Az Úr módján történő gondoskodás

A Tanok és szövetségek 104. részében … található meg néhány szóban a jóléti program általam ismert legvilágosabb meghatározása. Nos, figyeljetek oda, mit mond az Úr:

„Én, az Úr, feszítettem ki az eget és teremtettem a földet két kezem munkájával; és minden az enyém, ami [azon] van. És szándékom, hogy gondoskodjam szentjeimről.”

Hallottátok, mit mondott az Úr?

„Szándékom, hogy gondoskodjam szentjeimről, mert minden az enyém. De szükséges, hogy minden a magam módján történjen.”

„És íme, én, az Úr, azt határoztam, hogy [így] történjen a gondoskodás szentjeimről.”

Nos, figyeljétek meg a következő kijelentés jelentőségét:

„A szegények felemeltessenek, a gazdagok pedig lejjebb kerüljenek.”

Nos, ez a terv. … Az Úr pedig így folytatja:

„Mert a földön nagy a bőség, [minden] van elegendő, sőt felesleg is. Én teremtettem mindent, és megengedtem az embereknek, hogy saját választásuk szerint cselekedjenek. Aki tehát elvesz a bőségből, amit én teremtettem és evangéliumom törvénye szerint nem ad az ő részéből a szegényeknek és nélkülözőknek, az a gonoszok között, a pokolban kínlódva fogja magát találni” (T&Sz 104:14–18).

Nos, mit ért az Úr e kifejezés alatt? Az Ő módja az, „hogy a szegények felemeltessenek, a gazdagok pedig lejjebb kerüljenek.”

A „felemeltessenek” a szótári meghatározás értelmében, és biztos vagyok benne, hogy az Úr is azt akarja itt sugallni, azt jelenti: „büszkén és örömmel sikerrel járjanak”. Így kell felemelnünk a szegényeket, „büszkén és örömmel, hogy sikerrel járjanak”. És hogyan kell megtennünk ezt? A gazdagok lejjebb kerülésével.

Nos, ne értsétek félre a „gazdag” szót. Ez nem mindig olyan emberre utal, akinek sok pénze van. Lehet, hogy valaki szegény pénz tekintetében, de gazdag a szakmai tudás terén. Lehet, hogy ítélőképesség terén gazdag. Lehet, hogy a jó példa terén gazdag. Lehet, hogy ragyogó optimizmusban, és még sok olyan tulajdonságban gazdag, amire szükség van. És amikor a papsági kvórum tagjai öszszefognak, általában megtaláljuk mindazon ritka tulajdonságokat, amelyek a szűkölködők és nyomorgók felemeléséhez kellenek, hogy büszkén és örömmel járjanak sikerrel. Ennél tökéletesebben nem is működhet az Úr terve.

Nos, tartsátok észben ezt a további gondolatot: az Úr ismételten elmondta nekünk, hogy minden művének lelki célja van. Emlékeztek rá, mit mondott a Tanok és szövetségek huszonkilencedik részében?

„Bizony, mondom nektek tehát: nálam minden szellemi, és én sohasem adtam nektek mulandó törvényt; sem egyes embereknek, sem az egész emberiségnek, sem pedig Ádám atyátoknak, akit én teremtettem” (T&Sz 29:34).

Vajon minden tetteteket egyedül az adott egyén dicsőségére irányuló tekintettel végzitek, hogy végül lelki lénye legyőzze a fizikait? Az Úrnak ebben az életben kizárólag az a célja, hogy segítsen nekünk és utat mutasson, hogy életünk végén készen álljunk a celesztiális örökségre. Nem erről van szó? Képesek vagytok minden odaadott kosár ételt, minden általatok nyújtott szolgálatot ennek a hatalmas célnak az észben tartásával adni? Vajon így kell tennünk ahhoz, hogy segítsünk testvérünknek a fokozottabb előrehaladásban és abban, hogy övé lehessen celesztiális öröksége? Az Úr ezt a célt tűzi ki.²

A jóléti program hatalmas jelentőséggel bír az Úr munkájában. Mielőtt magasabb szférába emelhetnénk a gondolkodásmódjukat, ki kell elégítenünk [az emberek] fizikai szükségleteit, és meg kell ízleltetnünk velük azt a fajta üdvözülést, aminek elnyeréséhez nem kell meghalniuk. Ebben rejlik az Úr jóléti programjának célja, amely a kezdetektől fogva minden sáfárságban jelen volt az Ő egyházában. A jóléti program nem 1936-ban kezdődött, hanem akkor, amikor az Úr elkezdett gondot viselni népére ezen a földön.³

Amikor romokban áll az otthon, mert híján vannak az ételnek, a fedélnek, a ruhának és a fűtőanyagnak, … akkor első teendőnk a biztonságérzet, egyfajta anyagi jólét kialakítása, mielőtt elkezdhetnénk abba a szférába emelni a családot, ahol elültethetjük bennük a hitet. Ez a kezdet, ám ha tettünk célját – ami a hit erősítése – nem tartjuk szem előtt, akkor kudarcot vall a pusztán anyagi segítségnyújtás. Meg kell értenünk azt, hogy ha anélkül próbáljuk meg erősíteni a hitet, hogy először megtöltenénk a bendőjüket és meggyőződnénk arról, hogy mindenki megfelelőképpen fel van ruházva, el van szállásolva és ott elég meleg van, akkor lehet, hogy kudarcot vallunk a hit erősítése terén.⁴

Gyakran elismételtük már azt a kijelentést, amelyet [Heber J.] Grant elnöktől hallottunk ennek a [jóléti] programnak a beindításakor. Ezek az ő szavai:

„Elsődleges célunk egy olyan rendszer lehetőségeink szerinti felállítása volt, amely elűzi a semmittevés átkát, megszabadít az alamizsna gonosz velejáróitól, és újra megvalósítja népünk között a függetlenséget, az iparkodást, a takarékosságot és az önbecsülést. Az egyháznak az a célja, hogy segítsen az embereknek saját maguk megsegítésében. A munkát vissza kell helyezni trónjára, egyháztagságunk és életünk uralkodó tantételeként!” [Conference Report, 1936. október, 3. o.]

Az Első Elnökség kérésére elder Melvin J. Ballard társaságában egyházszerte mindenhová elutaztam a jóléti program első időszakában, hogy a helyi egyházi vezetőkkel megbeszéljük a kezdés szükséges részleteit. Elder Ballardnak volt három kedvenc szentírásrésze, amiket gyakran idézett az embereknek. Az egyik, általa gyakran ismételt kijelentés a következő volt: „Gondoskodnunk kell a mieinkről, mert az Úr elmondása szerint ezt meg kell tennünk azért, hogy , … az egyház függetlenül lehessen minden más teremtmény felett a celesztiális világ alatt’ (T&Sz 78:14).”

A Tanok és szövetségek száztizenötödik részéből [is idézett]: „Bizony, mondom nektek, mindnyájatoknak: Keljetek fel! Világítsatok! Tündököljetek! Legyetek zászló a népek számára!” [és azt tanította, hogy] ez az a nap, amikor az Úr megmutatja hatalmát népe érdekében. (T&Sz 115:5). Majd ismét a száznegyedik részt idézve:

„Aki tehát elvesz a bőségből, amit én teremtettem és evangéliumom törvénye szerint nem ad az ő részéből a szegényeknek és nélkülözőknek, az a gonoszok között, a pokolban kínlódva fogja magát találni” (T&Sz 104:18).

Azért olvasom fel nektek ezeket az idézeteket, hogy emlékeztesselek titeket az alapkövekre, amelyeken az egyház jóléti munkája nyugszik.⁵

Milyen források vagy eszközök állnak az egyház rendelkezésére, amelyek segíthetnek az egyéni jóléti problémák megoldásakor? Hogyan látunk hozzá a megoldáshoz? Tegyük fel, hogy most felteszem nektek ezt a kérdést. Tegyük fel, hogy ma este egy családapa telefonhívást kap a munkahelyén, mely azt a szomorú hírt közli vele, hogy kisfiát elütötte egy autó, és életveszélyes sérülésekkel kórházba szállították. A családnak nagyon kevés a bevétele, éppen csak arra elég, hogy élelmet és alapvető dolgokat vegyen a család. Most a család rögtön szembenéz egy orvosi számlával, egy kórházi számlával – hogyan kezelnétek ezt?

Attól félek, ha feltenném nektek ezt a kérdést, és már most válaszolnotok kellene rá, akkor a legtöbben közületek azt mondanák: „Hát, a böjti felajánlások pénzalapjához fordulnánk”. Ám a jóléti program nem így kezdődik, és mi itt követjük el a hibát. Először is, magával az egyénnel kezdjük. Addig nem megyünk tovább, amíg nem segítettünk az egyénnek abban, hogy minden tőle telhetőt megtegyen saját problémája megoldásáért. Nos, az érzékenység és érzelmi szimpátiánk talán más következtetésekre juttat, ám ez az első, aztán pedig kitágítjuk a kört az adott család közvetlen rokonságára. Veszítünk a családi szolidaritásból, a családi egységből eredő erőből, ha nem adjuk meg a lehetőséget és nem segítünk annak kidolgozásában, ahogyan a bajba jutott család közvetlen hozzátartozói övéik segítségére siethetnének.

A következő lépés aztán az, hogy azonnali szükségletek kielégítése végett a tárházhoz fordulunk. Az általam előbb említett otthon esetében szeretném, ha meglátnátok annak előnyeit, ha a családot ellátjuk pár hónapra szükséges ruházattal, étellel, ágyneművel, tüzelőanyaggal, hogy mentesítsük őket azon készpénz kifizetésétől, amit ezek elvinnének, és azt a pénzt a sürgős kórházi számla kifizetésére költhessék. Ez jobb annál, mintha egyszerűen vennénk a böjti felajánlásokat és odaadnánk nekik a pénzt.

Nos, a tárházból beszerezhető dolgok után a következő dolog természetesen az, hogy javasoljuk a püspöknek a böjti felajánlás pénzalapjának felhasználását. Erről tudja, hogy először az használandó fel, amiről saját erőfeszítései és vezetői erőfeszítései folytán gondoskodott. Ezért a böjti felajánlások begyűjtése, a böjti felajánlások összegének növelése, valamint a böjt törvényének tanítása a jóléti terv egyik legfontosabb része.

Most pedig mindezek után eljutottunk problémáink rehabilitációs oldalához. Itt a Segítőegylet és a papsági kvórumok játsszák a fő szerepet. Nos, milyen szerepet játszik a Segítőegylet egy rehabilitációs programban? Az első, amit megtesztek a bajban lévő család otthonának meglátogatásakor, az otthoni körülmények felmérése a püspök kérése szerint.

Elmentek, felméritek a helyzetet, megnézitek a körülményeket, ha szükséges, akkor kitöltötök egy rendelést a tárháznak, majd jelentést tesztek püspökötöknek a család szükségleteiről, hogy a tárházi rendelést jóváhagyja és sort kerítsen annak megvalósítására, vagy ha arra van szükség, akkor a rendelkezésére álló pénzalapokból adjon. Második lépésként meggyőződtök arról, hogy valaki felméri az otthon igazgatásának problémáit, és elindul egy olyan képzési folyamat, amely segít a jelenlévő rossz dolgok meggyógyításában. Készen kell állnotok otthoni vészhelyzetek, betegség, haláleset és egyéb hasonló körülményék kezelésére, amelyek igénylik a nőtestvérek azon együttérzését, amelynek kifejezésre kell jutnia a Segítőegyletben. Aztán pedig nektek is mindig emelnetek kell a program e részében a hangulatot. Legyen a ti kezetek felemelő kéz, amely a vészhelyzet folyamán biztonságot ad a család helyzetének!⁶

Itt van az ideje annak, hogy a papság tagjai megismerjék a kvórumukat vagy csoportjukat! Minden kvórumnak ismernie kell a tagjait, valamint azok szükségleteit, fel kell kutatnia azokat, akik komoly adósságba keveredtek, és kedvesen javaslatot kell tennie arra, hogyan kerülhetnek ki abból. Soha nincs nagyobb szükség barátra, mint akkor, ha valakit nyomasztanak az ilyen körülmények. Itt az ideje annak, hogy élesebbé tegyük a látásukat és erőt adjunk nekik az előrehaladáshoz! Nemcsak azt kell megtanítanunk az embereknek, hogy jussanak ki az adósságból, hanem azt is, hogy kerüljék el azt.⁷

Elvárjuk az egyéntől, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, legyen szó egyetlen családot vagy az egész közösséget érintő vészhelyzetről. Elvárjuk a rokonságtól, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek, aztán pedig közbelép az egyház tárházának dolgaival, majd a böjti felajánlásokkal, hogy eleget tegyen azon szükségleteknek, amelyek a tárházból nem elégíthetők ki. Végül pedig a Segitőegylet és a papsági kvórumok segítenek a rehabilitációban.⁸

A következő öt lépést kell megtenni ahhoz, hogy önellátó legyen egy egyén vagy egy közösség:

Először: A lustaságnak nincs helye az egyházban!

Másodszor: Meg kell tanulnunk az önfeláldozás leckéjét!

Harmadszor: El kell sajátítanunk az együttélés és az együtt dolgozás művészetét!

Negyedszer: Tetteinkben is mutatkozzon meg a testvériség a papsági kvórumainkban!

Ötödször: Össze kell szednünk az ahhoz szükséges bátorságot, hogy saját magunk kezdeményezőkészségével szembenézzük a mindennapi problémákkal, és teljes mértékben kimerítsük a rendelkezésünkre álló vagy a helyi forrásokat, mielőtt másokat megkérnénk rá, hogy jöjjenek és segítsenek nekünk a probléma megoldásában!⁹

Ne felejtsétek el, hogy az egyházi jóléti programnak veletek kell kezdődnie, egyénileg és személyesen! Ez minden egyháztagra igaz. Takarékosnak kell lennetek és előrelátónak. Magatoknak kell cselekednetek, magatoknak kell részt vállalnotok, mielőtt a jóléti program működésbe léphetne a háztartásotokban.

Járjatok olyan úton, … amely biztosítja azt, hogy van étel a házatokban; és a szomszédaitoknak, a barátaitoknak is tanácsoljátok ezt, mert valaki elég bölcs volt hozzá, hogy lássa, erre szükség van és szükség lesz a jövőben, és ez a valaki már a múltban is népünk megmentője volt.

Ne legyünk balgák, és ne képzeljük azt, hogy mert ma még süt a nap, holnap nem lesznek felhők! Az Úr kinyilatkoztatás által elmondott nekünk néhány előttünk álló dolgot, és olyan időkben élünk, amikor közel van ezen próféciák beteljesedése. Meg vagyunk riadva, ám semmi olyan dolog nem történik ma, amit a próféták ne láttak volna előre.

Segítsen nekünk Isten házunk rendben tartásában, és abban, hogy azokon tartsunk a szemünket, akik ebben az egyházban elnökölnek, és kövessük az útmutatásaikat! Akkor nem fognak rossz útra téríteni bennünket.¹⁰

Mutassatok nekem egy népet, amely készen áll a kemény munkára, az adósság szolgaságának elkerülésére, valamint arra, hogy önzetlen szolgálattal egy nagyobb cél elérése érdekében együtt dolgozzon, és én mutatok nektek egy népet, aki a lehető legnagyobb biztonságot nyerte el az emberek és az anyagi dolgok világában.¹¹

Mindenhová lesújtanak a csapások. Az egyik legsúlyosabb csapásunk [egy földrengés] volt, lent a San Fernando-völgyben [Kaliforniában]. Aggódtunk, amikor napok teltek el, és nem tudtunk kapcsolatba lépni velük, mert a telefonvonalak túl voltak terhelve, és nem jutott el hozzánk annak híre, hogy van a népünk. Így hát kapcsolatba léptünk egy [papsági vezetővel] a földrengés területe mellett, és megkértük, tudja meg, mi a helyzet. Aztán jött a hír: „Jól vagyunk. Az élelmiszerkészleteinkhez fordultunk, amit félreraktunk. Volt elraktározott vizünk.” A rendes víz fertőzött volt, az emberek bajban és veszélyben voltak a víz fertőzöttsége miatt, de népünknek, akik hallgattak a tanácsra, volt elraktározott vize és élelmiszerkészlete, valamint más dolgai, amik átsegítették őket ezen az időszakon. Bár nem mindenkinek volt élelmiszerkészlete és vize, akik hallgattak a tanácsra és felkészültek, azok nem féltek, és csodálatosképpen összefogtak, hogy segítsenek egymáson.¹²