyságot tenni neki, hogy megérintse a szívét.”

A mi felelősségünk így tekinteni a barátainkra, az ismerőseinkre és a szomszédainkra. Megismétlem: a mi felelősségünk, hogy ne olyannak lássuk az embereket, amilyenek, hanem amilyenekké válhatnak. Azt szeretném kérni tőletek, hogy így gondoljatok rájuk.⁸

[Sz]ámtalan olyan ember van, akinek pillanatnyilag kicsiny bizonysága van vagy egyáltalán nincs, és aki meg tudna szerezni, és meg is szerezne egy ilyen bizonyságot, ha mi hajlandóak lennénk megosztani a miénket, és segíteni neki a változásban. Néhány esetben mi biztosíthatjuk az ösztönzést a változáshoz.⁹

Számtalan ember mély vágyódása fejeződik ki Filep ősi panaszában: „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?” [Apostolok cselekedetei 8:31].

[A] világnak szüksége van a segítségetekre. Lábakat kell erősíteni, kezeket kell megragadni, elméket kell bátorítani, szíveket kell ösztönözni, és lelkeket kell menteni. Az aratás valóban nagyszerű. Szemernyi kétségetek se legyen: életre szóló misszionáriusi lehetőség a tiétek. Az örökkévalóság áldásai várnak rátok. Tiétek a kiváltság, hogy ne szemlélők, hanem résztvevők legyetek.¹⁰

[M]inden alkalmas és érdemes fiatal férfi készüljön fel, hogy missziót szolgáljon. A misszionáriusi szolgálat papsági feladat. Olyan kötelesség, melyet az Úr tőlünk, vagyis azoktól vár, akik már sok mindent kaptak. Fiatal férfiak! Felszólítalak benneteket, hogy készüljetek fel arra, hogy misszionáriusként szolgáljatok! Tartsátok magatokat tisztán és érdemesen arra, hogy az Urat képviselhessétek! Vigyázzatok az egészségetekre és erőtökre! Tanulmányozzátok a szentírásokat! Ahol van rá lehetőségetek, vegyetek részt az ifjúsági és felsőfokú hitoktatáson! […]

Nővérek! Bár nektek nincs meg az a papsági kötelezettségetek, mint a fiatal férfiaknak, hogy teljes idejű misszionáriusként szolgáljatok, a ti misszionáriusi hozzájárulásotok is értékes, és örömmel fogadjuk a szolgálatotokat.

Az egyház érett fivérei és nővérei számára azt mondom emlékeztetőként, hogy az Úrnak sokkal többetekre van szüksége a teljes idejű misszionáriusi szolgálatban. Ha még nem vagytok életeteknek abban az időszakában, hogy házaspárként szolgáljatok missziót, arra buzdítalak benneteket, hogy készüljetek fel már most arra a napra, amikor – a körülményeitekkel összhangban – a házastársatokkal megtehetitek ezt. Kevés olyan alkalom lesz az életetekben, amikor ugyanazt az édes lelkületet és megelégedettséget fogjátok érezni, mely a Mester munkájában együttesen végzett teljes idejű szolgálatból fakad.

Mármost, előfordulhat, hogy néhányatok a természeténél fogva félénkebb, vagy úgy érzi, hogy nem tudna megfelelően helytállni egy szolgálati elhívásban. Emlékezzetek rá, hogy ez az Úr munkája, és amikor az Úr megbízatásában járunk el, jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Az Úr úgy fogja alakítani a hátat, hogy az elhordozhassa a ráhelyezett terhet.¹¹

Készüljetek fel arra, hogy érdemesen szolgáljatok, egyedül Isten dicsőségére és az Ő céljaira tekintő szemmel. Soha nem fogjátok látni a bizonyságotok és szolgálatotok teljes hatását, ám örömmel telve fogtok visszatérni, mert kiváltságotokban állt válaszolni a Mester szolgálatára szólító szent hívásra. Örökre szeretnek majd benneteket azok, akikhez elviszitek az igazság világosságát.¹²

Kép

misszionáriusok

[P]éldája a szolgálattal töltött életnek… Juliusz és Dorothy Fussek misszionáriusi élménye, akiket másfél éves missziós szolgálatra hívtak el Lengyelországba. Fussek fivér Lengyelországban született. Beszélte a nyelvet. Szerette az ottani embereket. Fussek nővér Angliában született; nem sokat tudott Lengyelországról, a lakosairól pedig semmit.

Bízva az Úrban, nekiláttak teljesíteni a megbízásukat. A lakhatási körülményeik kezdetlegesek voltak, a munka magányos, a feladatuk hatalmas. Akkoriban Lengyelországban még nem jött létre teljesen a misszió. Fussekéknek az volt a megbízásuk, hogy előkészítsék az utat a misszió bővítéséhez és állandósulásához, hogy további misszionáriusokat lehessen elhívni szolgálatra, tanítani lehessen az embereket, meg lehessen keresztelni a megtérteket, gyülekezeteket lehessen létrehozni és kápolnákat lehessen építeni.

Vajon elcsüggedt-e Fussek elder és nővér a megbízásuk mérhetetlen nagysága miatt? Egy pillanatra sem! Tudták, hogy az elhívásuk Istentől jött, az Ő isteni segítségéért imádkoztak, és szívvel-lélekkel a munkájuknak szentelték magukat. Nem másfél évig maradtak Lengyelországban, hanem öt évig szolgáltak. A fenti célkitűzések mindegyike megvalósult. Mindez egy olyan korábbi megbeszélés után következett be, ahol Russell M. Nelson és Hans B. Ringger elderek, valamint jómagam, Fussek elder társaságában Adam Łopatka miniszterrel, a lengyel kormány tagjával találkoztunk, és a következőket hallottuk tőle: „Szívesen látjuk itt az önök egyházát. Építhetik az épületeiket, küldhetik a misszionáriusaikat. Szívesen látjuk önöket Lengyelországban. Ez az ember – mutatott Juliusz Fussekre – jól szolgálta az önök egyházát, ahogy a felesége is. Hálásak lehetnek a példájukért és a munkájukért.”

Fussekékhez hasonlóan tegyük meg mi is azt, amit az Úr munkájában meg kell tennünk. Akkor Juliusz és Dorothy Fussekkel együtt visszhangozhatjuk a zsoltárt: „Az én segítségem az Úrtól van” [Zsoltárok 121:2].¹³

Hadd javasoljak egy olyan képletet, amely biztosítani fogja misszionáriusi sikereiteket:

1. Tanuljatok tudatosan.

2. Tanítsatok tanúbizonysággal.

3. Szolgáljatok szeretettel.

Először is, tanuljatok tudatosan. Ne feledjétek, milyen feltételt szab a Mester: „Íme, az Úr a szívet és készséges elmét követeli meg” [Tan és szövetségek 64:34]. A misszionáriusi munka nehéz. Igénybe veszi az erőt, próbára teszi a képességeket, megköveteli, hogy a tőlünk telhető legjobb erőfeszítést fejtsük ki – gyakran pedig, hogy megismételjük azt. Semmilyen más munka nem igényel hosszabb munkaidőt vagy nagyobb odaadást vagy efféle áldozatot és buzgó imádkozást. […]

Másodszor, tanítsatok tanúbizonysággal. Pétert és Jánost, ezeket a halászból lett apostolokat arra figyelmeztették [a sadduceusok], hogy ne prédikáljanak Jézus Krisztusról és az Ő keresztre feszítéséről. Válaszuk határozott volt: „Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” [Apostolok cselekedetei 4:19–20].

Pál, az apostol, az igazság ezen kiváló tanúja mindannyiunkhoz – egyháztagokhoz és misszionáriusokhoz egyaránt – szólt, amikor azt tanácsolta szeretett barátjának, Timóteusnak: „Légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a jószívűségben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban” [vö. 1 Timótheus 4:12]. […]

Harmadszor, szolgáljatok szeretettel. Semmi nem helyettesítheti a szeretetet. Ezt a szeretetet gyakran már fiatalon táplálja egy anya, növeli egy apa, és életteli marad az Istennek nyújtott szolgálat által. Emlékezzetek az Úr tanácsára: „És hit, remény, jószívűség és szeretet – egyedül Isten dicsőségére tekintő szemmel – teszik őt alkalmassá a munkára” [Tan és szövetségek 4:5]. Fel is tehetné magának mindegyikünk a kérdést: Gyarapodtam-e ma hitben, reményben, jószívűségben, szeretetben?¹⁴

Évekkel ezelőtt egy Sharman Hummel nevű férfival dolgoztam a nyomdász szakmában. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan nyerte el a bizonyságát az evangéliumról.

Így felelt: „Keleten éltünk. Éppen busszal utaztam San Franciscóba. Salt Lake Cityben felszállt egy fiatal lány – egy elemis lány –, és leült mellém. A nevadai Renóba ment, hogy meglátogassa a nagynénjét. Ahogy nyugat felé utaztunk, felfigyeltem egy óriásplakátra: »Látogass el a mormon vasárnapi iskolába ezen a héten.«

Azt mondtam a kislánynak: »Gondolom, sok mormon van Utah-ban, nem?«

»Igen kérem« – felelte.

Aztán azt kérdeztem tőle: »Te is mormon vagy?«

»Igen kérem« – felelte ismét.”

Sharman Hummel ezután azt kérdezte: „Miben hisznek a mormonok?” És az a kislány felmondta az első hittételt, majd beszélt róla. Folytatta a második hittétel felmondásával, és arról is beszélt. Aztán felmondta a harmadikat és a negyediket és az ötödiket és a hatodikat és az összes Hittételt, és mindről beszélt neki.

Sharman Hummel ezt mondta: „Mélyen lenyűgözött. Amikor megérkeztem San Franciscóba, az első dolgom volt, hogy keresni kezdtem… Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházát. Felhívtam a misszióelnököt, ő pedig két misszionáriust küldött oda, ahol megszálltam. Az egyház tagja lettem én, egyháztag lett a feleségem [és] egyháztag lett minden gyermekünk.”

Az egész Hummel család tevékeny maradt az egyházban. Mindegyik lányuk volt már a templomban. Számtalan ember jutott el az evangélium megismeréséhez ennek a családnak a tagjai révén – mindezt azért, mert egy kisgyermeknek megtanították a Hittételeket, és megvolt a képessége és a bátorsága kijelenteni az igazságot.¹⁵

• Monson elnök azt tanította, miszerint „mindegyikünkre rábízzák azt a kötelességet, hogy megosszuk Krisztus evangéliumát” (1. szakasz). Miért akarja Mennyei Atya, hogy megosszuk az evangéliumot? Te milyen módokon osztottad már meg az evangéliumot? Mikor érezted már azt, hogy Mennyei Atya vezérli az erőfeszítéseidet? Mikor fordult már elő veled, hogy örömöt tapasztaltál meg az evangélium megosztásából fakadóan?

• Nézd át a misszionárius történetét a 2. szakaszban. Szerinted miért segített ennek a misszionáriusnak az evangélium megosztásában az, ahogyan az embereket látta? Neked hogyan segített az evangélium változtatni az életeden?

• Miként áldott meg téged vagy egy ismerősödet a misszionáriusi szolgálat? (Lásd 3. szakasz.) Milyen módokon készülhetünk fel a misszionáriusi szolgálatra? Hogyan segíthetnek a felnőttek a gyermekeknek és a fiataloknak felkészülni arra, hogy missziót szolgáljanak? Hogyan segíthetünk a misszionáriusoknak?

• Mit tanulhatunk a Fussek házaspár példájából? (Lásd 4. szakasz.)

• Monson elnök kihangsúlyozta, hogy „semmi nem helyettesítheti a szeretetet” a misszionáriusi munkában (5. szakasz). Miért nélkülözhetetlen a szeretet a misszionáriusi munkában? Mit tanulhatunk a misszionáriusi munkáról attól a fiatal lánytól, aki megosztotta a Hittételeket? Mindennap gondold át, hogyan válaszolnál Monson elnök következő kérdésére: „Gyarapodtam-e ma hitben, reményben, jószívűségben, szeretetben?”

Ezékiel 34:11–15; Márk 16:15; Alma 26:1–16; Tan és szövetségek 15; 60:2; 84:85–88; 88:81; 123:11–17

„Amikor a tanulók megosztják mindazt, amit tanulnak, nemcsak a Lelket érzik és megerősítik a saját bizonyságukat, hanem az osztály többi tagját is arra ösztönzik, hogy önállóan fedezzenek fel igazságokat. […] Minden lecke során szánj külön időt a tanulók gondolatainak megosztására – néha lehet, hogy ez a beszélgetés lesz maga a lecke” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 30.).