A feltámadás, a lélek horgonya

„A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének [az aszszonyok]. És a követ a sírról elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. És lön, hogy mikor ők e felett megdöbbenének, ímé két férfiú álla melléjük fényes öltözetben: És mikor ők megrémülvén a földre hajták orczájokat, azok mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített [Názáreti] Jézust keresitek.

Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr – a hová őt helyezék.

De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt. Emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt. Mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni. Ímé, megmondtam néktek.” (Lásd Lukács 24:1–7; Máté 28:5–7; Márk 16:5–7.)

Így jegyezték fel Máté, Márk és Lukács evangéliumának írói a világ történelmének legnagyszerűbb eseményét, az Úr Jézus Krisztusnak, az emberiség Üdvözitőjének szó szerinti feltámadását. Drámai módon megmutatkozott Isten testet öltött Fia isteni hatalmának legnagyobbika. A gyászoló Mártának testvére, Lázár halálakor azt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él” (János 11:25).

A gyilkos szándékú zsidóknak ennél is világosabban és jelentőségteljesebben jelentette ki isteni hatalmát. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és a kik hallják, élnek.

Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában:

És … [hogy ítéletet gyakorolhasson], mivelhogy [ő Istennek] Fia” (János 5:25–27).

Nem sokkal saját feltámadását követően megmutatkozott egy második, minden felett álló erő, amely képes feltámasztani a sírból, nemcsak Őt magát, hanem másokat is, „akik bár halottak valának, hittek Őbenne”. Máté így jegyzi le egyszerűen és nyíltan a hithűek testi halálból való csodálatos feltámadását: „És a sírok megnyilának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (Máté 27:52–53).

És nem ez volt a vége Isten e kiváló Fia megváltó hatalmának. A korokon át, minden sáfárságba eljut a szívderítő ígéret: „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Kor. 15:22), „a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (János 5:29). Az idő gyorsan halad afelé, hogy teljes mértékben beteljesedjen az Ő isteni küldetése.

Ha ezen izgalmas események teljes jelentőségét megértenék napjainkban, amikor a próféták jövendölése szerint a gonoszok a gonoszok megölésére készülnek, és „félelem száll meg minden embert” (T&Sz 63:33), akkor ez a tudat sok embert és nemzetet zavaró félelmet és aggodalmat elűzne. Igen, ha féljük az Istent, és tiszteljük a királyt (lásd 1 Péter 2:17), akkor jogot formálhatunk a Mester dicső ígéretére: „Ha kivetitek magatokból a féltékenységet és aggályoskodást, és megalázkodtok előttem, … akkor … látni fogtok engem” (T&Sz 67:10).²

Az életnek az volt a célja, hogy véghezvigye a halhatatlanságot és az örök életet (lásd Mózes 1:39). Nos, a halhatatlanság azt jelenti, hogy végül egy olyan testet kapunk, amely már nincs kitéve a halandóság fájdalmainak, már nem tárgya egy másik testi halálnak, már nem ábrándul ki, és mindezen korábbi dolgok elmúltak.³

Éreztétek már úgy, hogy lelkileg hatalmas csapást mér rátok egy vigasztalan gyász?

Hadd vezessek el titeket egy szent helyszínre, ahol olyan valaki áll, akinek úgy tűnt, mindene kicsúszik a kezéből, hogy érezzétek erejét ebben a szerencsétlen órában! A kereszt lábánál ott görnyedt egy csodaszép, középkorú anya figurája, aki szorosan sállal vonta be fejét és vállait. Felette kegyetlen kínokat szenvedett elsőszülött fia. Nagyon kis mértékben érhetjük csak meg, milyen mértékben szenvedett Mária anyai szíve. Most valóságosan szembenézett az idős Simeon szűkszavú jövendölésének jelentésével, aki apró gyermekként megáldva e fiát azt mondta: Jel lesz ő, „akinek sokan ellene mondanak; Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr”. (Lásd Lukács 2:34–35.)

Mi adott neki erőt e tragikus megpróbáltatás idején? Tudta, hogy valóban van lét e halandó élet után. Hisz nem beszélt-e ő angyallal, Isten hírnökével? Kétségtelenül hallotta fiának elárulása előtt mondott utolsó feljegyzett imáját, amelyet így írt le János: „És most – imádkozott – te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amelylyel bírtam te nálad a világ létele előtt” (János 17:5). Ez a szentté vált anya lehajtott fejjel hallotta Fiának utolsó imáját, amelyet megkínzott szája suttogott a keresztről: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet” (Lukács 23:46), így inspirálva őt beletörődéssel és annak bizonyságával, hogy hamarosan újra találkozik majd Vele és Istennel, az ő Mennyei Atyjával. A menny nincs messze attól, aki mély gyászban, de magabiztosan várja a feltámadás dicső napját.⁴

Biztos-e a viszontlátás és az, hogy aztán majd valóra válnak az álmaink? Így kiált fel minden anya gyásza, amikor csecsemő gyermekét átadja a halálnak. Ezt a kérdést suttogja el gyakran hallhatatlanul a beteg és az idős, amikor gyorsan pereg az élet homokórája. Milyen erőt és vigaszt kap az, aki ilyen körülmények között meghallja az Úr dicső ígéretét:

„Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, a kik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!” (Ésaiás 26:19).

Könnyebbé válik a halál nehéz keze, kilyukad a homályt adó lepel, és megenyhülnek a lüktető sebek, amint az Úr Jézus Krisztus kiengesztelése által a hit a halandó élet nyomorúságos próbatételei és bánatai fölé emel minket, szebb napokat és örömtelibb kilátást mutat, amint azt a kinyilatkoztatás mondja, amikor „Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel. 21:4). Ilyen hittel és megértéssel melyik gyászoló tud úgy énekelni, amint az megíratott: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? (1 Kor. 15:54–55).⁵

Ti is tudhatjátok, hogy Megváltótok él, ahogyan azt Jób tudta, amikor kísértést érzett arra, hogy „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (lásd Jób 2:9; 19:25), és azt is tudjátok, hogy ti is kinyithatjátok az ajtót, és behívhatjátok Őt, hogy veletek vacsorázzon. (Lásd Jelenések 3:20.) Lássátok meg magatokat is, egy napon feltámadt lényként, aki rokonságra formál jogot Ővele, aki életét adta azért, hogy még akkor is az örök élet gyümölcsei jutalmazzák a halandó emberek földi küszködéseit és tapasztalatszerzését, ha emberi mértékkel mérve az élet munkája kudarcot vallott.⁶

Tekintsük Péter példáját, [aki] … az elárulás éjszakáján háromszor megtagadta a Mestert! Hasonlítsuk össze ezt a félelem-szaggatta Pétert azzal a bátorsággal, amit nem sokkal ezt követően mutatott ugyanazon vallási bigottok előtt, akik nemrég még Jézus halálát követelték. Gyilkosoknak nyilvánította és bűnbánatra szólította őket, elszenvedte a bebörtönzést, később pedig félelem nélkül ment el, hogy ő maga is vértanúhalált haljon.

Mi változtatta meg őt? Személyes tanúja volt annak a változásnak, ami a keresztről levett, megtört, fájdalom sújtotta testtel történt, mielőtt megdicsőült, feltámadt testté vált volna. Az egyszerű és nyilvánvaló válasz az, hogy Péter a feltámadt Úr hatalmának megismerése folytán változott meg. Többé nem volt egyedül Galilea partjain, a börtönben vagy halálakor. Ura ott volt a közelében.⁷

Tudom, … mit jelent a magány mindent összetörő pusztítása, amely szerettünk hirtelen eltűnését követi. Az évek során sokszor kértek meg a gyászolók vigasztalására, és meg is próbáltam ezt, de míg nem kellett saját magamnak elismételnem azokat a dolgokat, amelyeket addig másoknak mondtam, addig nem éreztem meg azt, ami nem önthető szavakba, aminek a lélek legmélyéig kell hatolnia, mielőtt valaki igazi vigaszt nyújthatna. Ehhez látnod kell, amint egy részedet eltemetik a sírban. Látnod kell annak halálát, akit szeretsz, és fel kell tenned magadnak a kérdést: Hiszed azt, amit eddig másoknak tanítottál? Biztos vagy abban, hogy Isten él? Hiszel az Úr és Mester kiengesztelésében, hogy ő megnyitotta a feltámadás dicsőségesebb életre nyíló ajtaját? Időnként, amikor csupaszon, teljesen egyedül állunk, akkor kell mélyen gyökerezni a bizonyságunknak ahhoz, hogy ne omoljunk össze és ne bukjunk el.

Amint azt Jób felesége mondta: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (Lásd Jób 2:9.) Ám Jób szenvedése méltóságában olyan valamit juttatott kifejezésre, aminek megismétlése nélkül szerintem nem teljes a temetés. Azt mondta: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem[ben] látom meg az Istent. A kit magam látok meg magamnak …, nem más. Az én veséim megemésztettek én bennem” (Jób 19:25–27). Ti, akik ma itt vagytok, ha tudjátok, hogy lelketek annak isteni tanúbizonyságában horgonyzik, hogy Ő él, hogy az utolsó napon e földön áll majd, és ti szemtől szembe találkoztok vele, ha tudjátok, hogy a kősziklára építettétek a házatokat, akkor – a kockázatoktól, a felelősségektől és a tragédiáktól függetlenül – nem buktok el. Igen, áthaladtok a szerettetek elvesztése feletti bánat rémisztő élményén, de nem buktok el; végül még nagyobb hittel kerültök ki ebből, mint amilyennel azelőtt rendelkeztetek.⁸

Minél összetettebb az életünk és a világ helyzete, annál fontosabb számunkra az, hogy világosan lássuk Jézus Krisztus evangéliumának céljait és tantételeit. A vallásnak nem az a feladata, hogy minden kérdést megválaszoljon Istennek a világegyetem erköcsi kormányzatával kapcsolatban, hanem az, hogy hit által bátorságot adjon a továbbhaladáshoz olyan kérdések mellett, amelyekre jelenlegi helyzetünkben soha nem találunk választ.⁹

Ma a világ legnagyobb győzelmére emlékezve megkérem az őszinte szivüeket mindenhol, hogy mély alázattal emelkedjenek felül emberi félelmeiken és kudarcaikon, és örvendezzenek, ahogyan azt a nemzsidókhoz küldött apostol tette: „De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1 Kor. 15:57).¹⁰