Krisztus élete

Minden ember sorsa, aki a földre született, Jézus Krisztustól függött, vagyis attól, hogy vajon teljesíti-e azt a mennyben tett ígéretét, hogy a Szabadítónk lesz. Nélküle a szabadulás terve elbukott volna. Küldetésének fontossága miatt Ádámtól egészen Krisztus születéséig minden próféta tanúságot tett arról, hogy Ő el fog jönni (lásd Cselekedetek 10:43). Krisztus óta pedig valamennyi próféta bizonyságot tett arról, hogy Ő eljött közénk. Mindannyiunknak tanulmányoznunk kell a Szabadító életét, és hithűen követnünk kell Őt egész életünkön át.

Ádámnak egy angyal adta tudtára, hogy a Szabadítót Jézus Krisztusnak fogják hívni (lásd Mózes 6:51–52). Énók látta, hogy Jézus meghal a kereszten, majd feltámad (lásd Mózes 7:55–56). Noé és Mózes szintén bizonyságot tettek Róla (lásd Mózes 1:11; 8:23–24). A Szabadító születése előtt mintegy nyolcszáz évvel Ésaiás előre látta az Ő életének eseményeit. A sok fájdalom és csapás láttán, melyet a Szabadítónak el kellett szenvednie, hogy megfizesse bűneink árát, így kiáltott fel:

„Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! […]

Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá,

…megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért…

Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik” (Ésaiás 53:3–5, 7).

Nefinek is volt egy látomása a Szabadító eljövendő születéséről és küldetéséről. Látott egy szépséges szüzet, akiről egy angyal kijelentette: „Íme, a szűz, akit látsz, Isten fiának az anyja a test szerint” (1 Nefi 11:18). Ezután Nefi látta a szüzet, amint egy gyermeket tartott karjában. Az angyal így szólt: „Lásd Isten Bárányát, igen, méghozzá az Örökkévaló Atya Fiát!” (1 Nefi 11:21).

Mintegy 124 évvel Jézus születése előtt egy másik nefita próféta, Benjámin király szintén előre látta a Szabadító életét:

„Mert íme, eljön, és nincs már messze az idő, hogy a Mindenható Úr, aki uralkodik, aki létezett és létezik minden örökkévalóságtól minden örökkévalóságig, hatalommal lejön a mennyből az emberek gyermekei közé, és agyagból formált hajlékban lakik, és elmegy az emberek közé, hatalmas csodákat művelve, mint a betegek meggyógyítása, a halottak feltámasztása; és annak előidézése, hogy a bénák járjanak, a vakok elnyerjék látásukat és a süketek halljanak, és mindenféle kórok orvoslása.

És ördögöket űz ki, vagyis a gonosz lelkeket, melyek az emberek gyermekeinek szívében lakoznak.

De íme, kísértéseket fog elszenvedni, és testi fájdalmat, éhséget, szomjúságot és kimerültséget, méghozzá többet, mint amit ember el tud szenvedni, hacsak meg nem hal; mert íme, minden pórusából vér fakad, oly nagy lesz az ő kínja népe gonoszsága és utálatosságai miatt.

És Jézus Krisztusnak fogják hívni, Isten fiának, az ég és föld Atyjának, minden dolog Teremtőjének a kezdettől fogva; és anyját Máriának fogják hívni” (Móziás 3:5–8).

• Milyen ősi próféciákat ismersz Jézus Krisztusról?

• Mit örökölt Jézus Krisztus az Atyjától? Mit örökölt anyjától?

A Szabadító születésének és életének története az Újszövetségben, Máté, Márk, Lukács és János könyvében található. Az ő beszámolóikból tudjuk, hogy Jézus egy Mária nevű szűztől született, aki már József menyasszonya volt, amikor az Úr egy angyala megjelent neki. Az angyal elmondta, hogy Mária lesz Isten Fiának az anyja. Ő megkérdezte, hogyan lehetséges ez (lásd Lukács 1:34). Az angyal azt felelte neki: „A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért a mi születik is szentnek hivatik, Isten Fiának” (Lukács 1:35). Ily módon lett az Atyaisten Jézus Krisztus szó szerinti Atyja.

Jézus volt az egyetlen ember a földön, aki halandó anyától és halhatatlan Atyától született, ezért nevezzük Jézust az Egyszülött Fiúnak. Atyjától isteni hatalmat örökölt, anyjától pedig halandóságot. Így ki volt téve az éhségnek, szomjúságnak, kimerültségnek, fájdalomnak és a halálnak, de a Szabadító életét senki sem vehette el, csak ha Ő úgy akarta. Hatalmában állt letenni az életét, és újra felvenni azt halála után. (Lásd János 10:17–18.)

• Milyen jelentőséggel bír számunkra a Szabadító élete?

Jézus már ifjú korától kezdve minden olyan dolognak engedelmeskedett, melyet Mennyei Atyánk elvárt Tőle. Mária és József szülői gondoskodása alatt Jézus a többi gyermekhez hasonlóan nőtt fel. Szerette az igazságot, és engedelmeskedett annak. Lukács így írt róla: „A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta” (Lukács 2:40; lásd még T&Sz 93:12–14).

Tizenkét éves korára Jézus már tudta, hogy azért jött a földre, hogy teljesítse Atyja akaratát. Szüleivel egyszer Jeruzsálembe ment, akik csak hazafelé vették észre, hogy Jézus nem volt velük az úti társaságban. Visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. „És lőn, hogy három nap után rátaláltak a templomban, doktorok között ülve, és azok hallgatták őt, és kérdéseket tettek fel neki” (Joseph Smith fordítás, Lukács 2:46). „És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein.” (Lukács 2:47).

József és Mária megkönnyebbültek, amikor megtalálták, de „elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.” Jézus így felelt: „Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én [Mennyei] Atyámnak dolgai?” (Lukács 2:48–49).

Küldetése sikere érdekében Jézusnak teljesítenie kellett Mennyei Atyjának akaratát. „…semmit sem cselekszem magamtól, hanem a mint az Atya tanított engem, úgy szólok. …mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek” (János 8:28–29).

Amikor Jézus 30 éves volt, elment unokatestvéréhez, Jánoshoz, hogy keresztelje meg a Jordán vizében. János vonakodott ezt megtenni, mert tudta, hogy Jézus nagyobb nála. Jézus azért kérte Jánost, hogy keresztelje meg, hogy „minden igazságot betölt[senek]”. János megkeresztelte a Szabadítót, teljesen a víz alá merítve Őt. Amikor Jézust megkeresztelték, az Atya így szólt a mennyből: „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” A Szentlélek pedig alászállt, és galamb formájában megpihent rajta. (Lásd Máté 3:13–17.)

Nem sokkal azután, hogy Jézus megkeresztelkedett, 40 napot és 40 éjszakát böjtölt, hogy együtt lehessen Istennel. Ezt követően Sátán eljött Hozzá, hogy megkísértse. Jézus szilárdan ellenállt Sátán minden kísértésének, majd megparancsolta neki, hogy távozzon tőle. (Lásd Máté 4:1–11; lásd még Joseph Smith fordítás, Máté 4:1, 5–6, 8–9, 11.) Jézus Krisztus megmaradt bűntelennek,az egyetlen tökéletes lénynek, aki valaha a földön járt (lásd Zsidók 4:15; 1 Péter 2:21–22).

• A Szabadító életének melyik fejezete bír különös jelentőséggel számodra?

• Hogyan tanította meg nekünk a Szabadító, hogy miként szeressük és szolgáljuk egymást?

A böjtje és Sátánnal való találkozása után Jézus megkezdte nyilvános szolgálatát. Ő nemcsak azért jött a földre, hogy meghaljon értünk, hanem azért is, hogy megtanítsa nekünk, hogyan kell élnünk. Azt tanította, hogy két nagy parancsolat van: az első, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, elménkből és erőnkből; a második pedig, hogy úgy szeressünk másokat, ahogy magunkat szeretjük (lásd Máté 22:36–39). Urunk az életével mutatott példát számunkra, hogy miként engedelmeskedjünk e két parancsolatnak. Ha szeretjük Istent, akkor úgy bízunk Benne és úgy engedelmeskedünk Neki, ahogy Jézus tette. Ha szeretünk másokat, akkor fizikailag és lelkileg egyaránt segítséget nyújtunk nekik.

Jézus mások szolgálatában töltötte életét. Meggyógyította őket betegségeikből: megáldotta a vakot, hogy lásson, a süketet, hogy halljon és a bénát, hogy járjon. Egyszer késő estig gyógyította a betegeket, és az emberek megéheztek. Ahelyett, hogy elküldte volna őket, megáldott öt kenyeret és két halat, melyekből csodálatos módon jóllakatott ötezer embert. (Lásd Máté 14:14–21.) Jézus azt tanította, hogy ha éhes, fázó, mezítelen vagy magányos embert látunk, akkor minden tőlünk telhető módon segítenünk kell rajta. Amikor másokon segítünk, azzal az Urat szolgáljuk. (Lásd Máté 25:35–46.)

Jézus teljes szívéből szeretett mindenkit. Gyakran olyannyira eltelt sajnálattal, hogy könnyeket hullatott. Szerette a kisgyermekeket, az időseket és azokat az egyszerű, alázatos embereket, akik hittek Benne. Szerette azokat, akik bűnt követtek el, és könyörülettel a szívében arra tanította őket, hogy bánják meg bűneiket, és keresztelkedjenek meg. Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6).

Jézus azokat is szerette, akik bűnt követtek el ellene, és bűneiket nem bánták meg. Élete végén, miközben a kereszten függött, az Atyához imádkozott azokért a katonákért, akik megfeszítették: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” (Lukács 23:34). Azt tanította: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket” (János 15:12).

• Milyen módokon mutathatjuk ki az Úr iránti szeretetünket?

• Miért szervezte meg a Szabadító az egyházát, és miért rendelt el apostolokat?

Jézus azt akarta, hogy evangéliumát a föld minden részén tanítsák az embereknek, ezért kiválasztott tizenkét apostolt, hogy tegyenek bizonyságot Róla. Ők lettek egyházának legelső vezetői. Felhatalmazást kaptak arra, hogy az Ő nevében cselekedjenek, és elvégezzék azt a munkát, melyet láttak, hogy Ő is végzett. Azok, akik felhatalmazást kaptak tőlük, szintén taníthattak, keresztelhettek, és elvégezhettek más szertartásokat is az Ő nevében. Halála után is munkálkodtak egészen addig, amíg az emberek olyan gonosszá nem váltak, hogy megölték az apostolokat.

• E rész tanulmányozása közben szakíts időt arra, hogy eltűnődj az engesztelés eseményein!

Halandó szolgálatának végén Jézus felkészült, hogy meghozza a végső áldozatot az emberiség összes bűnéért. Halálra ítélték, mert bizonyságot tett az embereknek, hogy Ő Isten Fia.

A keresztre feszítése előtti éjszakán elment a Gecsemáné kertjébe. Hamarosan mélységes fájdalom súlya nehezedett rá olyannyira, hogy imája közben könnyekre fakadt. Egy utolsó napi apostol, Orson F. Whitney előtt látomásban feltárult a Szabadító szenvedésének nagysága. A Szabadító könnyei láttán feltörő érzéseit később így írta le: „Annyira megindított a látvány, hogy már a puszta együttérzéstől sírva fakadtam. Megesett Rajta a szívem; teljes lelkemmel szerettem Őt, és mindennél jobban vágytam arra, hogy Vele lehessek” (“The Divinity of Jesus Christ” Improvement Era, Jan. 1926, 224–25; lásd még Ensign, Dec. 2003, 10). Jézus „egy kissé előre menve, arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te” (Máté 26:39).

Egy újkori kinyilatkoztatásban a Szabadító leírta szenvedésnek nagyságát. Azt mondta, hogy „én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem” (T&Sz 19:18). A „test szerint” szenvedett, magára véve fájdalmainkat, betegségeinket, gyengeségeinket és bűneinket (lásd Alma 7:10–13). Halandó ember képtelen felfogni, mily hatalmas volt ez a teher. Senki sem tudta volna elviselni a test és a lélek ilyen gyötrelmét. „…mindenek alá le is ereszkedett, …hogy ő mindenben és mindenen keresztül ott lehessen, az igazság világossága” (T&Sz 88:6).

Ezzel azonban még nem értek véget szenvedései. Másnap Jézust megverték, megalázták és leköpdösték. Rákényszerítették, hogy cipelje saját keresztjét, amelyre ráfektették, majd hozzászegezték. Az ember által valaha kigondolt egyik legkegyetlenebb módszerrel kínozták meg. A kereszten átélt szenvedések során, haláltusája közben így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Márk 15:34). Jézus legkeservesebb órájában az Atya visszahúzódott Tőle, hogy Jézus bevégezhesse fájdalmas gyötrelmét, melyet az emberiség bűneiért való büntetésként szenvedett el, és győzelmet arasson a bűn és a halál erői felett (lásd James E. Talmage, Jesus the Christ, 3rd ed. [1916], 660–61).

Amikor a Szabadító felismerte, hogy az Atya elfogadta áldozatát, így kiáltott fel: „Elvégeztetett” (János 19:30). „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet” (Lukács 23:46). Lehajtotta fejét, és önként kiadta lelkét. A Szabadító meghalt. Ekkor heves földrengés támadt.

Néhány barátja egy sírkamrába helyezte a Szabadító testét, ahol harmadnapig feküdt. Ez idő alatt Jézus lelke eltávozott, és megszervezte a misszionáriusi munkát a többi lélek között, akik oly nagyon vágyakoztak már evangéliumára (lásd 1 Péter 3:18–20; T&Sz 138). Harmadnapon, vasárnap, lelke visszatért testébe, és újra felvette azt. Ő volt az első, aki legyőzte a halált. A prófécia beteljesedett, miszerint „fel kell támadnia a halálból” (János 20:9).

Röviddel feltámadása után a Szabadító megjelent a nefitáknak, és megalapította egyházát az amerikai kontinensen. Tanította az embereket, és megáldotta őket. Ezen események megindító beszámolóját a 3 Nefi 11–28-ban találhatjuk.

Jézus azt tanította: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek” (János 15:13–14). Készségesen és alázatosan alávetette magát a fájdalomnak a Gecsemáné kertjében és a szenvedésnek a kereszten, hogy mi részesülhessünk a szabadulás tervének áldásaiban. Ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat, Hozzá kell jönnünk, meg kell bánnunk bűneinket, és teljes szívünkből szeretnünk kell Őt. Így szólt:

„…és ez az evangélium, amit megadtam nektek – hogy eljöttem a világra, hogy Atyám akaratát tegyem, mert az én Atyám küldött engem.

És Atyám azért küldött el engem, hogy felemeltethessem a keresztre; és miután felemeltettem a keresztre, hogy minden embert magamhoz vonzhassak […], hogy cselekedeteik szerint megítéltethessenek.

…mert azokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek […]

Milyen embereknek kell hát lennetek? Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:13–15, 21, 27; kiemelés hozzáadva).

• Milyen érzéseid vannak, amikor a Szabadító érted hozott áldozatára gondolsz?

• 2 Nefi 25:12 (az Atya Egyszülöttje a testben)

• Mózes 6:57 (Jézus Krisztust az Egyszülöttnek nevezik)

• Máté, Márk, Lukács, János (Jézus Krisztus élete és tanításai)

• Máté 10:1–8; Lukács 9:1–2 (az apostolokat hatalommal és felhatalmazással rendelik el)

• Máté 26–28; Márk 14–16; Lukács 22–24; János 18–20 (Jézus a kertben; elárulása, keresztre feszítése és feltámadása)

• Az élő Krisztus: Az apostolok bizonysága. Liahóna, 2000. ápr. 2–3.