Az evangélium megosztása

Azáltal őrizzük meg bizonyságunkat, hogy aszerint élünk, imádkozunk és aktívak vagyunk az egyházban, és betartjuk Isten parancsolatait. Akkor kerül sor arra, hogy velünk lesz az utat mutató Szellem, az egyik legbecsesebb tulajdon, amivel egyháztag rendelkezhet.

Ezzel a bizonysággal mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy tudatában legyünk kötelességünknek, mely szerint mindig tanúbizonyságot kell tennünk az Úr isteni küldetéséről, ahol arra lehetőségünk van. Ha figyelmet fordítunk erre, akkor napról napra, óráról órára, bárhol legyünk is, sok lehetőség nyílik az evangélium tanítására. Ha ezért élünk, ha felkészülünk rá és keressük, akkor az utat mutató Szellem képessé tesz majd minket a tanításra. Ne felejtsük el, az evangélium tanításában a szavak csak szavak maradnak, ha nem kíséri őket az Úr Szelleme!

Feladatunk az, hogy a világnak elvigyük az igazság üzenetét, és megmutassuk a világnak, hogy Jézus Krisztus evangéliumának tanításaiban rejlik minden olyan probléma megoldása, amely az emberiséget sújtja.³

Minden lehetőséget meg kell ragadnunk arra, hogy az evangéliumot megismertessük másokkal – inaktív egyháztag ismerőseinkkel, nem egyháztag barátainkkal az iskolában, a katonai szolgálatban és az üzleti életben, valamint szomszédainkkal és barátainkkal.

Az Úr a következő kinyilatkoztatást adta a prófétának: „Mert sokan vannak még a földön minden vallásban, pártban és közösségben, akiket elvakít azoknak az alattomos ravaszsága, akik lesben állnak, és arra várnak, hogy megcsalják őket; és sokan csak azért maradnak távol az igazságtól, mert nem tudják, hogy hol találják meg azt” (T&Sz 123:12).⁴

Az őszinte szívű ember mindennél szívesebben fogadja annak az igaz hírnöknek a hangját, aki Jézus Krisztus evangéliumát hirdeti.⁵

Emlékeztek rá, [elder Charles A. Callis] mesélt nekünk egy olyan alkalomról, amikor felment Montanába, hogy meglátogasson egy férfit, aki Írországban szolgált missziót. Miután felkereste ezt a férfit, aki akkor már nagyon idős volt, bemutatkozott és megkérdezte: „Ön az a misszionárius, aki évekkel ezelőtt Írországban szolgált?” A férfi pedig igennel válaszolt. „És – kérdezte – ön az a férfi, aki a misszióban búcsúbeszédét mondva kijelentette, hogy úgy gondolja, kudarcot vallott az ott töltött több mint három év alatt, mert csak egy kis, koszos ír gyereket tudott megkeresztelni? Ezt ön mondta?” „Igen, emlékszem rá, hogy ezt mondtam.” Callis testvér erre azt mondta: „Hát, szeretnék bemutatkozni. Charles A. Callis vagyok, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Tizenkét Apostolának Tanácsából. Én vagyok az a kis koszos ír kölyök, akit megkeresztelt, amikor misszionárius volt Írországban.” Egy lélek, akiből Isten egyházának és királyságának apostola lett.⁶

Senki nem nyújtja ki segítő kezét anélkül, hogy ne nyerne jogot kiérdemelt üdvözülésére azért, mert hajlandó volt másoknak segíteni. Nos, ne felejtsétek el, hogy mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, legyünk bár jelenleg az egyház tagjai vagy nem. Atyánk gyermekei közül ezen többiek azok, akikkel nagyon is foglalkoznunk kell. Ők is éppen olyan becsesek az Ő szemében, mint azok, akik már tagjai az egyháznak. Ha bármelyikünk is hozzálát annak feladatához, hogy másokat is behozzon a nyájba, akkor üdvözülést hoz a saját lelkének, mondja az Úr (lásd T&Sz 4:4).⁷

Annak lényege, amit mi kereszténységnek nevezünk, János evangéliuma írójának a feljegyzéseiben található, ahol idézi a Mester saját isteni küldetésére vonatkozó tanúbizonyságát, hogy Ő a világ Üdvözitője. Ezek az Ő szavai:

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16).

Erről mondatott, hogy ez a legnemesebb szolgálat, amit itt a halandó életben nyújthatunk, a hajlandóság saját magunk mások jólétéért történő feláldozására. Maga Joseph Smith próféta magyarázta el az áldozathozatal és a szolgálat helyét az élet megszentelő folyamatában:

„Annak a vallásnak, amely nem követeli meg mindennek feláldozását, soha nem lesz elegendő hatalma az élethez és az üdvözüléshez szükséges hit megteremtéséhez.

Isten csakis ezen áldozathozatal által rendelte el, hogy az emberek élvezhessék az örök életet” [Lectures on Faith (1985), 69. o.].

Ha képesek vagyunk magunkra és életünkre vonatkoztatni azt a tantételt, amely által magunkévá tehetjük ezt a becses ajándékot, akkor valóban bölcsek vagyunk. Benjámin király volt az, aki utolsó beszédében a következőkre tanította népét:

„hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok” (Móziás 2:17).

Tehát ha adunk, azzal szeretetünket fejezzük ki, és ha valóban magunkat adjuk, akkor az annak bizonyítéka, hogy állandó szeretet lakozik abban, aki ily módon kész adni.

Joseph Smith próféta annyira szerette az igazságot, amit Isten kinyilatkoztatott neki, hogy minden földi vagyonát hajlandó volt feláldozni, még életét sem kímélve azért, hogy tanúbizonyságot tehessen, és azt meghallhassák a föld nemzetei.

Néhány hónappal ezelőtt ellátogattam egy cövekbe, és megkértek, hogy készítsek interjút néhány fiatal férfival, akik misszióba készülnek. A cövekelnök elmondta, hogy az egyik fiatal férfi hosszú kórházi ápolás után most épült fel egy súlyos harctéri idegsokkból, amit katonai szolgálata során kapott. Amikor az interjú során szemközt ültem ezzel a fiatal férfival, megkérdeztem tőle: „Miért akarsz elmenni erre a misszióra?”

Jó néhány pillanatig gondolataiba merülve ült, majd így válaszolt: „Akkor voltam először távol otthonról, amikor elmentem katonának. Furcsának találtam az állapotokat. Mindenhol kísértés vett körül, és bűnre csábítás. Erőre volt szükségem, ami távol tart a bűntől, így hát Mennyei Atyámhoz fordultam, és hittel azért imádkoztam hozzá, hogy adjon nekem erőt, és ellenállhassak a gonosznak. Isten meghallgatta az imámat és megadta nekem ezt az erőt. Miután vége volt a kiképzésnek és a bevetési területhez közeledtünk, hallottuk a fegyverek ropogását, amelyek az állandóan bekövetkező halál üzenetét jelezték. Féltem és minden porcikám remegett. Bátorságért imádkoztam Istenhez, és ő bátorságot adott nekem. Olyan békesség lett úrrá rajtam, amiben azelőtt soha nem volt részem. Az előre küldött felfedező feladatát osztották rám, ami azt jelentette, hogy a harcoló seregek előtt jártam, és időnként majdnem teljesen körülvett az ellenség. Tudtam, hogy csak egyetlen olyan hatalom van a földön, amely megmenthet engem, és imádkoztam ehhez a hatalomhoz, hogy védelmezzen engem, hogy mentse meg az életemet. Isten meghallgatta az imámat és segített visszatérni a társaimhoz.”

Aztán azt mondta: „Lee elnök, mindezen dolgokért hálás lehetek. Ehhez képest semmiség az, amit megtehetek, hogy most Jézus Krisztus küldötteként elmegyek és megtanítom az emberiségnek azokat az áldásokat, amelyekben gyermekként részesültem otthon.”

Amikor a hit ilyen megnyilvánulását tapasztaltam ennél a fiatal férfinál, összevetettem azt azokkal, akiktől azt hallottam, hogy úgy gondolják: a misszióba menetel képzést nyújt nekik, világot látnak majd, és olyan értékes tapasztalatokat gyűjtenek, amelyek személyesen hasznukra válnak majd.

A személyes előnyök önző keresése nem az igazság tanításaiból ered, hanem inkább annak tanításaiból, aki az igazság ellensége.

Soha nem boldog az olyan ember, aki személyes haszonra és személyes előnyökre vágyik, mert mindig ott lesznek előtte az élet egyre táguló látóhatárai, amelyek mindig is csúfot űznek a birtoklásra és győzelemre törő próbálkozásokból. Az a boldog ember, aki önzetlenül szolgál.⁸

Misszionáriusi munkánkban látjuk azon fiatal férfiak és fiatal nők pompás látványát, akik elmennek … a föld minden szegletébe, hogy önzetlen szolgálatuk által mindig és mindenhol tanúiként álljanak az egyházon nyugvó isteni felelősségnek, amely szerint tanítanunk kell az evangéliumot.⁹

Alma … és Móziás fiai misszióba mentek, és hatalmas misszionáriusi szolgálatot végeztek. Alma látta testvéreit, Móziás fiait, amint azok útban voltak Zarahemla földje felé.

„Móziásnak ezek a fiai Almával voltak akkor, amikor az angyal először jelent meg neki; ezért Alma igen megörült, amikor testvéreit meglátta. És örömét még az is növelte, hogy még mindig testvérei voltak az Úrban, sőt az igazságról való meggyőződésük megszilárdult, mert jó felfogású emberek voltak és szorgalmasan kutatták a szentírásokat, hogy isten igéjét megismerjék.

De ez még nem minden, mert olyan sokat imádkoztak és böjtöltek, hogy jövendőmondó lélek és kinyilatkoztató lélek is lakott bennük, és ezért, amikor tanítottak, az isteni felhatalmazás erejével tanítottak” (Alma 17:2–3).

Nos, értitek azt a sémát, aminek alapján Isten hatalmával és felhatalmazásával taníthatunk? Erősödjünk meg az igazság ismeretében, legyünk jó felfogású emberek, kutassuk szorgalmasan a szentírásokat, hogy ismerhessük Isten szavát! De ez még nem minden. Imádkoznunk kell, böjtölnünk kell, meg kell szereznünk a prófétálás szellemét; és miután mindezt megtettük, Isten hatalmával és felhatalmazásával taníthatunk.¹⁰

Az Úr azt mondta: „És megparancsolom nektek, hogy tanítsátok egymásnak [Isten] országának tanait”, majd hozzátette: „Szorgalmasan tanítsatok, és veletek lesz az én kegyelmem” (T&Sz 88:77–78). Megpróbáltam meghatározni a „szorgalmasan” és a „kegyelmem” szavakat. A szorgalmasan a szótár szerint azt jelenti, „kitartó figyelemmel, gondos odafigyeléssel végezve”, amely ellentéte a lustaságnak, a nemtörődömségnek és az érdektelenségnek.

Szerintem a „kegyelem” szó meghatározása benne rejlik a Tanok és szövetségek negyedik részében, ahol az Úr a következő ígéretet adja azoknak, akik buzgón részt vesznek a misszionáriusi munkában: „… aki erőteljesen hozzálát sarlójával, az tartalékot gyűjt, hogy [el] ne vesszen, és lelkének üdvösséget nyerjen” (T&Sz 4:4). Az Úr engesztelő hatalmának üdvözítő „kegyelme” azokra is kiterjed, akik rendelkezésre bocsátják az evangélium üdvözítő szertartásait, és azokra is, akik azokban részesülnek.¹¹

És végül, van még egy dolog, ami éppen olyan fontosnak tűnik, mint minden más, vagy talán még fontosabbnak:

„A Szellem hivő imádság révén adatik nektek; ha azonban nem kapjátok meg a Szellemet, akkor nem taníthattok!” (T&Sz 42:14).

Nos, megadhatjuk nektek az eszközöket ebben a misszionáriusi tervben az evangélium bemutatásához és tanulmányozásához, ez mind rendelkezésetekre áll. De ha a misszionárius nem szenteli magát buzgó imádságnak, akkor soha nem lesz vele a Szellem, ami által az evangéliumot hirdetheti. Erre gondolt Nefi, [amikor] azt mondta:

„Én, Nefi nem tudom mindazt leírni, amit népemnek tanítottak, mert nem tudok olyan jól írni, mint beszélni; amikor ugyanis az ember a Szentlélek ereje által beszél, akkor azt a Szentlélek [elviszi azt az emberek gyermekeinek szívéhez]” (2 Nefi 33:1).

Amikor veletek van a Szellem, és hallgattok a tisztánlátás szellemére, az irányít titeket és az van rátok hatással – és ez mindenkinek jogában áll, akit elhívtak az Ő szolgálatára –, akkor megismerhetitek a Szentlélek hatalmát, az utat mutathat nektek, és szavaitokat kísérheti. Enélkül senki nem lesz hatékony tanítója Jézus Krisztus evangéliumának.¹²

A világon a legjobb mód arra, hogy az emberekben érdeklődést keltsünk az evangélium iránt az, hogy azon ideálok és normák szerint élünk, amit elvárunk azoktól, akik egyháztagnak vallják magukat. Ez az első olyan dolog, amely megérinti az idegen szívét. Hogyan viselkedjünk egyháztagokként mi, akik egyháztagoknak valljuk magunkat?

Egyetlen olyan férfi vagy nő sem képes az evangélium tanítására, ha nem él a szerint. Az első olyan cselekedet, amellyel misszionáriussá teszitek magatokat az, ha az általatok tanított tantételek szerint éltek. Gondoltátok már valaha is úgy, hogy a bűnös igen jó tanára lenne a bűnbánatnak? Gondoltátok már valaha is, hogy valaki nagyon hatékony tanára lehetne a sabbat nap megszentelésének úgy, hogy ő maga nem szenteli meg a sabbat napját? Szerintetek meg tudjátok tanítani az evangélium bármelyik tantételét úgy, hogy nem hisztek benne eléggé ahhoz, hogy saját életetekben alkalmazzátok azt?¹³

Jézus [azt mondta]: „Tartsátok fel világosságotokat, hogy az egész világnak világítsatok. És én vagyok az a világosság, amit fel kell tartanotok, vagyis az, amit engem cselekedni láttatok. íme, tudjátok, hogy az Atyához imádkoztam, mindannyian tanúi voltatok” (3 Nefi 18:24). Az a feladatunk, hogy „feltartsuk” a világ előtt azt, amit Jézus az emberért tett: a kiengesztelést, az általa mutatott példát, valamint azokat a tanításokat, amelyeket személyesen, illetve ősi és mai prófétáin keresztül adott nekünk. A Mester azt is tanácsolta nekünk: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5:16).

Szinte lehetetlen túlbecsülni a példa erejét azokban a vezetési helyzetekben, amelyek során emberi viselkedésen próbálunk javítani – legyen szó arról, hogy a szülők meg is mutatják és el is mondják gyermekeiknek a templom házasság értékét, vagy visszatért misszionáriusról, aki tündököl azon változások és érettség miatt, amit az evangéliumnak köszönhet.¹⁴

„Ti vagytok a világ világossága. … hegyen épített város” (lásd Máté 5:14). Ez mit jelent?

Az egyházi körökben mozgó, katonai szolgálatot teljesítő, társasági életet élő vagy üzleti körökben forgó utolsó napi szentek egyikére sem tekintenek csupán úgy, mint egyénre; inkább mint a ma látható egyházra. Valaki azt mondta: „Figyelj oda, mit teszel, mert lehet, hogy te vagy az egyház egyetlen olyan alapvető műve, amit bizonyos emberek valaha is elolvasnak!” Az Úr itt arra figyelmeztet minket, hogy az egyházi élet normájának láthatóan magasabbnak kell lennie a világi élet normájánál.¹⁵

Nemrég [1954-ben] Koreában voltam, Szöulban, és az egyik legjobb ember, aki abban az országban található, Dr. Ho Jik Kim. Tanácsadója a koreai kormánynak. Vezető az ottani egyik oktatási intézményben, és mostanra már harmincnégy megtértet gyűjtött maga köré, akik közül sokan igen képzettek. Úgy két órán keresztül beszélgettünk vele, megpróbálva megalkotni egy olyan alapot, amely kezdetét jelentheti Korea földjén a misszionáriusi tevékenységeknek. Mesélt nekünk a megtéréséről. „Akkor kezdtem el vonzódni az egyházhoz – mesélte –, amikor meghívtak két utolsó napi szent otthonába, akik a Cornell Egyetem tanári karából voltak ott látogatóban. Az volt rám legnagyobb hatással, ahogyan otthonukban éltek. Soha nem voltam azelőtt olyan otthonokban, ahol ilyen kedves kapcsolat állt volna fenn férj és feleség, apa, anya és gyermekek között. Láttam, amint családként együtt imádkoznak. Annyira nagy hatást tett rám ez, hogy elkezdtem kérdezősködni a vallásukról. És egy este, miután sokáig tanultam, és meggyőződtem annak kívánatosságáról, hogy ilyen társaságba tartozzak, tudtam, hogy először bizonyságot kell nyernem. Térdre ereszkedtem, majdnem egész éjjel imádkoztam, és bizonyságot kaptam e munka isteni voltáról.” De ne felejtsétek el, mindez ott kezdődött, hogy kiváló példát mutatott egy család, amely olyan életet élt otthon, amilyet az evangélium az igazi utolsó napi szentektől elvár!¹⁶